Egy élet margójáról
Keserűség
Úgy érzem, mintha prizma lenne a lelkem (...), és a körülöttem lévő emberek csak egyetlen színt látnának. De senki nem látja a prizmát.
Daniel Gottlieb
Vannak az életben olyan események, amelyek "csak úgy" megtörténnek;[...] ilyenkor nehéz szavakat találni. Régen talán hangtalanul üvöltöttem volna a mindenség felé az örök kérdést, ám, már nem teszem.
Nem feltétlenül ezért, mert már beletörődtem - habár ez is benne van a pakliban - hanem mert nem ér annyit a veszteség. Már ha lehet veszteségnek nevezni azt, ami már a kezdetektől fogva csak önös érdekből született, majd amikor minden lépés hasztalan, akkor a rutinból eldobni és várni, hogy mikor jön vissza: végtelen és buta dolog.
Egyszer, legalábbis én így gondolom, - ami nem jelent sem igazat, sem pedig hamisat - egyszer tényleg sok dolog véget ér: a megbocsájtás és beletörődés is.
Nem tudom, hogy ki látja lelkem és ki nem, de az biztos, hogy harag nincs bennem. Sem vád, sem semmiféle elvárás. Csupán egy kis keserűség és csipetnyi szomorúság. Mint amikor tudod, hogy valami, ami sosem volt és nem is lesz, kimondásra kerül, realizálódik a valóság szövetén.
"Valami véget ért, valami fáj..."
Igen, egy kicsit fáj. Valami fáj. Talán még egy ideig fog is; egy perc, egy óra, egy nap, vagy kevesebb? Több? Nem tudom.
Nem is ez a lényeg, hanem, hogy elfogadni és továbblépni. Nem nézni visszafelé, ragaszkodni és kapaszkodni, megalázkodni. Mert tudom, hogy semmivel sem vagyok alávalóbb, mint bárki más. Senkinek sincs joga hozzá, hogy bármiféle követ és keresztet vessen rám. A részleges ismeret és igazság nem elég ahhoz, hogy meg lehessen ítélni egy összképet. Vádaskodni, becsmélerni, szítkozódni lehet; habár nem érdemes.
És ha már ennyire Ákos promóra hajazok - még ha nem is ez a célom, de jelenleg remekül összevágnak a gondolataimmal - hogy "Ilyenek voltunk" valahol, régen, egy messzi és fájdalmas időben, amikor talán, csak talán jobb lett volna, ha másképp történnek dolgok.
Hányatott... - mondanám, hogy szülőknek, de nem lenne igaz - embereknek egyik keserű... - gyereke sem lenne valós, mert egy gyereket nevelni is kellene, nagyon sok más teendő mellett - eredménye.
Semmi sem véletlen, legalábbis szeretek erre gondolni, ha valami "van": mégis már elgondolkodtam rajta, hogy ez az egész vajon mi célt szolgált? Nem került-e a többe a leves, mintsem a hús?
Hiszen..., nagyon, tényleg nagyon sok csúnya és visszafordíthatatlan rossz elkerülhető lett volna egy döntés következményeként, amiknek nem biztos, hogy meg kellett volna történnie ebben a formában.
Ám még ha így is van, akkor is csak keserű mosolyra görbülhetne ajkam, hiszen ami volt, az már megtörtént.
Csak egy pillanat
"Minden az időzítésen múlik. Egy másodperc, egy perc, egy óra mindent megváltoztathat. Annyi minden múlik ezeken a dolgokon - apró kis pillanatok, amelyek az életet alkotják."
Sarah Dessen
A másodpercek puha, szúnyoghálóba kevert pókhálós szövedéke úgy tapad a bőrömre; visszavonhatatlan és megmásíthatatlan lenyomatot hagyva rajtam, mint semmi a létezésben.
Még mindig..., még mindig oly sok kérdés megválaszolatlan és minduntalan köröz felettem, mint éhes keselyűk lusta, de annál éhesebb hada. Tétova mosoly röppen tova szám sarkából a gondolatra, hogy vajon ki adja fel hamarabb: ők... vagy én?
Lassan, ám annál bizonytalanabbul tekintek magam elé és latolgatom, vajon... esetleg vajon?
...
"A szívfájdalom (...) sosem múlik el teljesen, csak csillapodik. A minden lélegzetvétellel érzett éles, lüktető fájdalom végül tompább fájdalommá változott, amiről az ember megfeledkezhet, de sosem törölheti ki teljesen a tudatából."
Julia Quinn
Csak telnek a napok néma egymásutánban, én pedig nézek utánuk meg-megállva, olykor tétován, mint aki nem hiszi el, hogy amit lát, az már mögötte van.
Néha, vagyis inkább egyre többször merül fel bennem az, hogy egyszerűen túlcsordulok és nincs, ki felfogja a bennem rejlő gondolatokat, kezébe vegye és nézze is meg, hogy miért mondom azt, amit.
Ne csak azt lássa, hogy mondtam valamit, hanem értse is meg azt, amit mondok.
...
Látom a törvényszerűséget abban, hogy minél jobban akarunk valamit, annál messzebbre kerül és minél kevésbé, annál közelebb jön, szinte már az ölünkbe ül.
...
Nyugtalanul keresem a helyem, érzem, hogy hiányos vagyok. Valami, valahol elveszett belőlem és azóta sem találtam meg. Nem adom fel a reményt, hogy meglelem majd a választ itt is, csak... nehéz kivárni a megfelelő pillanatot, amíg elérkezik.
Mint a kisgyermek a karácsonyi ajándékot, legyen bármi is az. Csak azt tudja, hogy van, kell, hogy legyen.
A remény, a mindenség mozgatórugója.
Napról napra
"Minden embernek rendelkezésére áll az összes választási lehetőség. Van, aki egy ászt rejteget a kezében, és van, akinek eleve csak vesztes lapokat osztottak. Előfordul az is, hogy hirtelen közlik, zsákutcában jutottál. Game over. De addig is ki-ki maga járja az útját. Még az akasztófa tövében is választhatsz, hogy higgadtan fogadod-e a halált, vagy elgurult a gyógyszered, és úgy lesz véged, hogy lefognak."
Sakurazaka Hiroshi
Közönyös arccal nézni előre nap nap után, miközben az eső monoton litániája még jól is jön ahhoz, hogy elfedje a néha ki-kicsorduló könnycseppeket. Ilyenkor merül fel a gondolat, hogy milyen jó ez a kis eső és közben nem arra gondolni, hogy még mindig esik napok óta.
Az élet harc egy ponton túl, amikor azt érzed, hogy eljutottál valahonnan valahová; vagyis helyesebben 2 pont között vagy félúton. Igazából az egyikben már nem, a másikban pedig még nem vagy.
Ezzel csak egy a gond: ha elfogy az erőd. Ha nincs, amiből/akiből erőt meríts.
Persze, fel lehet kelni nap nap után, és rutinból elvégezni dolgokat. De félve kérdem: élet ez?
Néha tényleg fel kell tenni a kérdést, hogy mit éri meg és miért feláldozni.
[...]
Néha megroskad a vállam, bevallom. Még arcom porcelán maszkja is félrecsúszik olykor, amikor túlcsordul a pohár.
Néha elmerengek - vagyis esetenként többször is, mint kellene - azon, hogy mennyi hibát követtem már el, hogy mennyiszer fordultam már rossz irányba. Esetenként azt érzem, hogy olyan ez, mint egy labirintus: minél több rossz döntést hozok, annál inkább messzebb kerül az a bizonyos cél. Vagy van egyáltalán cél, vagy csak a remény illúziója lebeg elérhetetlenül szem előtt?
Meddig feszülhet meg a lélek? Mikor ér el arra a pontra, amikor visszavonhatatlanul megtörik benne valami...?
Vagy mikor ilyen gondolatok kerülnek az ember fejébe, akkor próbáljon meg inkább aludni, ha lehetősége van rá, hogy hátha a holnap megmutatja a jövő lehetőséget, vagy megmutatja azt, amit éppen akkor nem lehet meglátni?
Vagy ez csak az élet elodázása...?
Everybody Wants to Rule the World
"Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.
Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.
Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.
Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.
Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.
Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.
Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat."
Szepesi Mária: Kértem Istent...
Való igaz: sokszor túl sokat kérünk.
Istentől, egymástól, a világtól, egy ház mellett lévő öreg fától, bárkitől...
Pedig sokszor nem kéne többet tenni, mint magunkba nézni, értékelni és várni. Várni arra, hogy megérjenek érzések, tapasztalatok és helyzetek.
Emlékszem, nagyon sokszor "lázadtam" sok minden ellen; nem tetszett ez-az-amaz, de... kértem, akartam. Sokszor törtem magam, hogy de az legyen, amit ÉN akarok.
*Mosoly*
És lőn: sok esetben meg is kaptam, pedig volt, hogy nem kellett volna. Ám szükségem volt erre is, arra is. Tapasztalnom kellett, átélnem és megtanulnom.
Holott esetlegesen elég lett volna 1 perc, 1 óra, 1 nap, 1 hét, 1 hónap, 1 év... és rájöttem volna "magamtól" is; de nem. Makrancos gyerek is voltam, lázadó, önfejű, türelmetlen.
Nem hittem el a sokat hangoztatott mondatot:"Idővel mindenkinek benő a feje lágya."
Igaz, nagyon is igaz. Legalábbis rám, esetemben. Másokról pedig nyilatkozzanak mások.
Tény, nem kell szeretni adott helyzeteket. Helyette elfogadni, hogy aktuálisan az "elérhető", ebből kell gazdálkodni, innen kell továbblépni.
Az is igaz, hogy mindenkinek a saját baja és fájdalma a legnagyobb.
Fura érzés rájönni, hogy minél többet "tudok", annál nagyobbnak érzem azt, amit nem.
Mennyivel másabbak a helyzetek egy adott kor, élethelyzet, döntés után... amikor megállok és visszanézek: ezt és ezt, itt és itt, vajon... miért?
Nem tudnék rá értelmesebb magyarázatot adni, mintsem hogy szükségszerű volt.
Meg kellett történnie, mert így kellett lenni.
Sors?
Talán.
Előre elrendeltség?
Nem.
Döntések hullámzása, amik mindig haladnak valamerre, csupán nem mindig látjuk át egészében és néha későn, túl későn döbbenünk rá, hogy éppen rossz elágazásnál fordultunk el.
"Sohasem késő semmit sem helyrehozni."
De, néha késő.
Néha nem lehet helyrehozni dolgokat, mert nemes egyszerűséggel vagy lehetetlen, vagy pedig sokkal több lenne a kár, mintsem a vele elérhető "haszon", így nézve pedig máris önzésről lehetne(?) beszélni.
Azt hiszem, vagyis inkább remélem, hogy eljutottam "oda", amikor már... nem is tudom, hogy mit reméljek. Szeretném hinni - nem csak a templomban - hogy képes vagyok észrevenni "jeleket".
Képes vagyok "látni" és nem csak nézni.
Képes vagyok...mindenre? Csak remélem.
Valamint valóban: néha nem kell villámcsapás, sem a fénye, hogy az ember megvilágosodjon, vagy éppen megérjen. Nem is kell hozzá megváltani a világot. Elég, ha "csak" megérint "egy pillanat". És mégegy, és mégegy. Minden szívdobbanásnyi pillanattal többek vagyunk, csak meg kell látni és elfogadni.
Elég, ha "megállunk", vagy éppen csak lassítunk kicsit a világon: mert vannak, amiket csak így lehet meglátni.
Kell, hogy lássuk, hogy lehet másképpen is élni.
A világon. A világot.A világban...