Telített ürességben némaság remeg

Lonely_Wolf•  2019. november 8. 23:03

A magány olyan, mint a tenger hullámai: váratlanul átcsap rajtad, és elborít, de mire észreveszed, már el is tűnt, és ez ismétlődik újra és újra.

Méz és lóhere c. film




Éjszakában született gondolatok köpenyét magamra csavarva, lehunyt szemmel nézek a semmibe. Érzem, hogy érzek: valami feszít, valami tompán dübörög, mint megvadult ló kapál a mellkasomban, minden dobbanásban megül. Meg akarom érinteni, de durván reagál. Nem ismerem fel és ő sem engem. Tudom, tudom, legszívesebben ellökne, ha tehetné. Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem képes rá. Ám ettől még, van. Ott. Velem.
Pihennék, de nem akarja engedni. Durván dörömböl, mint bezárt vadállat, hogy engedjem ki. Keresem, matatom a kulcsokat, egyiket a másik után. Egyik sem az, amire szükségem van. Nyűszít, nyűszítek én is. Közös a kín, melyet okoz, olyan magasságokba emelve, melyet nem szeretek már. De ez nem érdekli. Követeli, hogy kövessem.
És hát, ki vagyok én, hogy ellenkezzem?
Suhanunk, korszakokon át. Képek hadát sorakoztatja fel, vádlón. Vállat vonok, mint akit mindez nem érdekel. Arcon csap. Megint. Újra és újra, míg már majdnem üvöltök rá, hogy hagyja abba. Ilyenkor kicsit megcsihad, visszavesz a lüktetésből. Engedi, hogy erőt gyűjtsek, magamra leljek, megtaláljam a repedésekbe szaladt gyémánt félkrajcár helyett a büszkeségem darabkáit.
Majd nagyot ránt láncomon, amiről nem is tudtam, hogy létezik?!
Pedig van. Nem kér, követel. Mint a király a jussát. Tetszik vagy sem; amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.


Sírni akarok. Vagyis csak szeretnék, ha még lennének könnyeim, amelyeket nem sírtam már ki réges régen. Üres szemekkel nézek előre, várva, hogy hátha kicsordul. De nem, semmi sem történik. Bosszúsan felhorkan, fájdalmat okozva a mellkasomban. Reméli, hátha majd így, ezzel tán. Hasztalan a gondolat, de én ugyan nem vetem a szemére. Fölösleges.
Úgy ráz, mint hülyegyerek a rongybabát. Már üvölteni sincs erőm, megteszi ő ezt helyettem is. Kettőnk helyett is. Már majdnem mókásnak vélem, komikusnak.
Minden pillanatban várom, hogy mikor jelentkeznek az első repedések, ám ezek sem. Semmi sem jön! Semmi sem történik!
Nem megy semmi sem.


Nem tudok sírni, nem tudok megtörni sem már. Már csak a fájdalom az, ami még szíven üt, hogy aztán szomorúságba csapjon át, kéz a kézben.
Észre sem veszi, ahogyan leoldom a láncaim. Egyik szemet a másik után pattintom szét, mintha csak vékony gallyak lennének egy hatalmas súly alatt. Recsegést és ropogást szeretnék hallani, de csak némaság reng körös-körül. Majd odalépek hozzá. A tekintetünk összetapad, merőn nézzük egymást. Már-már örökkévalóságba olvad a pillanat, ahogyan lesújtok. Újra és újra.


Csend van. Semmi sincsen. Semmi sem fáj. Ő is csendes. Mint kutya, mely rosszat tett, sündörög körülöttem, orrával a kezeim böködve. Ráhelyezem a kezemet, de nem nézek rá. Csak nézek előre. De nem látok. Félek, hogy vak vagyok.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Lonely_Wolf2019. november 11. 21:00

@kicsisara: Köszönöm soraid és kedves szavaid, ahogyan mindig is. :)

kicsisara2019. november 9. 03:32

Jó reggelt! :)
Hát ez elképesztő! Már a címe is!
A szavak nagy mestere vagy ezt már írtam.
Imádtam! 😘

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom