Egy élet margójáról

Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.

J.R. Ward

Csendes pillanatok hömpölyögnek lustán. Nem sietnek, nem is késnek. Pont ott és pont akkor, amikor lenni kell.
Néha arra gondolok, hogy talán irígylem őket...de vajon kellene is? Vajon...tudattalanul és lelketlenül masíroznak valahonnan, tartva át és tova valahová?
Vagy ők is hasonlóak, mint mi..., emberek?
És ők pedig minket irígyelhetnének?

Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.

Szép Ernő

Érzem, ahogyan a pillanat a szívembe szúrta a rozsdás rajzszöget...
Néma döbbenettel tekintettem csak előre, mintha azt akartam volna eldönteni, hogy vajon hol és mi is fájhat jobban abban a pokoli versenyben, ami az idegpályákon söpör végig a különböző érzékelések mentén.
Keresem a pillanat fényét, mely a retinám felé száguld, még nem eldöntötten, hogy vajon bele fog-e égni vagy követheti-e még valami más. Bár az is igaz, hogy ez nem teljesen rajta múlik: behunyom a szemeim. Bezárom a tükröt, amin keresztül kifelé nézek épp úgy, ahogyan azon keresztül befelé is olyan jól lát(hat)na az, aki tudná, hogy merre is nézzen.

Érzem, hogy a vénákon át száguld kergetőzve az érzet: túláradó túlerővel küzd egymás ellen az értelem és az érzelem.
Minden egyes dobbanás a pillanatban egy löket a következő másodpercbe, hogy ez még nem a vége. Még mindig a markában tart.
Annyiszor szerettem volna, ha...legalább az illúzióját megkaphattam volna annak, amit mások. Hogy ne csak azt lássam jól, ami már régesrég elkeveredett a földön, porszemekké válva, mégis elevenen mozogva bennem. Érezve a lüktetését, a marását és mérgét annak, ami már régen tovatűnt.

Olyan biztosra veszem, hogy létezés függönye miatt valaki(k) olyan jóízűen nevet(nek) a szárnyatlan légyként vergődő repülni akarásomon, és szúr(nak) át kínoktól sikító sebeimen újabb szögeket elementáris lelkesedéssel, hogy már maga a gondolat is elborzaszt.
Már a kérdés sem teszem fel. Miért tenném?
Inkább széthúzom az inget a csupasz mellkasomon, hogy jobban lássék: ide. Még van benne hely és vér bőven! Fessük vörösre a lapot elevenen, mert ami még érez, az nem halt meg.
Csak bátran!
Csupán már abban reménykedem, ha mindennek vége és egyszer minden véget ér, én is, akkor: megérte? Nem, nem erre gondolok. Hanem, hogy nem akarok visszajönni.
Sőt!
Igazából most sem tudom, hogy már miért is vagyok itt, miért kellenek ezek az extrém pontok. Mi az a "fenséges" cél, amit még el kellene érni, hogy minden meglegyen?

De, teljesen őszintén: NEM ÉRDEKEL!
Ide azt a rozsdás bökőt, te vén, szadista kaszás és tedd már végre a dolgodat! Már volt lehetőséged rá párszor, miért nem tudtál élni vele?!
Nem akarok itt lenni. Ez nem az én helyem. Tán soha nem is volt és nem is lesz. Nem is értem, hogy miért vagyok én itt?!

Az őrület határán egyensúlyozó zsenialitás kacag versenyt a szenilitás apokríf viccein: én pedig egy dühösebb, mégis morózus arcberendezésbe ágyazott kifejezéssel hessintem tovább.
Úgyis tudom.
Csak tomboló karakterek vergődnek itt látványosan, mint emberi sorsok. Mindegyik reméli, hogy azért van ott, mert van valami célja. Pedig nem. Csak annyi, hogy ott és abban a pillanatban jól mutat, amíg átsuhan rajta a pillanat, de utána...már nincs jelentősége.
Mindig az a fránya pillanat.

Biztos vagyok benne, hogy senki nem vágyik annyira soraidra, mint én, és kétlem, hogy volna bárki is, aki nálam jobban megérdemli őket.

Jane Austen

Úgy szeretném elmondani...
Igen, a rókámnak, aki valójában nem is az. Csak itt, eme virtuális papír felületén, ahogyan titkosan, félszegen, testem nagy részével ráhajolva, hogy senki se lássa: ne lássa meg benne azt, amit én láttam.
Pedig ez még a gyermeki gondolatnál is gyermetegebb gondolat ám, én mondom; néktek?!
Ohh.

Ebben így aztán mégis csak van valami csacskaság. Hiába, ezek a mai "hercegek" sem a régiek már, csak az az "örök", hogy a rókák még mindig félnek. Oly sokat szenvednek, mielőtt odatalálnak, ahol egy herceg másképpen néz Rá, mintsem előtte mások. Pedig még így is mennyiszer megesik, hogy mégsem jön el ez a pillanat...

Ám, ez most legyen másképpen!

Szóval ott tartottam, hogy van egy rókám. Itt. Papíron. Még sosem láttam. Soha nem hallottam a hangját sem. Ám mégis, azt hiszem, hogy tudnám szeretni. Pusztán már csak azért, mert van. Mert létezik. Mert egy a millió és millió lélek közül, ami megérinti az enyémet és olyan fényesen ragyog, amikor rá gondolok, mint még soha semmi sem. És annál is jobban reszket, mint amit valaha láttam már...
(Micsoda beszéd ez már, máris!?)

Igaz-igaz. Ki vagyok én, hogy ilyeneket is mondjak. Bár...ki mondja meg és milyen jogon, akár nekem, akár másnak, hogy mit lehet érezni és gondolni, legfőképpen mikor?
Van egy eldugott szabályzat, tele mindenféle marhasággal, hogy ennyi ideig kell látnod, ennyi órát és napot kel gondolnod rá, vagy mennyi lépés után foghatod meg a kezét?
Ohh...ha van, akkor én szomorú leszek. Bár..., ami azt illeti, már most az vagyok.

Mert van egy rókám.

Nem, nem mondanám, hogy szelid. De talán már megtűri a jelenlétem. Legalábbis itt, a papíron. Mert másképpen nem biztos. Nem hiszem és nem is gondolom. Csak arra vágynék, hogy megsimogassam. Félénk, de mégis határozottan az elhatározásban nyúlnék irányába, de érzem: falakat tapintanak az ujjaim. Félig száraz, félig nyirkos köveket.
Felőlem már száraz az idő és a magány pora végett, a másik oldalt a könnyes remény.
Ezernyi sebe testén, melyek hol fájnak, hol sajognak. Már nem hisz, már nem remél, már tán nem is érez. Rég elfelejtette, hogy milyen is az valójában. Csak itt, a papíron "tudja" még, hogy valami volt, egyszer régen. És a vágy: az a sohasem nyugvó, a nyugalmat nem ismerő érzés, hogy az életét odaadná, ha teljesen érezhetné. Ha remélhetné...
Szeretné szélesre tárni azt az ajtót, aminek a kulcsát rég eldobta valamerre és a lakatok, melyek körös-körül vannak benne, tán egy élet is kevés lenne mindet fel és letörni. És még akkor sem lehetne bejutni abba a szobába: erővel semmiképp.
Önként kell adnia, amit meg is tenne, ha nem rettegne a tudat valahol, hogy még egy csalódást már nem bír el. Sem a teste, sem a lelke.
Így maradnak a falak.

Nem is tudom mit mondhatnék, akár nektek, akár a papíron rókámnak. Vagy akár csak magamnak...Én nem olyan családból származó herceg(?) vagyok ám, aki csak így, vagy csak úgy!

És igaz, ami való: tényleg nem.
Betekintek a papírok világába, és keresem benne a kulcsokat. Érzem, hogy reszket bele a lelkem is, amikor úgy tűnik, hogy megpendül valami egy olyan helyen, ami nem látható.
Vajon...milyennek is láthat? Mármint az a róka, aki itt van velem, eme virtuális szerkezetben. Néha. Meghatározott időnként. Olyankor félek kiengedni a lelkem tüzét. Egyszer majdnem megtettem és abban a pillanatban majdnem lángot is kapott a papír széle!
Ijedtemben úgy elfojtottam minden szelepet, hogy majdnem magam is lefojtottam, olyan hirtelen történt.
Mégis...nagyobb volt a félelem, hogy elégetem azt a rókát, akit épp csak odaképzeltem. Ide-oda. A papírra. Ő pedig oly fenségesen, mégis fényévnyi távolságból nézett vissza rám, készen arra, hogy a lángok és egyben a semmivé legyen. Úgy tűnjön tova, ahogyan érkezett: papíron, egy digitális térben, ahol soha nem láttam.

Arra gondolok, hogy...féltem. Azt hiszem igen. Mert, a világ nem egy kedves hely ám csak úgy, önmagában. Sok "herceg" nem éppen olyan, amilyenek papíron. Vagyis csak a java papíron az, de sokan, főleg mostanság,már ott sem. És a rókák sem azt adják és kapják, amit érdemelnek.
De hát ki is vagyok én...?
Hercegnek tán herceg, de mégis és egyben, ám nem kizárólagosan: csak egy srác. Aki talált egy rókát. De...ha nagyon akar hinni abban, amit remél, akkor nem egy rókát talált:hanem A rókát.
Ugye-ugye: ez is milyen már.
Manapság már ebben is olyan kevesen hisznek és tán, azt hiszem és remélem, hogy tévedek: még kevesebben is remélnek.
Hogy a rókákat nem lehet erővel megtörni, betörni...mégis mennyi ilyen történetet hallok és olvasok és még ilyenebbeket.
Hol van az, amikor még szelidíteni kellett és volt muszáj? Napról napra közelebb ülni egy kicsikét. Hogy szokja a jelenlétet, és szőre fényesedjék. Vágyjék arra, hogy ott üljek és néha akár ő maga üljön közelebb.
És ez ment egész adddig, amíg már meg is simogathattam. És utána már teljessé vált a felelősség: mert gondoskodnod kell arról, amit megszelidítettél.
Hiszen másképp csak önző gondolatok és vágyak vezérelnek, hogy csak simítasz rajta egyet és máris más irányba fordulsz, más céllal: akit pedig fontossá tettél önnön valód számára, akinek a világává váltál, őt pedig értéktelen kacatként dobod és hagyod el.

Tudom, tudom.
Micsoda szavak ezek.
(Igen, mifélék: erre senki sem kíváncsi!)
Meglehet, hogy így van és valóban senkit sem érdekel. De attól még, ha csak rövid időre és csak az én fejemben: de itt, a papíron, megvan a rókám!
És napról napra, féltőn óvó gonddal előveszem a ceruzákat és elkezdem kiszínezni körülötte a papírlapot. Hogy nem csak "lebeg" valahol, hanem igenis Ő a világ, az én világom közepe!

Vajon, ha nagyon sokáig nézem ezt a papírlapot és rajta A rókám...valósággá elevenedik? Előjön a lapról úgy, ahogyan a papíron láttam? Hogy a lelke a lelkem része? Hogy bár száz sebből vérzik és törött a lelke, vajon a fényem, a tűz, ami mindent eléget: őt mégis meggyógyítaná és beforrasztaná a repedéseket?
Ohh...micsoda gyermekien naív, szerethető kép.

Hiába, már a hercegek sem a régiek. A rókák pedig még mindig félnek....

Az élet alaposan megtépáz mindenkit (...). Mindig jön valami váratlan. Annyit tehetünk, hogy felszedegetjük megtépázott darabkáinkat, és újra összerakjuk magunkat.

L. A. Casey

Már egy ideje nem akarom követni az eseményeket. Már nem akarok megemlékezni a veszteségekről. Nem akarom megszámolni és megtekinteni, hogy éppen hol ért a veszteség el és milyen mélyen hasított meg.
Tudom és érzem, hogy fáj. Azt is tudom, hogy jó ideig fog. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon, és itt sajnos szó szerint kell érteni, hogy naív vagyok. Egy örök és telibe...igen, az. Egy ostoba.

Mennyiszer megfogadtam már magamnak, megannyi térdre kényszerítő pofon után - amiből volt elég - hogy "Na majd most, ez után több ilyen nem lesz!"
Jah, nem lesz. Persze, hogy nem...

Olyan jó lenne, néha, bár már lassan azzal is kiegyezem - egy időre - hogy egyszer úgy hinni, hogy ne mindig ugyanaz legyen a vége.
Ilyenkor azért néha tényleg szeretném feltenni a kérdést, hogy vajon miért nem látom érvényesülni a "nagy számok" törvényét? Vagy el kellene bagatelizálnom és elmosolyodnom, hogy kicsi a minta?
No igen, mihez képest, persze.

Hinni, hit, remény és reménykedni.

Örök mozgatórugó, de jelen pillanatban mégis..., csak keserű gondolatok lakhelye.
Annyi mindenre gondoltam már... annyi mindent elmondtam már....annyi mindent láttam már...francba ezzel a kereszttel!?!

Mi végre töröm rendületlenül magam, hogy egy hangyányit is haladjak előre, és ha többször is löknek hátra/lefelé, mégis meg tudjak maradni, még ha térden is. Ahonnan aztán mikor és mennyi idő után, mindig felállni.
Persze, ezt "kell" tenni, mert feladni könnyű? Nem tudom, meglehet, hogy az. De az is elvileg egy döntés következménye, nem? Hiszen, nem csak úgy megtörténik. Mármint, maga a történés lehet, hogy igen. De előtte azért ez valaminek a folyománya, valami(k) előidézik, hogy megszülessen.
És igen, utána, amint eldöntetett, utána már elhiszem, hogy pillanatok műve csupán, hogy "bámi" megtörténjen.

Elfáradtam.
Nem testileg. Lelkileg.
Érzem, mert még mindig érzek, pedig néha már egyáltalán nem szeretnék. Minden tegnap egy ideje sorozatban tör össze, hogy egy másik holnap ismét összeszedjem és rakjam magam. Örök kirakós ez? Tényleg?
És az még soha sem merült fel, senkiben sem; hogy ezt egyszer meg lehet unni?

Rátettem magam a töltőre és várom, hogy feltöltsön az élet, de semmi: az energia nem jön, hiába elvileg nem vész el. Mégis, tőlem csak elfelé szökik. Már nem segít az, ami eddig segített.
Úgy érzem magam, mint a drogos, akinek már a szokásos adag kevés: több és több kell, hogy elérje az "alapállapotot".

Kiáltanám a világba, hogy "HELLOOO!!", de félek, hogy már senki sem felel. Félek, hogy az elágazásnál rossz helyen fordultam le és annyira leszállt a köd, hogy már a nyomaim sem tudom visszakövetni, az ajtók sorban becsukódtak már.

Sem sóhajtani, sem sírni sincs erőm, de kedvem sem. Csak essünk túl rajta, ma is. A mai napon is. Bánom is én már. "I'm ready, let's go."

Már az időt sem számolom.

Lassan, de pontról pontról tényleg mindent el fogok engedni. Úgy tűnik. És azt sem tudom/érdekel, hogy valóban így kell-e lenni, vagy ez is csak egy olyan fantazmagória, amivel a gödrök alján jólesően meg tudom magam nyugtatgatni.

Csak ugorjunk a végére, ha úgy van. Nem fogom bánni. Lassan, de biztosan: ezt sem.

Úgy éreztem, ki tudnék gyalogolni a világból. Úgy éreztem, hogy a világnak van egy konkrét vége, ahol befejeződik, csak odáig kell elsétálni, és utána már a világon kívül leszek, ahol elmúlik a homály, és kisüt a nap. Csak a tábláig kell elmenni: VILÁG, piros vonallal áthúzva. Lehet, van ott egy határőrbódé, a vámos elkéri az útleveledet, belepecsétel, és mehetsz Isten hírével, kifelé a világból.

Cserna-Szabó András

Nem szeretném.
Ha kimondanám ezt a parázs gondolatot, megvallom, sok minden az eszembe jut. Ami, habár tapasztalat - van, ami többször is - de nem lenne jó újra átélni. Sem megtapasztalni, semmiféle formában.
[...]
Csendes zavart okoznak bennem a napok, mostanság.
Szeretném azt mondani, mint cseppek a tó tükrébe hullva vernek lágy fodrozódást. Néha tényleg így van. Néha.
Vannak dolgok ebben az életben, amiket nehéz belátni, megtanulni?
Nem tudom, hogy mi is a jó megfogalmazás rá. Még nekem is sokszor feladja a leckét az Élet, és csak nézek a ki nem mondott kérdések láttán: vajon most erre mit feleljek?

"Az ember a hibáiból tanul."

Mondják, akik ezt vallják. Igaz, egy időben magam is gondoltam erre és így.
Az azonban igaz, hogy már nem lehetek sosem az, aki tegnap voltam.Vagy azelőtt. Már a részemmé váltak dolgok, formáltak, amiknek a hatására már nem tudom ugyanúgy szemlélni a világot, mint előtte.
Inkább elfogadom, veszek egy mély levegőt és továbblépek. Mondanám, hogy nem tekintek vissza, de tudom, hogy néha úgyis megteszem ezt. Akár akarom, akár nem. Ez is a részem.
Tudom, hogy néha ez fölösleges, mert azon dolgok, amiket előveszek gondolatban és megnézegetek, már ezer évesek. Körülbelül annyira meg is vannak kövesedve. Nem olyan, mint egy számítógépes fájl, amit megnyitok és bármikor módosíthatom.

Ám, nem is kell. Csak elfogadni, hogy volt. Megnézegetni, mint egy régi képet egy albumban, aztán vagy visszateszem vagy eldobom. Ennyi a történet. Nem több és nem is kevesebb.
Azzal a mozdulattal, amivel felkapjuk, dobjuk is félre a klisék tömkelegét: ami nem más, mint a mások által Rád szabott elvárások és saját élményeik hatására általruházandó elvásárok halmaza. Nem, nem, köszönöm. Nem kérem. Tartsd csak meg vagy dobd ki. Nekem ne add, hidd el, nincs rá szükségem. És jobb lenne, ha neked sem lenne.

Helyette...csak a saját gondolataid add mindig tovább. Ne azt, ami szerinted elvárás lehet, akár tőled, akár másoktól. Azt mondd, amit gondolsz. Azt, amit érzel. Nincs jó vagy rossz érzés vagy döntés: csak érzés van és döntés. Mindkettőnek pedig következményei, dönts bármely irányba is.

Most pedig megyek: leteszek mindent a vállamról, cipőmet leteszem szépen egymás mellé. Még egyszer jól jöhet.