Lorelein blogja

Lorelein•  2012. október 10. 10:04

Egy régi szerelem emlékére

Csak álltam, és szótlan bámultam szép szőke haját, magas termetét, ahogy közeledet felém a folyosón. Rám nézett és mély, telt hangján, azzal a fél mosollyal a szája szegletén megszólalt:

 -Szia!

 -Szia.- Köszöntem vissza széles mosollyal az arcomon.

Ez volt életem legszebb szerelme. Ott azon a folyosón az általános iskolában történt meg a csoda. 12éves múltam akkor, ő már 14 volt. Soha sem történt köztünk több. Nem hozott virágot, nem fogadkozott nekem szerelmes éjszakákon, nem ígérte hogy örökre. Csak ennyi volt, egy „Szia”. Csak el nem küldött levelek, el nem csattant csókok és ki nem mondott vallomások voltunk mi. Délutánonként az osztálytermük előtt vártam, hátha ma is együtt mehetünk haza. Lejártam kosarazni, csak miatta, és imádkoztam hogy engem válasszon a csapatába. Ő volt a legmenőbb fiú, a sulibulikon Valentin napra ő kapta a legtöbb szívet. Én sosem kaptam egyet se, de annál többet küldtem neki.

 Aztán egyszer edzés után együtt mentünk haza. Esett és villámlott. Megosztotta velem az esernyőjét. Hazáig hallgattam a történeteit és mindenen nagyon nevettem. Akkor egy pillanatra elhittem, hogy egyszer.

 Két nappal később egy másik lánnyal kezdett járni. Hazamentem, összetéptem a leveleket, a szíveket. Letöröltem a nevét a padomról. Két hétig sírtam. Ez egy gyönyörű szerelem volt. A maga be nem teljesedett lényével csodálatos volt. Életem végéig őrizni fogom azt a kék szemet és meg fogja símogatni a szívem, hogy volt egy szerelem ami tiszta volt, őszinte és nagyon mély.

 Felnőttünk. Neki felesége van már. Én viszont még mindig nem kapok szíveket Valentin napra, senki sem ígér nekem örök szerelmet, és már én sem adok senkinek magamból semmit. Hazudunk, játszmázunk, tépázzuk egymás lelkét. Mocskos módon szeretünk, a félelem töviseivel a szívünkben. Sosem leszünk már teljesek, sosem fogunk úgy szeretni senkit, mint ahogy szerettünk legelőször. Jóval azelőtt mielőtt csalódtunk volna, azelőtt mielőtt felnőttünk volna, mielőtt rányitottuk volna a szemünket a világra.

Ez volt a legszebb szerelem.

Lorelein•  2012. október 2. 08:35

Valahonnan valahova

 Rengeteget olvastam a reinkarnációról, hogy az élet egy folyamatos körforgás, és hogy a lelkünk örök. Hallottam már a mennyországról is, ahol a lelkek megpihennek. Sokat beszélnek róla, hogy ez csupán csak egy megálló, és a létünknek ez csak egy darabja. Nem tudom, hogy tényleg így van e. egyben azt hiszem biztos lehetek: élek. Most ebben a pillanatban és ennél nagyobb bizonyosságom nincs.

 Rengeteg hasonlatot használnak az életre, nekem a kedvencem az utazás. Minden pillanat, perc egy kezdet, és minden kezdet valaminek a célja is egyben. Minden nap révbe érünk, és minden nap egy újabb kikötő felé vesszük az irányt. Vannak társaink is ebben az utazásban. Lesznek, akik megfogják a kezünket, társul szegődnek mellénk, lesznek, akik azon lesznek hogy megváltoztassuk útjaink irányát, lesznek olyanok akik csak pillanatra lépnek be, mégis rengeteget adnak nekünk. Bármik is legyünk egymás életében, mindnyájunknak az utazása önálló, nem élhetjük egymás életét, csak egymás mellet élhetünk, járhatjuk az utat.

 Buktatókon keresztül visz az életünk. Néha belebotlunk a feladatba, de mikor felállunk mindig többek leszünk, mert erő kell a felálláshoz, és ezt az erőt birtokoljuk. Néha a papírfal nem szakad át első nekifutásra és elkeseredünk, de ahogy vesszük a bátorságot újra neki szaladni, már győztünk. épp ezért hálásnak kell lenni a feladatoknak, a kihívásoknak, a kudarcoknak. Örülni kell ezeknek is, mert ezek megéléséből fejlődik igazán a személyiségünk. S ha úgy gondoljuk a másik élete mennyivel könnyebb, akkor tévedünk. Vass Albert egyik versének mondandóját szeretném idézni: minden szívben van egy csodapalota, s minden palotában van egy fekete szoba, MINDEGYIKBEN. Mindenkinek más a kihívás, más a kudarc, más az öröm. Az éhezőknek az étel jelent boldogságot, a szomjazónak a víz, a megbántottaknak a bocsánat és így tovább.

 Az elején említettem a körforgás. Nos, igen, ebben az életben minden egy körforgás. Az évszakok változása, a tengeráramlatok… De az élet nem feltétlenül ilyen. Semmi sem állandó, minden változó. A tavasz sohasem úgy jön el minden évben, a nyár sem olyan perzselő mindig. Nagyon szeretem azt az éghajlatot amiben élek, megéljük a szélsőségeket. Van mit várni a hosszú tél után, és van mi hűsítse a forró nyarakat. A trópusi és a sarki éghajlat csak egyet tud mutatni, nincs benne igazi változás, nincs benne meglepetés. És épp ezért az én utazásom során mindig olyan emberek lesznek társaim, akiktől van mit kapnom, megélem a csodát, a változás csodáját, miközben én magam is változom. És most nem azt akarom mondani, hogy vannak emberek akikben nincsen csoda, hogy ne lenne mindenki önmagában tökéletes és egy másik ember számára gazdagító, üdítő, de nem vagyunk egyformák.

 Soha nem mentem úgy tovább egyetlen megálló helyről sem, soha nem búcsúztam úgy el senkitől sem, hogy ne tudtam volna, több lettem. Legyen a találkozás jó, vagy rossz, adott, mert hajlandó voltam kitárni a kezem és elfogadni az ajándékot.

Az elmúlt nyár, ami valamiért borzalmasan telt el, a legfontosabb dolgot tanította meg: haraggal élni nem jó, ha folyton a sebeinket nyalogatjuk, ne csodálkozzunk ha keserű lesz a szánk íze. Sokszor kényszerülünk arra, hogy valamit elengedjünk, ami számunkra fontos, sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy a kérdéseinkre nem kapunk választ. De van, hogy néha nincs is szükség rá, mert a választ majd mi fogjuk megadni azoknak akik tőlünk majd várni fogják.

Így összefoglalva, hálás vagyok, minden pillanatért, amit itt tölthetek. Hálás vagyok az életem alakulásának, az utazásaimnak, az útjaimnak, amik a célhoz vezetnek. Örülök a hervadásnak, úgy ahogy a virágbomlásnak. Hálás vagyok a viharoknak, mert után- köztudott- mindig szebb az ég.