Lucy blogja
Horse hat Akadémia: Lucy ... 7 fejezet részlet:
Mikor a nővér kiment, letéptem magamról az összes orvosi kütyüt. A táskámért nyúltam, de hirtelen összerezzentem: éles, szúró fájdalom markolt a szívembe.
- Kétezer se állítana meg – vontam meg a vállamat.
- Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte.
- Péntek? Nem… szombat – válaszoltam bizonytalanul.
- Tévedsz. Mióta idehoztak, két hét telt el.
- A lányok… Torró… Dániel? – hadartam kétségbeesetten.
- Nyugi, segítek megszökni erről a helyről. Dániel már vasárnap visszautazott az akadémiára.
Gyorsan átöltöztem, és már indultunk is.
- Dragonal mi lesz? – kérdeztem útközben. – A hallottak alapján ő húzott ki a folyóból.
- Magaddal kéne vinned, nem igaz? – kérdezett vissza Tansz.
- De ott van Torró is, vele kéne foglalkoznom.
- Marhaság! Viszed magaddal mindkettőt, kisasszony, és foglalkozol velük egyszerre! – jelentette ki határozottan. – Azaz… Lucy tábornok – javította ki magát zavartan.
- Ha nem én lennék a tábornokod, a viselkedésedért már rég elzavartak volna – mondtam elnézően.
- Tudom. Ezért is intéztem el, hogy Dragon összes cuccát szállítsák át az iskoládba.
- Hogy érted, hogy az összeset?
- Megvan mindenije: díjugrató, díjlovagló és western nyerge, kantárjai, sőt még egy zabla nélküli kantárja is.
- Wow – böktem ki.
A repülőn nem voltak sokan, akik estefelé Németországba akartak utazni. Leültem a helyemre, és néztem, ahogy felemelkedünk az égbe. Már kezdtem megszokni az inzulinpumpa halk kattogását. Becsuktam a szemem, de hirtelen előrecsapódott a fejem. A hangosbemondó közölte, hogy nincs gond, csak egy légzárványba kerültünk.
De amikor kinyitottam a szemem, már egy másik helyen voltam. Egy elhagyatott, szétrombolt textilgyár omladozó termében álltam. Cathy haja az eredeti színében, kócosan és ápolatlanul terült el a vállán. Az arca sápadt volt. Torró idegesen nyihogott, mintha tudta volna, mi fog történni. Én is tudtam. Látni fogom, ahogy elveszítem Cathyt, a barátnőmet, a társamat, akivel testvérként szerettük egymást.
A távolból, mégis baljós közelségből felhangzott egy hang, ami mindenki számára ismerős. Egy éles kaszát húzott a földön a csuklyás alak. A Halál volt az. Magasabb volt egy embernél, a teste fekete ködből állt, a kezében pedig éles kaszát tartott.
- A halál szép dolog. Az életben csak egyszer adódik ilyen pillanat. És azt emlékezetessé kell tenni, nem igaz? – mondta a Halál, majd velőt rázó nevetés tört ki belőle.
- Ebben igazat mondtál – felelte Cathy. A hangjában bölcsesség és bátorság tükröződött, a félelemnek egy cseppnyi jele sem látszott rajta.
- „Csuklyát visel, kaszát élez” – mondta Cathy nyugodtan. – Azt tudnod kell, mielőtt megölsz: mi nem adjuk fel. Ha végzel velem, jön a következő, aki feltárja a titkaidat, még ha az életével fizet is érte. Véget nem érő folyamat lesz ebből, és nem lesz, aki segítsen neked. Az tény, hogy az idő most neked kedvez, de ne félj, nem sokáig. A hadat nem tudod megölni; csak arra biztatod őket, hogy áldozzák fel magukat. Nem érted, hanem a titok feltárása miatt. Többszázan halnak meg, de több millióan jelentkeznek majd helyettünk. Tőlünk nem szabadulsz!
Ezek a szavak égtek a fejembe. Cathy így akart üzenni nekem?
Leszálltunk. Egyedül mentem az iskolabuszhoz, felszálltam, és az utat a gondolataimnak szenteltem. Az iskolában ilyenkor a társalgóban vagy a folyosókon vannak a diákok, de nekem semmi kedvem nem volt senkivel találkozni. A cuccaimat felvittem a szobámba. Éppen leültem volna, amikor nyílt az ajtó, és a lányok rontottak be.
- Lucy? Te vagy az? – kérdezte Jessica döbbenten.
- Igen, én vagyok – feleltem, de a mondat végén már mindannyian átöleltek.
- Hiányoztál nekünk! – mondta Beatrix.
- Nekem is hiányoztatok – suttogtam.
- Nem mondtad eddig hogy van egy fríz lovad. - mondta Sarah.
- Én se tudtam. - mondtam. - Ajándékba kaptam. - hazudtam.
- Ha nem baj meg szeretném nézni hogy van. - mondtam és elnézően mosolyogtam rájuk majd lerohantam a
lépcsőn és egyenesen az istállóba mentem.
Az istállóban pislákoló lámpa próbálta bevilágítani az istállót. Türelmetlen nyihogás törte meg a csendet. Odamentem Dragonhoz, de most nem próbáltam a közelébe menni, hanem hagytam neki helyet és időt. A remény az egyetlen segítőeszköz jelenleg, az idő mellett. Idő kell egy embernek is, hogy feldolgozza a traumát, vagy esetleg egy családtagja halálát. Sokan elfelejtik, hogy a lovak, az állatok is éreznek. Gyászolnak, ha valaki meghal. Őket is érheti trauma, ezért lesznek vadak. De csak védeni akarják magukat, az ember tudta nélkül.
Dragonban van még reményszilánk, ha képes volt utánunk menni, és értem beugrani a folyóba. A telefonomon megnéztem, hány óra van: fél kilenc. Bementem a nyergesbe, kihoztam a futószárat és egy kötőféket, majd Dragon bokszához léptem egyet. Lassan még egyet. Most nem támadott, hanem érdeklődve nézte, mit fogok tőle kérni. Közelebb léptem még egyet, a boksza előtt álltam vele szemben. Mélyen a szemébe néztem, és vártam a reakcióját, de semmi.
Óvatosan megsimogattam a fejét, majd lassan, óvatosan kinyitottam a bokszát, hozzáléptem, és felraktam rá a kötőféket. Ha eddig nem küldött el, akkor nézzük meg, követ-e. Nem raktam rá nyerget, kantárt vagy vezetőszárat, hanem hagytam, hogy jöjjön velem, ha akar. Elindultam az istállófolyosón. Türelmetlenül vártam, hogy mit csinál, de nem mertem megnézni. Majd egy gyors patadobogás hallatszott, ami felém jőve lelassult, majd megállt – mögöttem volt. Fejét fölszegte, és mint egy sárkány, fújta a tarkómra a meleg levegőt.
Egyenesen az első fedelesbe mentem. Mikor megérkeztem, éppen akkor jöttek ki onnan a westernklubosok, és alaposan megbámultak engem és Dragont, hogy szabadon áll mögöttem. Bementem és megálltam. Ő is megállt mögöttem. Hirtelen egy szándékos, felemelt kézzel tett mozdulattal megijesztettem, hogy távolodjon – és bevált. Futószáras körön vágtázott körülöttem. Hagytam, hogy rohanjon. A lovak menekülő állatok. A vágtájában ott volt a kérdés: mi elől menekül, vagy menekült eddig?
Magamban is gondolkodtam közben, mi történt velem. Egy idő után a galoppból vágtára váltott, ami azt jelentette, hogy értette a szándékomat, a feladatot, és szembenézett a múlt félelmeivel. Nem hajtottam tovább. A tekintetemmel nem fürkésztem tovább, hanem elfordultam tőle, a hátamat mutattam neki, a fejemet pedig leszegtem. Ezzel jeleztem: nem bántom. Egy üres lap, egy új kezdet mindkettőnknek. Nem volt kötelező elfogadnia. Ő adott nekem, sőt, nekünk egy új lehetőséget. Mindezt úgy tette, hogy meg sem szólaltam; saját akaratából választott engem. Dragon a hátam mögé állt, a fejét a vállam fölé tartotta, én pedig simogattam. Megfordultam, és megöleltem.
- Ásó, kapa válasszon el minket – suttogtam.
Valaki tapsolt a fedeles bejárata előtt: Dániel volt az.
- Gondoltam, hogy itt talállak – mondta. – Jól haladsz vele.
- Igen – feleltem.
- Tansz mondta, hogy…
- Mit nem mondott el Tansz? – vágtam a szavába.
- Hogy Diesel a bázison marad? – kérdezte.
- Nem említette – mondtam. – De itt nem engednék, hogy egy kutya mászkáljon. Ott jobb helye van, mint itt lenne.
- Igen – mondta. – Amúgy honnan ismered azt a fiút? – kérdezte.
- Nicholas? Miért? Féltékeny vagy, hogy jobban tudok beszélgetni vele, mint veled? – kérdeztem vissza.
- Nem – felelte.
- Chalear bandájából ismerem. Egy forrásnál futottunk össze – mondtam unottan, miközben a kanca sörényét fésültem a kezemmel.
- Ezen felül… most Tábornoknak, Lucynak, Főnixnek vagy Szelinának szólítsalak? – kérdezte Dániel.
- Ahogy akarod – mondtam, és megvontam a vállam.
- Nicholas mondta, hogy ezt adjam át neked – mondta, és egy vastag borítékot adott a kezembe, majd megsimogatta Dragont.
- Levél? – kérdeztem, pedig tudtam, hogy úgysem fogok választ kapni.
Letérdeltem a homokba, Dániel is követte a példámat. A boríték hátoldalán ez állt: Nicholastól Szelinának.
Felszakítottam a papírt. Több minden volt benne: kitépett újságcikkek, képek, füzetlapok. Fényképek Cathyről a versenyeken, fotók rólam, és versek, amiket én írtam. Egy újságcikken azonban megakadt a szemem. A cikk címe ez volt: A Vérhold borzalmas időszakai.
„2019-ben kezdődött: egy Los Angeles-i elhagyatott raktárban találtak egy 15 éves eltűnt lányt, akire több fegyverből is lőttek. A szemét kikaparták, és szögekkel a falra feszítették, ahol az áldozat vérével egy idegen nyelvű szöveget írtak fel. Hetente tűntek el fiatalok, és egyre durvábban vadászták le őket. A rendőrség nem talált összefüggést az áldozatok között; véletlenszerűen lettek kiszemelve. Máig kérdés, kik vagy mik tették ezt, és miért. 2022-ben nem történt több ilyen eset. Egy héttel később ismeretlen körülmények között, tragikusan távozott tőlünk Cathy Tomwors. A rendőrség gyanítja, hogy a lánynak köze volt ehhez a sötét időszakhoz. Tagja volt egy szektának, vagy ő maga követte el a gyilkosságokat? Erre a rendőrség sem tudta a választ, de napjainkig születnek elméletek az esetről.”
Ezt írta a cikk, és pár fotót is mutattak az eltűntekről, meg Cathyről.Ezt írta a cikk, és pár fotót is mutattak az eltűntekről, meg Cathyről. Összesen negyvenhat áldozat lehetett, mert ennyi eltűnt fiatal fotóját ábrázolta az újság.
- Ez baromság! – fakadtam ki dühösen.
- Van, aki elhiszi. – mondta Dániel halkan.
- Gyerekek mit kerestek tik itt? - kérdezte az osztályfőnökünk Deres hátán ülve és bámulta Dragont ki mellettem lefeküdt.
- Edzetük Dragont. - mondtam gyorsan és a borítékba gyömöszöltem a lapokat hogy ne vegye azokat észre, és gyorsan felálltam.
Dániel követe a példámat és a földön heverő futószárt felkapta én eközben meg vártam hogy felkeljen a lovam és fél rakjam rá a kötőfékét majd elindultunk kifelé Dragon nem követett minket. Lefagyott a fülét hátra csapat, félt, remegett a félelemtől. Fel ismerte.
- Lucy miért fél tőlem a kancád? - kérdezte hideg mosolyal mintha tudta hogy Dragon miért fél tőle.
- Tanár úr, nem kell mindig szavak hogy érzelmünket kifejezzük. Elég egy kis testbeszéd és más lehet tudni hogy mit érez belül ha nem is szól. - mondtam közben a lovam mellé álltam.
- Elnézést, tanár úr előző órán mit tanultunk? - váltott témát ezzel megmentve engemet.
- Semmit, mert dolgozatot írtunk. - mondta megszepedve. Miért is vagytok itt még? - kérdezte türelmetlenül.
- Jogos, viszlát! – mosolyogtam, és sietős léptekkel távoztunk a fedelesből.
- Élvezze, amíg nincs bizonyítékunk ellene! – mondtam már az istállóban, düh fortyogott bennem.
- Detto – mondta érzelmetlen hanggal és a megszokott érzelemmentes arccal Dániel.
Lekeféltem Dragont.
- Amíg nem voltál itt, az állatvédők befogtak egy grizzly medve-családot az iskola területén. Az igazgató meg feloldotta a tilalmat. Torrót felhozzuk Dragonhoz? – kérdezte.
- Oké. Mikor? Most? – kérdeztem.
- Akár – mondta.
Kinyitottam Dragon bokszát, hogy tudjon utánunk jönni. Kis töprengés után jött utánunk. Amikor a titkos tisztáson lévő karámban megpillantotta Torrót, odavágtázott. Utána rohantam, és kinyitottam a kaput. A karámon kívülről néztem: ágaskodtak, vágtáztak egymás mellett, majd megálltak egymással szemben. A homlokukat összeérintették, és megölelték egymást.
- Na, mehetünk? – mondtam a lovaknak, miközben megsimogattam mind a kettőt.
– Csodás ez az erdő – mondta Dániel.
– Azok a jelek mióta vannak a fákon? – kérdeztem hirtelen megtorpanva.
– Nem tudom, eddig fel se tűnt – felelte Dániel, és ő is közelebb lépett.
– Vagy nem láttuk, vagy egyáltalán nem is volt rajtuk eddig. Nézd, friss a festék! – mondtam, és az ujjamhegyével megérintettem a kérget.
Horse hat Akadémia: Lucy ... 6 fejezet részlet:
- Elvigyünk egy körre? – kérdezte egy nálam pár évvel idősebb fiú.
- Vigyázz a szádra, még a végén megérti – hallatszott kocsiból.
- Nem hiszem, hogy meg tudnád lovagolni egy arab telivér kancát. - mondtam. - Alaposan válogatja a lovasát, és imádja őket ledobni a hátáról. - hazudtam.
- Ja, úgy? – mosolyodtam el. – Nem tudom, a hadsereg mit szólna egy rakás pimasz gyerekhez.
- Elvihetünk! – ekkor a kocsi ablakában feltűnt egy rocker kinézetű, szeplős lány.
- Nem kell, köszi. Inkább a barátodat neveld meg. - mondtam. – Nem javaslom, hogy tovább hízelegjetek, mert nekem van ilyenem… meg ilyenem is – mutattam meg a pisztolyomat és a jelvényemet. – Honvédség, Nemzeti Gárda, Királyi Had tábornok. mondtam.
- Tesó, a bázisuk itt van a közelben! – szűrődött ki ijedten a kocsiból.
- Jól mondja – feleltem. – Ideje elhúzni.
A fejemmel az út felé intettem, és a fegyveremért nyúltam. Azonnal elhúztak.Egyre több sötét felhő jelent meg az égen felettünk. Ideje volt, hogy induljunk. Dél környéke lehetett; a városokban és a pihenőhelyeken az autópálya mellett ezren vannak, más helyet kell keresni. Ahol a táskát találták, oda megyek, de az még lóháton is messze van. Eldöntöttem, hogy be kell szereznem vizet a lónak és térképet. De ezt hogyan tegyem? Ha a katonaság kamerákról vagy emberektől kérdezősködik, tudni fogják, hová megyek. Nincs nálam kabát vagy sál, amivel eltakarnám a fejemet. Ezért az erdőn át megyek, mert ott kevesebb emberrel találkozom össze.Egy ideje mentünk, amikor mögöttünk ágsuhogás hallatszott. Leugrottam a lóról, arrébb vezettem, kikötöttem, és fegyverrel a kezemben vártam a közeledőt. Nem hittem a szememnek, mert Diesel volt az, a németjuhászom. - Szia, te hogy kerülsz ide? – kérdeztem a kutyától.
A nyakörvén volt egy kis műanyag doboz, ami villogott. GPS-követő. Levettem róla, a földre dobtam, és a sarkammal ráléptem, így az széttört. Majd magamhoz öleltem az egyetlen hűséges társamat, aki mindvégig velem volt.
- Gyere, tarts velünk! – mondtam, és a füle tövét megvakartam.
Felszálltam a lóra, és elindultunk lépésben. Követett minket. Kicsit megnyugodtam, mert ha idegen jövevények jönnének, ő időben tájékoztatna engem, úgy, mint az egyik emlékben. Vágtára ösztökéltem a lovat; meglepő módon a kutya tudta tartani vele a tempót. Úgy két óra múlva megálltunk inni az egyik forrásnál. Ittam, amikor valaki megszólított.
- Szelina? Te vagy az? – kérdezte egy ember a hátam mögött.
A fegyveremhez nyúltam.
- Nem bántani jöttem, hanem beszélni – mondta.
- Sajnos nem Szelina vagyok, és beszélni sincs időm – vágtam rá. Zajtalanul kivettem a fegyveremet a tokból, hirtelen megfordultam, és rászegeztem. Diesel a lába mellett feküdt.
- Nem ismersz fel? – kérdezte.
- Igen… de ha Diesel nem szólt, hogy jössz, akkor barát vagy – mondtam, és elraktam a fegyvert.
- Azta, nem tudtam, hogy ilyen elnézőek veled, hogy visszaengedtek a seregbe – mondta.
- Ki vagy? – kérdeztem.
- Nicholes – mondta a színes bőrű fiú. – Tudod, Chalear bandájából.
- Ez kellett még a mai napra – mondtam.
- Mi történt? – kérdezte Nicholes. – Sajnálom, ami a barátnőddel történt.
- Mit keresel itt? – kérdeztem gyanakvóan. – Más is itt van?
- Nem, egyedül vagyok. Az igazság szerint menekülök. A zsaruk a nyakamban vannak – mondta. – Veled mi a helyzet? - kérdezte.
- Egy lovas internátusban tanulok, ott van Torró is. A bázison Dragon van, de a boksza közelébe sem enged – mondtam.
- Majd egyszer megnyugszik a lelke – mondta.
- Itt a baj, hogy „majd, majd”. Lehet holnap, két hét múlva, vagy húsz év múlva – feleltem.
- Sört, alkoholmentes? – ajánlotta fel.
- Kösz, nem – mondtam. Ő felnyitotta magának, és beleivott.
- Gyalog jöttél? – kérdezte.
- Nem, lóval, azzal az arab kancával – a fejemmel a békésen legelésző lóra mutattam. Mintha tudta volna, hogy róla beszélünk, felemelte a fejét és ránk nézett. – És te?
Lóval. Az gyors és halk – mondta. – Ő itt Folti – mutatott egy amerikai foltos lóra.
- Loptad, vagy a sajátod? – kérdeztem.
- Viccelsz? Persze, hogy az enyém – mondta. – Hova tartasz?
- Én? Magam sem tudom, de egy romhoz, egy elhagyatott helyre megyek – mondtam.
- Beállsz szellemirtónak? – kérdezte vicceskedve. – Vagy látnoknak, esetleg démonűzőnek?
- Igazán semelyiknek nem állnék be, mert…
- Mert te inkább nem elűzöd, hanem toborzod ezeket a paranormális lényeket. Inkább olyan boszorkány vagy – fejezte be a mondatomat.
- Inkább démonnak vallom magam. – mondtam.
- Azért ugyan ne süllyedjünk olyan mélyre. – mondta. – Tiszta lettél? Bocs, inkább visszavonom.
- …Igen, tiszta vagyok. Nem követek el bűncselekményt, nem drogozok, nem iszok – mondtam.
- Én is. Csak a bűncselekményt tegyük sok -sok zárójelbe – mondta Nicholes.
- Miattad kezdtek hajtóvadászatot indítani ellened? – kérdeztem.
- Hiszed vagy sem, de négy olyan gyilkosságot varrtak a nyakamba, amiknek a közelében sem voltam, mert akkor éppen Angliában tartózkodtam.
- Az szuper – mondtam.
- Az – felelte. – Elkísérlek a romig – ajánlotta fel.
- Tőlem… – mondtam.
Felszálltunk a lovakra, és elindultunk galoppban.
- Tulajdonképpen hol is van az a hely? – kérdezte.
- Pontosan nem tudom, de a bázistól 350-500 kilométernyire van – feleltem.
- Az körülbelül félóra vágta, és odaérünk – mondta.
- Igen – válaszoltam, és előre engedtem Nicholest.
- Bármit, aminek köze van a sereghez – mondtam.
Diesel halkan felvakkantott. Kintről gépjárművek motorzúgása szűrődött be.
- Kik azok? – kérdezte.
- Ha jól látom, csak a rendőrség, a kommandósok, a Tek, meg pár FBI-ügynök. Azon kívül elmehetnének egy miniatűr orosz hadseregnek is. – feleltem.
- Van fegyvered? – kérdezte Nicholes.
- Kinek nézel, hogy ne hoznék? – kérdeztem vissza, és kibiztosítottam a fegyveremet.
- Na, ez a beszéd! – mondta, és ő is elővette a sajátját.
- Tulajdonképpen, ha nem lenne nálunk fegyver, akkor is lelőnének minket? – kérdeztem.
- Engem biztosan. Téged pedig ahogy kedvük tartja – vonta meg a vállát.
- Igen biztató beszéd. – jegyeztem meg.
- Ne csevegjünk, hanem nyerjünk időt! – mondta.
- Menjünk a legtetejére, és kerüljük az ablakokat, mert meglátnak! – mondtam.
- Na, ez az ötlet tetszik – felelte.
- Bár ne lenne ilyen rozoga a lépcső – tettem hozzá.
- Inkább azért imádkozz, hogy innen kijussunk élve! – mondta Nicholes.
- Milyen bűncselekményt varrtak még a nyakadba? – kérdeztem.
- Én nem tudok másról – felelte.
- Ja, értem… Akkor biztosan unalomból kell nekik a golyóálló pajzs meg a géppisztoly, és az FBI is csak azért csatlakozott a rendőrséghez, hogy elkapjanak. Vagy túl veszélyes vagy, vagy tényleg nincs jobb dolguk – mondtam.
A nyolcadik szinten jártunk, amikor előttem leszakadt kilenc lépcsőfok. Nicholes a lépcsőfordulóból nézett rám.
Hátráltam egy kicsit, majd felrohantam és átugrottam, de megcsúszott a lábam. Kis híján leestem, ha Nicholes nem kapja el a kezem és nem húz fel. – Ez hajszálon múlt – mondta. – Igen, köszi – feleltem. – De legalább ez majd feltartja őket – állapítottam meg. – Az biztos – mondta, és mentünk tovább.
A legfelső ajtó zárva volt. - A francba vele! – szitkozódtam, és próbáltam kinyitni a zárt ajtót. – Látom, nem vagy te nagy ajtónyitó – jegyezte meg. – „Szezám, tárulj”-t próbáltad már? Na, látod, ezért - jó, hogy van egy ilyen barátod. Van hajrögzítőd? – kérdezte. – Mim? – kérdeztem vissza. – Tudod, amivel ti, lányok a hajatokat rögzítitek, hogy ne menjen szét – magyarázta. – Ja, hullámcsatra gondoltál? – Kivettem egyet a hajamból. – Gracias, hölgyem – mondta. – Meg se hallottam – vágtam rá.
Nicholes a zárba tette a csatot, és addig mozgatta, míg a zár nem kattant egyet.
– Profizmus – mondtam. – Mégis jó ötlet volt, hogy veled tartottam, mi? – kérdezte, és előre engedett. – Jó kis kilátás – mondta, miután kiléptünk. – Nem kilátóban vagyunk, emlékeztetlek – jegyeztem meg. – Nézd, ott gyülekeznek, és az ajtóban ott az a fegyveres csapat – mutatta. – A lovakat elengedték. Nézd, most ott vannak – mutattam lefelé. – Ezért jó, hogy amerikai származású lovam van – mondta Nicholes. – Miért? – Mert érti az indián nyelvet – felelte büszkén, és elővett egy kis sípot. – Yakari, a bátor kis indián leszel? – kérdeztem, majdnem megszakadva a röhögéstől. – Nevess csak, ha az megy – mondta, és belefújt a sípba.
A lova felemelte a fejét, és felénk nézett. Hangosbemondón harsant fel a hang:
- Mit csináljunk? – kérdeztem feszülten.
- Mivel ez a villa tizenkét emeletes és hatalmas, emeletenként szétválnak majd. A nagyobb csapat jön felénk, a legfelső szintre kb. tizenvalahányan érnek fel – magyarázta Nicholes.
- Oldalra néztem, és megpillantottam a tűzlépcsőt. - Megszökhetünk! – mutattam a lépcsőre.
- Okos – bólintott. – Hé, várjuk meg, amíg bemennek!
- Jó – mondtam.
A rendvédelmisek megindultak az épületbe.
Utána vetettem magam. Az egyik ablaknál azonban meglátott egy kommandós, és majdnem lelőtt – szerencsére gyorsabb voltam, és én lőttem le őt.
Leértünk.
- És most? – kérdeztem, miközben már tűzharcot vívtunk a rendőrökkel.
- Futás! – ordította Nicholes.
- Ez aztán a profi terv! – lihegtem, miközben már mellette futottam. – Ezek nem adják fel könnyen! – állapítottam meg, de ekkor egy golyó süvített el a kezem mellett. Elestem.
- Szelina, jól vagy? – fordult vissza Nicholes, és segített felállni.
- Igen, csak súrolt – mondtam, miközben a sebemre néztem.
- Gyerünk, itt vannak! – hallatszott egy férfi hang a közelből.
– Ugrunk! – mondta Nicholes, és az útról levezetve a folyó felé irányította Foltit. - Meghibbantál? – kiáltottam.
- Bízz bennem! – válaszolta, és hagyta, hogy a lovam utolérje az övét.
A lovak egyszerre vágtáztak, majd ugrottak a Dunába. Zuhantunk, zuhantunk a mélybe, végül a jeges vízbe csapódtunk. Az utolsó dolog, amire emlékszem a vízbe érkezéskor, hogy a folyómeder alján koppantam. A lovak kifelé úsztak a partra.Fel akartam úszni, de nem ment, mert a lábam beszorult egy rozsdás halászládába, és fogytán volt a levegőm. Nagy nehezen kiszabadítottam magam, és felfelé kezdtem úszni. Hirtelen sötét lett minden. Nem láttam semmit. Cathy állt előttem. Tél volt és napsütötte idő. Cathy most nem látszott megterheltnek, inkább boldogság sugárzott belőle, és sokkal fiatalabbnak tűnt.
- Télen akarsz a befagyott tengerben búvárkodni? – kérdeztem, miközben éppen vettem fel a búvárkaszkot.
- Inkább szörföztem volna, ha kedvem tartja – felelte.
- Gondoltam – mondtam. – Nem fog befagyni, amíg lent leszünk?
- Szerintem nem – gondolkozott el Cathy.
- Na, gyere! – intettem neki, hogy kövessen.
Cathy megborzongott.
- Igen, de lásd, mégis itt vagyunk – mondta.
- Gyere, menjünk mélyebbre! – mondtam, beljebb mentem, és alászálltam a tengernek.
Hirtelen a valóság tűnt fel a szemem előtt. Még mindig a vízben lebegtem, de nem tudtam mozdulni. Az egész testem lebénult. A távolból egy zaklatott, vészjósló nyihogás hallatszott be a víz alá. Dragon volt az. Minden erőmet összeszedtem, hogy ne veszítsem el az eszméletemet, és ne fulladjak bele a folyóba. Egy nagy, fekete alak csapódott a vízbe, megragadta a kezemet, és a felszín felé húzott. Nyirkos és hideg levegő csapta meg az ázott testemet, de legalább éltem. Dragon a szájával a kezemet bekapva húzott fel a partra. Nagy nehezen felkapaszkodtam a lóra, de éreztem, ahogy kezdem elveszíteni az eszméletemet.Amit láttam nagy nehezen hogy a parton van a rendőrség FBI és a TEK is. A parton eg hordágyon tértem magamhoz. A golyó által keletkezett sebet be kötözték. Felültem. Görcsbe rándult a gyomrom. Két rendőr jelent meg.
- A lovak mit csinálnak? - kérdeztem.
- Elszálítják őket a rendőrségi istállóba és ott döntenek majd később a sorsaikről.
- Nich? - kérdeztem.
- Már úton van az őrsre – válaszolt a rendőr, majd a gépjárműhöz vezetett. Kinyitotta az ajtót, én pedig beszálltam.
Ahogy elhaladtunk egy híd mellett, minden elsötétült. Hirtelen már nem a kocsiban ültem, hanem a híd szélén álltam. Lent a parton Diesellel és Dragonnal voltam, mondtam nekik valamit, aztán mezítláb, egy deszkával a kezemben felmentem a csigalépcsőn. Rendőrségi sziréna harsant; a híd előtt megálltak, és fegyvert fogtak rám. Nem foglalkoztam velük, határozott léptekkel mentem tovább. Megálltam a híd szélén. Ledobtam a szörfdeszkámat a folyóba, ami úgy zúgott és búgott, mintha el akarná nyelni a világot. - Meg akarsz halni? – kérdezte Dániel. Csak most vettem észre, hogy ott áll mellettem.
- Még nem döntöttem el. De ha a halált választom, fél órán belül a fél világ a halálomat ünnepelné. – mondtam halkan.
- Nem tehetsz róla – felelte.
- Akár hiszed, akár nem, tehetek róla.
A közeledő rendőrök felé fordultam, elköszöntem tőlük egy mozdulattal, majd egy hátraszaltóval a vízbe ugrottam. Sokáig voltam a mélyben. Olyan sokáig, hogy Dragon is bejött utánam, hogy megnézze, mi van velem. Felbukkantam, hátracsaptam a feketén csillogó hajamat, és felültem a deszkára. Élveztem a hullámok ringását, majd alámerültem és szörfözni kezdtem. A kanyar végén azonban megláttam valamit a parton. Felborultam, és az egymás után érkező szoros hullámok elnyeltek. Dragon kiúszott, mert őt is elvitte volna az ár. Már tíz perce voltam a víz alatt, életjel nélkül. Megérkeztek a mentők és a vízirendészet, kerestek, de nem találtak. Dragon újra bemerészkedett, lemerült a mélybe, majd kis idő múlva velem a hátán úszott ki a partra. A rendőrségen egyenesen a kihallgatóba vittek – Nicholasszal ellentétben. Leültettek egy székbe, és levették rólam a bilincset. Pár perc múlva beviharzott Tansz százados.
Szabadságra és magányra vágytam – mondtam, miközben rágóztam, és görnyedt háttal ültem. A cipőm orrát vizsgáltam.
- Véletlenül egy kiképzetlen arab telivért sikerült társként választanod?
- Szegény el volt hanyagolva. Ápolatlan volt a szőre, a felszerelésén két ujjnyi por állt. Legalább egy hónapja nem lovagolták, ha mégis, nem vágtáztak vele. – válaszoltam unottan.
- Amilyen profin bánsz az állatokkal, az emberekkel olyan pocsékul kommunikálsz – jegyezte meg Tansz.
Neked meg elég lassan jár az agyad, ha csak most sikerült megtudnod, hogy bevittek. – vágtam vissza, és a faliórára néztem. Délután négy volt.
- Esetleg nem sikerült Chalear bandájával összefutnod? – kérdezte.
- Nem – rágóztam tovább.
- Csak azzal a fiúval találkoztál? – kérdezte tovább.
- Nem – mondtam nyugodtan. – Ez már lassan vallatásnak tűnik – állapítottam meg.
- Kikkel találkoztál még? – háborodott fel.
- Lássuk csak… Volt ott rendőrség, TEK, FBI, kommandósok, Nemzetbiztonság, Terrorelhárítás… Kb. ennyi – soroltam.
Megpróbáltam felállni, ki akartam nyitni az ajtót, de hirtelen megszédültem. Nem tudtam megállni a lábamon.
- Igen – hazudtam.
- Hol voltatok? – kérdezte Tansz.
- elhagyatott villánál, ahol a táska volt – mondtam már nehézkesen.
- Nem láttátok a veszélyre felhívó táblát? – kérdezte értetlenül.
- Miért? Kellett volna? – A falhoz dőltem, mert a lábam olyan nehéz volt, mintha kőből lenne.
- Ott Cidirott van! – kiáltotta Tansz.
- És az mi? – kérdeztem kábultan.
- Katonai kémiai fegyver. Gáz halmazállapotú, pitonméreggel keverve. Több száz ember megölésére tervezték. Hallucinációt, erős fejfájást, fuldoklást és szívmegállást okoz… – mondta, de a végét már nem hallottam.
Zúgott, zakatolt a fejem megállás nélkül. A mentőben többször is sikerült annyi erőt összegyűjtenem, hogy legalább egy kis ideig nyitva maradjon a szemem.
- Egy, kettő, há’… emeljük! – mondta az egyik orvos.
- Jó napot, az én nevem Katalin Viesko – hallottam egy hangot. – Meg fogjuk menteni, jó? Hall engem? – kérdezte, de nem tudtam válaszolni.
- Esik a vérnyomás! Beesett a tüdeje! Elveszítjük! – kiáltotta az orvos.
- Kapjon vérátömlesztést, két gramm epinefrint! Kezdjék el az újraélesztést, majd adják át a műtőben a sebészetnek!
Egy fehér szobában ébredtem. Nyilván kórházban voltam. Egy nővér lépett be.
- Nem… nagyon – böktem ki.
- Ön Cidirottot lélegzett be. Megállt a szíve, és vérmérgezést kapott. Azon felül négy napig mesterséges kómában volt, mert a szíve nem bírta azt a terhelést, amit a biológiai fegyver okozott. Egy kisebb beavatkozást igényelt. A vérében találtunk mást is – mondta.
- Mit? – kérdeztem.
- Sajnálom, de a Cidirott miatt elégtelenségek léptek fel. Szívelégtelensége van, és felkerült a sürgősségi listára. Közel százan, de lehet, hogy többen is vannak ilyen helyzetben. Emellett diabéteszes lett, egyes típusú cukorbetegsége van – mondta a nővér.
Dragon valomása:
Amikor elváltak útjaink a bátyámmal, elmentem onnan, messze földre. Azt hittem olykor hajdanán… de tévedtem. Egyedül voltam. A gazdámtól megváltam, a testvéremet szélnek eresztettem, a ménesemet nem találtam. Csak őt találtam, és őt mindig láttam.
Mindenki másként látta, de mind egyvalakit jelképeznek. Csuklyát visel, kaszát élez. Élettelen arc, velőt rázó sikoly és nevetés – ez lenne ő: a Halál. Láttam, és mindig látom, ahogyan kegyetlenül vonszolja magával a tehetetlen állatokat és embereket. Nem mindig ő a feketének hitt bárány; olykor megesett olyan történet is, hogy ő mentett meg valakit a kegyetlen világtól. De az én szememben mindig is az marad, ami: a gyalázat, a düh, a kapzsiság, a kegyetlenség, a szenvedés és a halál jelképe.Horse hat Akadémia:Lucy és Torró közös útjuk
London egén a füst feketére festi a napot, de az én szívem még annál is sötétebb. Voltam már bandatag és tábornok is. Ebben a könyvben ne keress szivárványt vagy unikornisokat. Itt csak a puskapor szaga van, a fekete frízek dübörgése és egy bosszú, ami 2021-ben, a Vérfakasztás éjszakáján kezdődött. A sötétben tanultam meg, hogy a csend nem a barátunk, és a hűség olykor emberéletet követel. Százak bánata kísér, mint egy fekete felhő, de a hamuból mindig újjászületek.
Lucy Howard-Lion vagyok. A Főnix. És eljöttem, hogy visszaadjam az évek alatt felgyülemlett bosszút.
Vigyázat Szpolert tartalmaz!
A blogomon a könyvsorozatom, a Horse Hat Akadémia fejezeteibe kóstolhattok bele. Felhívom a figyelmeteket, hogy ez egy teljesen egyedi mű, nem másolat, hanem a saját képzelőerőm szüleménye. Ha rákerestek az interneten, nem fogtok találni róla semmit, mivel a könyvpiacon jelenleg még nem jelent meg.
Szeretném jelezni, hogy a történet a Sötét Ifjúsági kategóriába tartozik: Pszichológiai és Katonai Thriller, Krimi, valamint Fantasy elemekkel átszőtt Misztikus Lovas regény. Emellett a cselekmény néhol halállal és gyilkossággal is átitatott. Ez egy igazán sokszínű mű, tartsatok velem!