In memoriam

Lonely_Wolf•  2020. május 23. 19:49  •  olvasva: 96

Heverni valahol egy mezőn. Nyírfák. Fehér, nyári felhők. Az ifjúság kék ege. Mivé lett a kalandos szív? Megölték a lét zordon kalandjai.


Erich Maria Remarque



Kellemetlen ellentmondások sorozata, ami időről időre megtalál... és nehéz, határozottan nehéz, főleg, hogy nem válogatnak. Nem számít, hogy egyedül vagyok, vagy éppen egy nagy társaság közepén. Sok ember között is tudom magam rettenetesen egyedül érezni; ahogyan ez már egyáltalán nem ritka számomra. Nem tudom azt mondani, hogy váratlanul ér. Tényleg nem.
Inkább csak rezignáltan elkönyvelem magamban, befelé gondolkodva, miközben kint valamelyik álarcom épp a szerepében tetszeleg.

Megeshet, hogy a társaság sztárja vagyok, a viccek mesélője, melyre aztán harsány, jóízű és lehengerlő nevetés a folytatás. Vagy csendes penészvirág, aki nem szól sokat, csak ha muszáj. Ellenben mindent megfigyel, mindent lát, mindent megjegyez. És még sorolhatnám. De nem teszem. Most nem.


Sokszor, talán túlontúl is sokszor mondtam és jutott már eszembe ama gondolat; fiatal testben vénséges vén lélek. Rettenetes kombináció.

Igaz, egyáltalán nem egy élhetetlen lét, de ettől függetlenül misztikusan kaotikus. Főleg, amikor esetenként századszorra is el-elkövetek egy-egy hibát, amiről már a legelső alkalommal is "tudom", hogy végtelenül és bődületesen nagy marhaság. De kell, a lelkemnek valami rejtett és furcsán perverz(?) része tudni akarja, érezni újra(?), hogy milyen is az a hiba, mik a következmények.

Nem, nem szeretem, ha fáj. Nem szeretem, ha tévedek. Nem szeretem, ha béna vagyok. Nem szeretem nem tudni azt, ami érdekel, vagy kapcsolatos hozzám valami módon. Mégis, mégis számtalanszor végig és megjárt ösvényen lépdelek, melyről a problémák rég nem látott ismerősként integetnek és köszönnek vissza.


Olyan jó lenne... nos, nem mondom, hogy nem lenni. Mert azt azért mégsem. Feladni dolgokat, szintén nem szeretek. És ha így belegondolok, rengeteg olyan dolog van, amit nem szeretek. Túlzás lenne ezt állítani? Nem, nem hiszem.
Sok olyan mai, "trendi" dolgot nem kedvelek, ami manapság minden vagy bizonyos körökben divatos. Nem érzem, hogy majmolnom kellene. Nem érzem, hogy követnem vagy alkalmazkodnom kellene hozzá.

Ám ezzel is egy újabb "öngólt" adok magamnak: újabb és újabb pont(ok) halmaz(a), ami(k) nem érhető(k) el a számomra.

Zavar ez? Nos, az esetek nagyon nagy többségében nem. De mégsem tudom azt mondani, hogy teljesen nem. Mert bár zsiger szinten érzem, hogy nincs rá szükségem, tudom minden előnyét és hátrányát, mégis berzenkedik bennem az "egó", hogy de ebből ugyan már nekem sem kéne kimaradni. Sőt, mitöbb, nemhogy kimaradni, de egyenesen vezetni kéne a tömegeket. Hurrá!
Nem, nem, köszönönöm.


Ellenben szeretnék néha csak kifeküdni a mezőre és nézni a szálló felhőket, vagy mi több, ráfeküdni egyenesen a felhőkre, szállni és ringani velük a végtelenbe. Csak lenni és létezni. Ám ez csak ábránd, amire a lelkem vágyna.

Helyette örökös harc, küzdelem, végtelen körforgása az, ami magába szippant. Már lassan leteszek a lázadásról ellene, habár a lelkem töretlenül hisz benne, hogy egyszer, majd, talán...eljön az az idő is.
Ami igaz, valahol.

Egyszer el fog jönni az az idő - ha megérem - amikor a test is hozzá fog öregedni a lélekhez, legalábbis töredékében ahhoz, amit valójában érez. És akkor majd tehetetlenül, nem önnön akaratából kifolyólag, de csak ott fogok ülni/feküdni valahol és nézni, amerre látok, ha  még fogok tudni látni a szemeimmel. Ám ha ez sem lesz már akkor, marad majd a lélek szeme. Ami fényesen néz majd a semmibe, vissza olyan korokra, és pillanatokra, amik örökre beleégtek vak retinám fenekére.
Akkor majd lapozgatom eme képeket és mindenki, aki akkor majd látja, nem fogja érteni: ez a vén, vak majom vajon min mosolyog egyedül, magányosan, elfeledetten....?

Válasz azonban nem érkezik, csend ül meg majd a levegőben.


Elgondolkodom azon, hogy vajon mitől félek eme világon...? Igazából nem sok mindentől. Amitől pedig mégis, az erőmön kívül/felül áll, tehetetlenül. Csak megvonom a vállam ezeken, mert olyan lényegtelenek. Talán épp annyira, mint a túlbecsült avagy látszólag semmivé avanzsált létezésem tiszavirág életű megítélése?
Nem, nem.
Ezek csak gondolatok. Mondanám, hogy egészséges önbizalommal rendelkezem. Mások szerint pedig túlontúl is, amire nincs magyarázat. Pedig talán csak túlkompenzálom azt, ami valójában nincs, de szeretném?
Ohh, ezek már egy másik terület kérdései, de ezzel fárasztani nem ér. A tudással élni és nem visszaélni kell.


Vágyak, avagy a vágyakozás: az élet megrontója? Nos, meglehet. Nem mondom, hogy nincs benne néminemű igazság. És mint olyan, én sem vagyok bűntelen. Sokszor, túlontúl sokszor "vétkeztem". De ezt már említettem. Fentebb.

Ezzel sem voltam másképpen.

Habár mondhatom azt, hogy azért talán másképp és más dolgokra, mintsem amire általában eme korban szokás. Nem érdekelnek a legmenőbb autók, nem akarok az éjszakai királya lenni és úgy általában ezek a dolgok oda és vissza nem motiválnak az égvilágon semmire sem.

Ám helyette szeretnék egy mezőt, rajta egy kis helyet, melynek tetején nem esik be az eső. Alá pedig szeretetet és békességet. Amit megoszthatok mással, másokkal.

Nagy kérés?

Nem, nem az. Csak... későn ébredtem rá erre. Ami igazából ebben a formájában nem igaz. Mert ezekre már tacskó korom óta vágytam, de más vágyni és más látni/tudni, hogy amire vágysz, valójában ott van/volt mindig vagy éppen többször a szemed előtt, mégsem voltál képes észrevenni.

Sokszor "szídnám" az életet, a sorsot, a mindenséget is, hogy "De ezt" vagy "De azt" de jó lett volna, ha.... ám ha bele és visszagondolok, megvolt. Nem is egyszer. Többször, sokszor.

Igen, ki kell mondanom, hogy tényleg így volt. Nem szó szoros értelemben, de üvöltöttem és toporzékoltam - igen, elvileg ezt már nem csinálom, de tudjuk, hogy a kivétel mindig erősíti a szabályt - hogy megkapjam, amire vágyok, holott végig ott volt előttem velem, mellettem, a kezemben.

"Vak" látó.
Roppant kellemetlen létforma.


Szóval egészében nézve a képet, amit kaptam: tényleg volt benne sok rossz is, mert tagadhathatatlan. Csakhogy a másik oldalt a serpenyőben voltak olyan dolgok is, amikről sokat álmodoznak, köztük én is. Csak más vágyni, akarni, és nem észrevenni, hogy már megvan.
Olyan butaság tudni ezt és mégsem.
Olyan végtelenül együgyü tudni és érezni, hogy tudod, mégis minden alkalommal eljátszani ugyanazt, hogy mégsem emlékszel rá. Amikor pedig igen, akkor meg már általában túl késő. Ez olyan... igazságtalan. Nem? De most komolyan.

Micsoda furcsa, torz és egyben kegyetlen forma ez, amiben élünk? Miért kell ennek így lennie? Ez lenne az igazságos? Nem hiszem.

Helyette inkább kegyetlen szadizmusnak mondanám, véget nem érő büntetésnek, amiben az, amikor azt hallom, hogy "boldogok a lelki szegények", akkor inkább lebutítottságot érzek és mégis: kegyességet.

Hiszen, amiről nem tudsz, az nem tud fájni. Nem tud hiányozni, nem tud megérinteni.

Ellenben tudni, látni és mégsem elérni, és tudni, hogy legközelebb is talán újra, újra és megint újra el fogod ezt felejteni és végtelenül fogod "játszani"... nos, arra nincsenek szavaim.

Olyan ez, mint amikor a porszem rájön önnön létezésének elmondhatatlanul jelentéktelen mivoltára, valami csoda folytán megérti, hogy mennyire semmitmondó az összeséghez mérten és ami talán a legfájóbb: soha nem fog tudni ezen változtatni.
Mert ő nem lesz sosem más, mint a körülmények áldozata. Megszámlálhatatlan változó létben lehet, hogy ugyanaz lesz, míg végül lesz egy, amiben talán egy kagyló belsejébe kerülbe ingerelheti annak belsőjét, gyöngyként inkubálódva tovább utána a létezés egy újabb, bizonytalan ideig tartó formájában.

Vagy lehetne mondani, hogy a szénatom egy apró eleme a lét; és az, hogy később grafittá avagy gyémánttá avanzsál: sosem rajta fog múlni, hanem a körülményeken. Tőle független változók sorozatától.

De ilyen az élet, nem?
Teljesen mindegy, hogy megszokod vagy megszöksz: akkor is ugyanoda érkezel majd, ahonnan elindultál. Csak más lesz a hely, az idő, a környezet. Más lapokkal ülsz le az asztalhoz, csak elfelejtve azt, hogy már játszottál itt és éppen mennyit nyertél/vesztettél. Akkor és ott mindig csak a játék a lényeg, hogy a végén meglegyen jackpot. Amit persze sosem viszel magaddal, üres kézzel szállsz ki és vissza pedig annyival jössz, amit épp odaadnak neked azok, akik épp körülötted vannak.

Csak egy dolog az, ami állandó:a tehetetlenség. A döntés illúziója.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Lonely_Wolf2020. augusztus 1. 12:22

@Ellabanya:
Szóval tetszett,leszűrtem a lényeget.^^
Ennek örülök. ;)

Ellabanya2020. július 30. 20:34

"Ám helyette szeretnék egy mezőt, rajta egy kis helyet, melynek tetején nem esik be az eső. Alá pedig szeretetet és békességet. Amit megoszthatok mással, másokkal."
Ez a rész tetszett!
A többi hosszú unalmas, túlrészletezett, csapongó, agyonmagyarázott lehetett volna, de nem sikerült ilyenre ;) :D

kisspatricia2020. július 10. 23:31

@Lonely_Wolf: Szóval megbotlott az ujjad...hát ezért jár egy mosoly 🙂 Jó szöveg.

Lonely_Wolf2020. július 10. 17:32

@kisspatricia:
Bocsánat, én fogalmaztam rosszul, amikor helyesbítést írtam, de értettem, hogy a Te nézőpontodra gondoltál.
És így is kerek egészt és harmóniát alkot(na); hiszen más egy férfi és más egy nő szemszögéből nézve is ugyanaz a dolog, avagy bárminek a jelentése.
Szóval értettem, csak "megbotlott" az ujjam, mivel a nyelvem csak nem írhatom, mivel nem lenne valós. ;)

Az ilyen élet; tanító.
Tény, én sem kívánnám senkinek sem. Tényleg nem.
Ám az is igaz, hogy rengeteget tanultam és néha még tanulok manapság is, amikor vissza-visszaköszönnek dolgok a távoli vagy épp a közelmúltból, amik valamilyen formában begyűrűznek hozzám.
Teljesen megértem, hogy mire is gondolsz a sorok alatt.

kisspatricia2020. július 10. 17:26

@Lonely_Wolf: Sajnos igazad van. Én azóta koravén vagyok kb. mióta az eszemet tudom. Ha lennének ellenségeim még nekik sem kívánnám hogy éljék át mindazt, amit én. Valahol hasznos tapasztalatokat is szereztem ezekből, ahogy negatív példaként előttem lebegnek, de sajnos felejteni nem tudok, hurcolom a sebeim.
Egyébként nem helyesbíteni akartalak, csak átírtam a nézőpontomra. 🙂

Lonely_Wolf2020. július 10. 15:24

@kisspatricia:
Nos, mondanám, hogy örülök ennek, de... azért teljesen őszinte sem lenne. Márpedig azért, mert a hasonló gondolkodás, főleg eme témában azt jelentheti, hogy hasonló dolgok formálták és alakították ki. És ha a sajátomból indulok ki, sokszor nem mondanám örömtelinek, amikor koraéretté kell válni és fiatalon felnőni dolgokhoz.
A koravén érzés a mai napig kísérget engem is, néha jó, néha nem.
Manapság már nem lázadok ellene, elfogadom.

Nos, a hegyi patak mellett ülve, hallgata a csobogást és a felhőket nézni nekem is tetszene.
Szívesen odaülnék egy tartalmas eszmecsere beszélgetésre, vagy csak némán ülni és nézni felfelé.
Hiszen néha nincs szükség szavakra.
És a helyesbítést is elfogadom, néha a sorrendet nehéz lenne megmondani.

kisspatricia2020. június 28. 05:54

Írásodban sok gondolattal tudok azonosulni, valószínüleg azért mert hasonlóképp látom a dolgokat, hasonló a felfogásom. Sokáig koravénnek éreztem magam, most csak annyi változotz hogy nincs időm elmélkedni sajnos. Amit másképp érzek hogy én egy hegyi patak mellett bámulnám a felhöket és a vak "látó" szerimtem "vak" látó.

Lonely_Wolf2020. május 23. 22:22

@Perzsi.:
Örülök, hogy tetszik az iromány, ez mindig örömmel tölt el. :)
Az pedig, hogy képes kiváltani dolgokat, az extra, ám valójában ez (is) egy jó alkotás által elvárható hatás: kiváltson/megmozdítson az olvasóban valamit.
Köszönöm soraid, hálás vagyok érte. :)

Perzsi.2020. május 23. 20:14

Az utolsó 2 mondat fáj, mert igaz. De kezdem előröl, mit váltottál ki belőlem az írásoddal. Mindent így érzek én is. Azaz majdnem mindent. Amit te most érezhetsz,az a közöny. Ne tedd kérlek. Lebutítás, körforgás, élet színpada, sors, mindegy, de ne hagyd, hogy a közöny lehúzzon. Te egészséges vagy. Te még futhatsz, mozoghatsz. Nekifeszülhetsz a szélnek. Szeretheted és engedheted, hogy téged is szeressenek. Fekhetsz még a réten, neked nem késő. Hidd el, tudom mit írok. és miről. . Nem mindegy, hogy mit mersz megengedni magadnak, míg még ezt az életet kell élned. Használd ki, és ne várd a véget az úgyis eljön. De addig gyűjtögess, mint a méhecske. Mert negteheted. És mert egyszer "fenn" majd lesz miről mesélned. Azoknak, akik nem olyan szerencsések mint te. Nem késő, tudom... Az írásod lenyűgöző, ezt minden értő olvasód látja. Én örömmel olvaslak, és bízom benned.
Erzsi

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom