Egy élet margójáról

Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.

Bihari Klára

Tudom, tudom: amíg nem adom fel, addig legyőzhetetlen vagyok. Jah. Az vagyok.

Mégis, a megszámlálhatatlanadik "pofon" és kellemetlen érzés után kérdőn tekintenék, ha tudnék, hogy miért is? Ám ez nem lehetséges, hiszen erre (sem) nem tudom a választ. Csak önmagam arca néz vissza a tükörből.
Néha, de tényleg csak néha ilyenkor elképzelném, hogy kifakadok a tükör előtt önmagam ellen, hogy "De miért nem teszel már valamit?" "Miért válogatsz?!?" "Miért nem éred be kevesebbel, mint sokan mások is?" "Miért lázadsz?" "Miért nem törsz meg-és be?" "Miért, miért, miért?"
És még sorolhatnám napestig, hogy mennyi, de tényleg mennyi minden nyom belül és a vállaim. És ezek még így is, súlytalan súlyosságukban is csak töredékei a halmaznak.

Keresztbevetett lábakkal ülök, a fejemet pedig tenyerembe temetem. Lehunyt szemmel szorítom a lelkem a testembe, hogy hátha melegszik, enged a "hidegsége".
Nem vacog, nem fázik. Összeszorított foggal vár. De nem rám. Tudom és biztos vagyok benne. Én kevés vagyok ide. Én csak annyit tehetek, hogy életben tartom. De életre kelteni nem fogom tudni a szürke hétköznapok magányából.
"Hol vagy, merre jársz...? Merre keresselek már...?"
Mintha egy szegény kisgyermek panaszai lennének, ám ez nem így van. Ez már nem az. Rég nem. Ez inkább a magányos férfi a földtől az égig, majd onnan vissza mindent megrengető, mégis...hangtalan, néma kiáltása.
Remélve, hogy szavak nélkül is célba ér. Hogy meghallja, akinek kellene.

Egy ördög érdekesebb, mint egy angyal. A bűn mindig érdekesebb a jónál. A rendetlenség a rendnél, a zegzugos tér a sima modernségnél, a homály az áttekinthető világosságnál, a kuckó a szobánál.

Popper Péter

A vért forrónál is forróbbra forraló dallamok töltik be a teret,  a tömeg pedig, mint láncait letépett veszett falka rázza magát a test felhevült ütemére. Test a testhez ér sóváran, vadul, nem kérve és nem osztva kegyelmet az élvezetek felé vezető síkos, nedvesen édes ösvényen haladva. A táncparketten lévők közül senkit sem érdekel a tegnap és nem hoz tűzbe a holnap. Csakis az számít, hogy ott, abban a pillanatban a vágyaik kielégülés felé haladjanak, ehhez pedig mindent szabad. Ezen a helyen minden "szent" és mindent lehet; mindaddig, amíg a tulajdonos azt nem mondja, hogy nem lehet. Akik pedig itt vannak, mind önként jöttek és vállalták ezt az egyetlen szabályt, ami felülírja azt, hogy nincsen szabály. Mert a kivétel mindig a szabályok felett áll. Itt sincs ez másképpen.
A terem végében egy hatalmas pult, ahol egy magát meg nem nevezni kívánó személy az éjszakai legpezsdítőbb és vadítóbb zeneszámait vegyíti össze pillanatok alatt, bámulatos csúsztatásokkal keveri át egyiket a másikba úgy, hogy az ütemet még véletlenül sem töri meg. Szerelését nézve teljesen lakkfekete szerelést visel, fején fekete motoros bukósisak, aminek mindkét oldalán korong alakú kivágás van, hogy a méretes füleseit még erre is fel tudja fenni. A felcsapott fekete plexiüveg alatt stílusosan fekete napszemüveg rejtőzik. Ami talán érdekesebb lehetne még az amúgy sem éppen hétköznapi megjelenésén felül - ami jelenleg sem érdekel senki sem a jelenlévők közül - az az, hogy a sisakból kifelé mered 2 darab vörös szarvszerű valami. De ez így sem érdekel senkit sem.
A zene bódító, ütemes. Beférkőzik ütemről ütemre a pórusokba, a legkisebb és legmélyebb helyekre is és ott is lüktetésbe kezd, míg végül mindenki eggyé nem válik magával a zene erejével és vibrálásával, mint egy eleven, élő húsgörgeteg.
-Elő...a...kezeket! Egyiket...a...magasba!A...másikat...pedig...valakire! Most!
Hangzik fel a felhívás a DJ irányából, a terem 4 sarkából, ahol is a rejtett mikrofonok rejtőznek, miközben a zene továbbra is hömpölyög tovább, érzésre minden irányból, a teljesen elrejtett hangfalakból, amik egyáltalán nem láthatóak senki számára sem. Már-már olyan, mintha a zene egyszerűen csak "megjelenne" közöttük.A kijelentést követően kezek garmadája lendül felfelé, miközben a másikkal, mint gigászi és amorf karok bábeli zavara alakul ki. Kezek landolnak mindenfelé, és nem csak kéz a kézen, hanem mindenféle egyéb testrészeken is. Mert itt semmi sem tiltott. Semmi sem.

Ül a világ egyik legkényelmesebb bőrkanapéjának közepén, mindkét keze egy-egy dögösnek mondható, 24 karátos luxusleányzón pihen. Ők pedig újabb 2 másik leányzóval váltanak édesen éhes nyálcserét, de el nem mozdulhatnak, mert tudják, hogy azt nem értékelné. Egy szőke pedig előtte térdel, mindkét kezével, mintha tölcsért fogna tartja a kelyhet elé, hogy bármelyik pillanatban meg tudja itatni urát, ha az jelét adná, hogy szomjazna a benne rejlő nedűre. A tömény, erős whisky pompás aromája teljesen betölti az érzékeit, de tudja, hogy soha nem fog ilyet inni. Ez nem számára rendeltetett el.
A férfi unottan néz végig a hullámzó tömegen, mialatt csak szemének villanásával jelzi pohártartójának, hogy inna egy kortyot.
Eközben a termen a a zene korlátlan ura a Lord felé pillant, aki csak biccent. A termen a zene lüktetésével megegyezően szól és csábítóan ölel mindenkit körül az "Édes álmok" ismerös ritmusai, ami még inkább felkorbácsolja a a veszett lelkeket, hogy aztán a szöveg után csak a basszus ütemes döbörgése nyomán együtt pulzáljon mindenki.
Végül úgy dönt, hogy körülnéz, hogy ma vajon lel-e bárkit, aki kicsit is felkelti a figyelmét. Elvégre ma "Boszorkányok és mesterek" éjszakája van. Egy éjszaka, ahol férfiak és nők maszkok mögé rejtve arcukat és díszes hacukát öltve testükre kéretik magukat egymásnak. Legalábbis, egyrészt ez az este valóban erről szól.
Ám az érme másik oldaláról a valódiak jönnek el ide és keverednek, élvezik "büntetlenül", hogy ez most csak az övék és csakis róluk szól.

A percek, mint fortyogó üstben a buborékok, úgy röppennek tova, mindenféle - számára - érdekesebb történés nélkül mindaddig, amíg végül egy érdekes, inkább édes illat nem csapja meg az orrát. De ez az illat azonban nem parfűm, hanem valami más: mint egy bűvös szikra, ami csak ritka együtállás során tapasztalható meg.
Csodálkozással keveredik el a kíváncsiság, hogy honnan és kitől ered ez, ami mint vörös lepkecsík, végigkígyózik a táncparketten. Mohó kezek, lábak, karok és szájak kapnak irányába, ahogyan áthalad a táncolva örjöngő tömegen, de minderre most ügyet sem vet. Követi a vágyát, hogy lássa,mit avagy éppen kit sodort ide hozzá a szeszély.
Rövidesen meg is leli: egy nő az. Körülötte másfél méteres körben senki sem megy hozzá közelebb, de mégis: legyen férfi vagy nő, mindenki érzi a vágyat arra, hogy megkaphassa vagy odadobja elé magát, hogy akár csak reá tekintsen. A belőle áradó "erő" félelmetes. Könnyedén és ellenállás nélkül tör össze mindenkit mentálisan és mint zsinórjukat vesztett marionettbábuk, vonaglanak kegyeiért.
A kreolbőrű teremtés testre feszülő, mégis észveszejtő kivágásokkal tarkított egybeszabott csokiszínű ruhát visel, melyhez térdig felhúzott fekete bőrcsizma dukál. Éjfekete sörénye a dereka alá ér, bár ha valaki nagyon közelről és jól megszemlélné, még akár alább is. Ezen összeállítást kiemelni kívánva egy finoman szőtt, mégis pazar gyémántnyaklánc, hozzá karperecek ölelik körül a csuklóit. Amire hab a tortán, hogy vérvörös rúzs virít vadítóan az ajkain, olyan impozáns hatást keltve, mintha épp most akarna megszárazni rajta a vér.
Pazar látványt nyújt, nem csoda, ha mindenki a hatása alatt van. Mindenki, kivéve egyet.
- Lilith!
A név hallatán a nősténydémon egyetlen szívdobbanásnyi időre megdermed, majd folytatva a higanyszerű mozgást, mintha egy lassított felvétel lenne, megfordul.
- Csak nem? Olyan rég nem hallottam ezt a nevet, mint ahogyan kb. téged láttalak utoljára. Igaz, Morning Star? - kacsint és ölt játékosan nyelvet a férfire.
- Rendben, értettem. Oké. Akkor, mi lenne, ha elengednénk ezeket? - válaszol némiképp összeráncolt szemöldökkel, és lopva körülnézve. Látszólag senki sem figyelt fel rájuk, hiába mégis minden szem rájuk tapad gyűrűben. Azonban csak testileg vannak itt, jól látható a fennakadó szemekből és az extázisban rángó testek látványából, hogy a lelkük azonban rég messze jár.
- Szívesen. Ők itt biztosan nem figyelnek fel ránk, szóval mondd csak, ha valamit szeretnél.
- Mit keresel itt?
- Hogyhogy mit? Szórakozom. Azt hiszed ez a "kegy" csak számodra adatott meg?
- De nem vagyunk egy szinten, ne feledd. Neked NEM lenne szabad itt lenned, egyáltalán. - mélyül el a hangja és az arcvonásai is torzulni kezdenek, ám még így is, eme torzulásban is van valami földöntúli "szépség", ami miatt azt lehetne mondani, hogy a vonásai még így is: tökéletesek.
- Jól van, jól van. Nem kell itt keménykedni. Táncoljunk inkább. Tangó?! - kérdezi, de ezzel egy időben már lép is közelebb a férfihoz és bal karját a nyaka köré kulcsolja, miközben jobbját tartja a kézfogóra.
- Rendben. De ennyi időt kapsz, hogy elmondd, hogy mit akarsz. Különben...
- Csssss, előbb a tánc. - nyalja meg a száját előbb, majd fejét a férfi nyakára hajtva fogaival éppenhogy csak nem csattintja össze a bőrt finoman.
- Táncba akarod vinni az ördögöt? Hát legyen.

Csettint egyet a férfi, majd a zene abban a pillanatban elhal. A tömeg, ami eddig mint örjöngő áradat hullámzott köröskörül, megáll és értetlenül néz, hogy most akkor mi is történt. Az értetlenkedés teljesen eluralkodik. Ám nem telik el sok idő, csupán pár pillanat és máris feljajdul a hegedűszó és sorban belép a többi hangszer is, szinte már komótosan: zongora, nagybőgő, bandoneón, cselló és a gitár is.
Ez alatt a férfi és a nő, felszegett fejjel válik szét és áll fel egymással szemben, várva a dallamok játékának felvezetését. Majd egy lépés egymás felé. A férfi jobb karja villámként vágódik a partnere irányába, míg végül stabilan megáll a lapockáján szétterülve. A nő szintén így tesz, annyi eltéréssel, hogy míg ő fentről fogja át baljával a férfit, addig a másik alulról, a hóna alatt nyúl át. Mindketten a másik kezükkel kézfogót tartva, mellkasuk nem ér össze. Majd megkezdődik a tánc, mely az idők alatt alatt annyi változáson ment át, mégis egy dolog időtálló maradt benen: ez a tánc a férfi és a nő közös nyelve, függetlenül mindentől. Kortól, rassztól, származástól, még tán magától Istentől is. Itt csak a zene lüktetése, a dallam, az egymásra figyelés árad, mindamellett, hogy erotikusan olyan szinten fűtött, de mégsem pajzán, hogy már szinte csoda, aki képes magas szinten művelni.
Ezt a 2 alakot azonban nem kell félteni.
A mozdulatuk,a  lépéseik, melyeket létezésükben először lejtenek el együtt, rengeteg tapasztalatról árulkodnak. Érződik a korokon átívelő dominancia, a test kecsessége és feszessége, mely reagál a tempóra, amit a dallam ötvöz közös mozdulattá.
A tömeg, mely eddig szinte megbabonázva és tudatlanul állt köröttük, mint sóbálványok, valami ősi és zsigeri késztetéstől vezélve kezdtek el lassan, pontról pontra, majd ismét egyként tapsolva adni az ütemet a zene szívverésére, függetlenül attól, hogy ismerték-e, hallották-e valaha is ezt a lüktetést. Most mégis tudták, érezték.
A taps, mint sokadik szólam szőtte át a táncolók lépéseit, amelyek szélsebesen váltakoztak;séta, corrida, kereszt, sacada, giro, barrida, volcada és colgada. A mozgásuk olyan szintre emelte a tangót, melyet csak kevesen űztek előttük is. Most pedig, mintha egy új szint nyílt volna meg. Olyan, ami talán csak kevés alkalommal esik meg a létezésben. Most mégis, eme különös éjjelen, megesett.
Senki sem tudja, hogy meddig tartott a tánc: 1 perc vagy egy örökkévalóság. Egyszer azonban, minden, aminek eleje van, annak vége is. Így ez is végetér. A pár pedig úgy válik szét, mintha ez sosem történt volna meg.A klub hangulata is hamarosan "normalizálódik", a megszokott zene is visszatér. A tömeg, mint aki hipnotikus pillanatból "ébred", máris visszatér a masszaként való hullámzáshoz, mintha ez az egész meg sem történt volna.
Ám ami mégis utal rá, az az, hogy a két fél egymással szemben áll. Egymás szemébe nézve, komoran. Érzelmek egyiknél sem jelennek meg. A csendet végül a terem ura töri meg kettejük között.
- Most pedig felelj: mit keresel itt? Tudtommal nem engedtelek ki.
- Ugyan már, kiskapuk mindig vannak, rejtett passzusok. Éppen Te ne tudnád ezt? - kuncog fel incselkedve, és tesz egy lépés a férfi felé, majd még egyet. Mindkét kezét a mellkasára helyezi, majd baljával átkulcsolja a férfi nyakát, másikat pedig még mindig a mellkasán nyugtatja. Csillogó, egyben mégis kacér pillantásokkal néz felfelé.
Ő erre egy pillanatra megrándul, arcvonásain ismét átsuhan a düh. Összeszorított fogai közül ennyit sziszeg oda alig hallhatóan.
- The kids aren't alright.
Majd mindkét kezével, mint lehetetlen abroncsok fogja át a nő fejét és futó csókot lehel annak ajkára. Először az arcon a döbbenet és zavarodottság jelei érzékelhetőek, ahogyan lép egyet hátrafelé távolodva. Rögtön ezt követően valami furcsa, döbbenettel kevert rémület fénye villan fel szemeiben, ahogyan visszatekint. Majd a következő pillanatban megszűnik létezni: csak egy női sziluettet mintázó füstminta marad a helyén, mely ahogyan megjelent, úgy is tűnik tova, mintha soha nem is létezett volna.
A férfi pedig, arcán inkább fagyos, mintsem kedves félmosoly kíséretében sétál tovább. Csak a homlokának futó ráncolása jelzi bosszúságát, hogy később még lesznek elintézendő dolgai. Azonban most, ezen az éjszakán nem akar vele foglalkozni.
Mintha a levegőnek tenné, alig hallhatóan suttog valamit maga elé, amit talán búcsú gyanánt szán: erre a választ rajta kívül senki sem tudhatja.
- Mondtam, hogy tudd, hol a helyed.

Sokkal könnyebb azt tudni, hogy mi nem vagy, mint azt, hogy mi vagy.

Nora Roberts

Nem emlékszem.

Egyetlen egy kósza és elbagatelizált pillanatra meredtem magam elé, majd gyorsan körülnéztem, hogy hol is vagyok. Annyira magával ragadták a figyelmem a szárnyas pegazusokként száguldó gondolataim fáradt elmém mezsgyéjén, hogy teljesen kiszakadtam az idő folyamából. Testem, mint előre megírt program rendesen és szabályosan futó algoritmusai, meghatározott és biztonságos ütemben menetelt a rutin által kijárt utakon. Oda sem kellett figyelni, mégis minden fűszál rendüléséből pontosan tudta, hogy hol is van. A gond ezzel mindössze egyetlen egy volt: ÉN nem tudtam, hogy hol vagyok. Ám mégis, ebben nem ez volt a legrosszabb: hanem az, hogy KI vagyok...?
A reflexek által megszokott kényszerből, mintsem a tényleges inger által kiváltott mozdulatsor ihlette volna, ahogyan a szemeim elé emeltem ellenző gyanánt a kezem. Lépteim monoton, mégis puhán érintették a felhők bodros fürtjeit, ahogyan sétáltam a naplementével szemben. Amikor ráeszméltem, hogy mi történik, oly nyugodt lettem. Nem zavart semmi sem. Nem jutottak eszembe üres frázisok. Csak lustán leengedtem, majd zsebre tettem a szemem elé tett kezem, míg a másikat szabadon engedtem magam mellett és csak néztem. Követtem ráérősen, ahogyan a nap és a sugarai lassan, mégis pontról pontra buknak alá a horizonton, és a fénypászmák prizmái szanaszét törnek egy-egy ponton és repülnek szerteszéjjel. Ígéző a pillanat. Hagyom, hogy belém égjen, míg végül teljesen lemegy a nap. Helyére pedig, vagy még pontosabban, a a fénye által elnyomott, végtelen pöttyök oceánja terült el köröskörül. Én pedig, folytattam a sétát tovább.

Nem akartam gondolni semmire sem. Úgy voltam vele, hogy csak lenni szeretnék. Befogadni az összes ingert, amit csak kapni lehet és úgy, ahogyan érkezik. Nem szorítani keretek közé, nem aggatni rá semmiféle cimkét. Nem akartam eltenni a fiókba.

Majd, ahogyan az idő telt és hömpölygött némán, az eszmélet újabb ingerre irányította a figyelmem: hogy már nem sétálok a felhők felett. Suhanok, repülök. Észrevetlenül, csendesen, mint a gondolat maga. Futó mosoly futott át az ajkamon egy kósza pillanatig, hogy eme csillagáradat közepette én sem vagyok más, mint egy eltévedt gondolat. Csakis ezért lehetséges mindez.
Meglehet?
Igen.

És ezen a ponton, amikor a rideg, mégis kegyetlenül őszinte logika rávilágított a tényre, azonnal valósságá is anyagiasult az érzékszervek által felfogott, receptorok által leadott és felfogott ingerek segítségével: ismét eszméletemnél vagyok.
Zsebredugott kézzel baktatok a félhomályos, helyenként kiégett lámpák alatt valahová. Sután felnézek az égre, ahonnan a távoli csillagok fényei hunyorognak vissza rám. Lustán felemelem a bal kezem, majd a mutató és hüvelykujjam egymás mellé állítva, a homlokomtól oldalirányba egy képzeletbeli tisztelgetést vetek egy laza mozdulattal feléjük: látlak ám benneteket zsiványok!
Rájöttem, hogy pontosan hol vagyok, ami bár sokat nem segített semmin sem, de mégis, megadta egy ki nem mondott kérdésemre a választ. Ami által persze újabbakat vetett fel, de mindez abban a pillanatban nem érdekelt. Miért is kellett volna? Miért bonyolítottam volna a túl?
Folytattam a sétám, gondtalanul és egyben mégis céltalanul. Mert nem volt lényeges, hogy hová is tartok. Talán maga az út az?
Talán. Meglehet. Esetleg.
Már egy padon ülök. Enyhén, mégis kényelmesen szétterpesztkedve, karjaim széjjelvetve a támlán. Lelki szemeim előtt, ahogyan "visszapörgetem" a pillanatba ragadva, hogy honnan, hogyan és hová jutottam el, az körülbelül olyan érzés, mint amikor a filmeken felgyorsítva mutatják az idő múlását. Az idő körbejár, a fények pedig váltakozó intenzitással váltakoznak, de sosem alszanak el. Valaki mindig ébren van, mindig tart valahonnan valahová. Pont, mint az élet. Vagy az idő. A létezés?
Elmosolyodom.
Elkacérkodom a gondolattal, hogy elővegyem a mobiltelefonom és csak úgy, a megszokottság hatalmától késztetve, megnézzem az időt. Aminek mégsem lenne semmi, de tényleg semmi értelme. Hiszen, min is változtatna, ha tudnám, hogy akkor éppen mennyi az aktuális, helynek megfelelő idő?
Semmin. És nem is igazán érdekelne. Este van, csillagok, holdfény. És szeretném hozzátenni, hogy csend. De ez nem így van.
Bár a parkban mások is lézengenek, viszonylag csendesebb hangot ütnek meg. Sutyorognak halkan, vagy épp összebújva duruzsolnak, édes semmiségeket ecsetelve az elcsattanó nyálcsere közepette. Nincs ezzel semmi gond, ez az élet rendje, plusz kellően távol is vannak, hogy ne zavarjam az intimitásukat, valamint ők sem a merengésemet.

Ám, ami elgondolkodtatna akkor és ott az az, hogy a város sem alszik. Soha. Hallom, hogy az autók hangját, ahogyan suhannak, csikorogva fékeznek, és ezt követően emberek által kiadott bábeli hangzavar és indulatkezelés levezetése zajlik mindenfelé dudáló eszközök bevonásával (is), vagy épp a szél szárnyán felém suhan egy-egy eltévedt hangfoszlány a házaikban élő, de még nem alvó emberek beszélgetéséből, vitájából, vagy még sorolhatnánk.
Mindez, mégsem zavar.
Ez nem más, mint az élet, pontosabban: a város szívverése. És a hasonlat jogos. Mert amint ez elhalna, a város is kihalna a testtel, mint amiben a szív nem dobog többé.
Ám jelenleg ez a veszély nem fenyeget, semmiféle értelemben.
Nem számolom mennyi idő telik el, csak lehúnyt szemmel élvezem a végtelenbe nyújtott pillanatot, majd valahonnan, valamilyen nyelven egy mondat csapja meg a fülem.
"Isten az égben."
Arcomra egy széles mosoly ül, kinyitom a szemem. Eleget ücsörögtem. Feltöltődtem. Ideje ismét útra kelnem. De még mielőtt megteszem, gondolatban küldök egy pajkos kacsintást annak, akitől elhangzott a mondat.
- Ha te mondod.

Majd éppen úgy, ahogyan érkeztem: észrevétlen, némán és nyomtalanul haladok tovább.

Ha Isten teremtette a világot, biztosan nem az volt a legfőbb gondja, hogy számunkra érthetővé tegye.

Albert Einstein

Vénáimban zubog a dallama mindennek, aminek lüktetése van: hallani akarom.
Felállok, hogy ráérős léptekkel odasétáljak a zongorához. Lépteim nyomán, mint apró fénypászmák, nyílnak meg a galaxisok szerteszéjjel; karöltve és keringőztetve önnön magában a fényt és a sötétséget. Kéz a kézben, kellemes összhangban. Ahogyan mindennek, legyen élő vagy holt, de törekednie kell az egyensúly fenntartására akkor is, ha épp nem figyelek oda rá.

Leülök a zongora fekete és fehér billentyűi elé és engedem, hogy életre keljen a dallam. Megtörje a némaságot, a süket zúgást, ami betöltötte a végtelent. Jusson el oda is, ahová nem ér el a fény, vagy épp fordítva.
Miközben leütöm a dallamokat, egyiket a másik után, arra gondolok, hogy adok hozzá némi pluszt: adjon erőt. Nem túl sokat, de mégis lelkesítsen. Vagy épp csüggesszen. Emeljen a magasba, vagy épp húzzon le a mélybe: attól függően, hogy mit rejt a hangzás fonata, egymásra öltött nyelvei közötti szakadék.
Akarom, tehát így lészen. Maga nemében, mint minden: tökéletes.
Gyönyörködtet, én pedig már nem csak érzem, de hallom is azt, ami bennem életre kel és körüllengi a teremtést a létezés szinfóniája és egyben kakofónikus zengése.
Mert én akarom az egyensúlyt, hogy soha ne legyen semmi sem csak jó, vagy éppen rossz. Harmóniát akarok, ahogyan a lelkemben lévő örvényt látom.
Ki tudja, hogy mennyi idő telik így el, ahogyan lehúnyt szemmel élvezem az élet zenéjének hangját és elmém száguldásának egymással versengő rohanását. De ez oly mindegy is, hiszen, mint olyan, számomra ennek nincs jelentősége.
A kezdet és a vége, csupán 2 pont, amit azért kötök össze egy végtelennek tűnő sávban, amit időnek lehet hívni, hogy lássam a ciklusát annak, amit épp nézek.
Úgy érzem, hogy pontról pontra, miközben elmélkedtem, sikeresen megvalósítottam mindent, amit akartam.
A mű kész, ideje ismét visszaülnöm a fotelembe és gyönyörködni.

Ám előtte még megnézem mit csinál a gyerek.
Odasétálva mellé látom, hogy lábait szétvetve ül a Tejúton, üveggolyóit dobálva önfeledten. Fejét ingatja egyik oldalról a másikra, szinte oda sem figyelve arra, hogy próbálja lemásolni, gyermeki utánzással azt, amit és ahogyan én teremtettem.
Nem szólok semmit sem, hagyom. Tapasztalat útján lehet a legjobban tanulni.
Látom, hogy mennyire esetlen a rendszer, mennyire sérülékeny. A hibák minden ponton visszaköszönnek rám, én pedig csak biccentek észrevétlen. Engedem. Tanulnia kell.
Bár szerintem még nem érdekli igazán, cseppet sem.
- Mit csinálsz? - kérdezem tőle, amikor már eleget láttam abból, amit alkotni akart.
- Teremtek, ahogyan Te! - feleli dacosan, építőkockák garmadáját zúdítva rá olyan pontokra, amikre egyáltalán nem kellett volna.
Mélyen beszívom a levegőt és hosszan kifújom. Épp csak a kisujjam rendülésével illesztem helyre azokat a pontokat, amik a művének a végét jelentenék rövid időn belül. Tudom, hogy az ideje meg van számlálva. A kérdés már csak az, hogy meddig fog kitartani a türelme: hogy önnön tökéletlenségétől fog véget érni, vagy pedig Ő fog végetvetni neki, amikor úgy fogja hozni a szeszélye.
- Látom. - Felelem csendesen, hosszan szemlélve mind a gyermeket, mind a teremtett létezést általa. - És mi a terved vele?
- Nincs tervem. Csak játszom. Azt akarom, hogy azt tegyék, minden, amit akarok és mondok. Imádjanak. Semmi másnak nincs értelme és jelentősége.
Újabb mély levegőt veszek, majd ellépek mellőle. Nagyon sokat kell még tanulnia, de még oly fiatal. Nem várhatom el, hogy egyből tudjon mindent, ezen (is) át kell még esnie. De egy kérdés még maradt bennem, ezt már csak távolodóban a fotelem felé, oldalra döntött fejjel kérdezem.
- Miért akarsz a része lenni annak, amit létrehoztál úgy, hogy nevet adtál magadnak, általa?
- Már mondtam! Azt akarom, hogy imádjanak és minden értem legyen! A valódi nevem nem kell tudják, de mivel hozzám képest jelentéktelenek, ezzel a névvel kifejezhetem azt, hogy mennyire felettük állok, ha egyszer mégis eljutnak arra a pontra, hogy tudatában legyenek annak, hogy létezem! Hívjanak csak úgy, ami vagyok számukra: Isten!
- Értem.
Nem mondok többet erre. Elválasztom mindentől azt a részt, amit létrehozott és várom, hogy mi sül ki ebből a gyerekjátékból.

Tudom, hogy nem kellek, hogy nincs szükség rám... Tökéletesen tisztában vagyok vele. Ha a dolgok másként alakultak volna, ha megtalálnám a helyem az életben, minden másképp volna. Tényleg egészen másképp. Nem az én hibám, hogy nem találom a helyem az életben.

Agatha Christie

Nem akarom tovább játszani ezt a játékot.
Belefáradtam ugyanazokon a végeláthatatlan körökön keresztül ugrálni a mindennapok hullahopp karikáján át. Nincs kedvem hozzá.
Nem akarom azt mondani, hogy megérte. Hogy volt értelme. Hogy talán más lesz.
Ellenkezik ellene a lelkem, a létem.

Csak csendesen leszedegetem magamról sebeimet, mint megunt tapétát, mellyel eltakartam magam.
Csupán lelkem legeslegmélyén érzem, hogy szeretném még utoljára megérinteni a hazugság ízét. Magamba fogadni, mint ahogyan előtte tettem újra és újra. Elhinni, amit már képtelen vagyok.
Szeretnék térdre rogyni és sírni. Könnyekkel áztatni azt az arcot, amit kölcsönbe kaptam mindig is.
Jó lenne ököllel a falba verni elkeseredségemben, mert akkor érezném, hogy egyrészt elragad az érzelem tehetetlensége, és valahol, hogy talán még érdekel. Megrángatni önnön magam, hogy vegye már észre, amit kellene.

De nem így van.
Én az vagyok az, aki 2 rossz közül képes kiválasztani a 3.-ik, legrosszabbat. Aki úgy döntött, mielőtt megszületett volna, hogy a lehető legnehezebb lapokkal szeretne játszani, mert másképp már nem érné meg.
Most pedig, amikor már reklamációnak rég nincs helye; már nem annyira tetszik a felállás.
Habár, ha azt nézzük, hogy honnan hová jutott, annyira nem rossz a helyzet. Amikor a csillagok állása épp kilátástalan, de tudod, hogy lehetne még ennél is sokkal rosszabb, csak akarnod kellene. Mert lefelé szánkózni mindig könnyebb, mint fölfelé haladni.
Örök igazságtalanság, nemde?

Ám elég a képmutatásból!
Takarodó van, el lehet ballagni!
Még magam is meglepődöm, hogy egy pillanatra megérintett a düh, harag, elkeseredettség keserédes koktáljának éjjeli szívárványa...
Ilyenkor eszembe jut, hogy oly jellegzetesen tudtam félmosolyra húzni a szám, miközben arra gondoltam: Persze, mondd csak még. Tudom, hogy hazudsz, de folytasd csak. Akarom, még, abba ne hagyd!
Ne gondolj rám, többé nincs értelme. Hidd el nekem. Már nem érint meg tőled semmi sem.

Lehunyt szemmel hallgatom a zongora lassú dallamát. Oly nagyon szeretem. Mindig is így volt. Mintha a dallama véremből volna, lüktetése szívem verése. Örökkévalóságnyi pillanatig tudnám hallgatni.
Ki tudja, talán így is lesz.
Én még nem.
De tudod mit? Előremegyek és megnézem. És ha szerencséd van, akkor majd visszajövök és megmondom, hogy mi lett a mese vége.