Épp oda, éppen úgy

Lonely_Wolf•  2020. november 26. 22:02  •  olvasva: 167

Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.


Szép Ernő



Érzem, ahogyan a pillanat a szívembe szúrta a rozsdás rajzszöget...
Néma döbbenettel tekintettem csak előre, mintha azt akartam volna eldönteni, hogy vajon hol és mi is fájhat jobban abban a pokoli versenyben, ami az idegpályákon söpör végig a különböző érzékelések mentén.
Keresem a pillanat fényét, mely a retinám felé száguld, még nem eldöntötten, hogy vajon bele fog-e égni vagy követheti-e még valami más. Bár az is igaz, hogy ez nem teljesen rajta múlik: behunyom a szemeim. Bezárom a tükröt, amin keresztül kifelé nézek épp úgy, ahogyan azon keresztül befelé is olyan jól lát(hat)na az, aki tudná, hogy merre is nézzen.


Érzem, hogy a vénákon át száguld kergetőzve az érzet: túláradó túlerővel küzd egymás ellen az értelem és az érzelem.
Minden egyes dobbanás a pillanatban egy löket a következő másodpercbe, hogy ez még nem a vége. Még mindig a markában tart.
Annyiszor szerettem volna, ha...legalább az illúzióját megkaphattam volna annak, amit mások. Hogy ne csak azt lássam jól, ami már régesrég elkeveredett a földön, porszemekké válva, mégis elevenen mozogva bennem. Érezve a lüktetését, a marását és mérgét annak, ami már régen tovatűnt.


Olyan biztosra veszem, hogy létezés függönye miatt valaki(k) olyan jóízűen nevet(nek) a szárnyatlan légyként vergődő repülni akarásomon, és szúr(nak) át kínoktól sikító sebeimen újabb szögeket elementáris lelkesedéssel, hogy már maga a gondolat is elborzaszt.
Már a kérdés sem teszem fel. Miért tenném?
Inkább széthúzom az inget a csupasz mellkasomon, hogy jobban lássék: ide. Még van benne hely és vér bőven! Fessük vörösre a lapot elevenen, mert ami még érez, az nem halt meg.
Csak bátran!
Csupán már abban reménykedem, ha mindennek vége és egyszer minden véget ér, én is, akkor: megérte? Nem, nem erre gondolok. Hanem, hogy nem akarok visszajönni.
Sőt!
Igazából most sem tudom, hogy már miért is vagyok itt, miért kellenek ezek az extrém pontok. Mi az a "fenséges" cél, amit még el kellene érni, hogy minden meglegyen?


De, teljesen őszintén: NEM ÉRDEKEL!
Ide azt a rozsdás bökőt, te vén, szadista kaszás és tedd már végre a dolgodat! Már volt lehetőséged rá párszor, miért nem tudtál élni vele?!
Nem akarok itt lenni. Ez nem az én helyem. Tán soha nem is volt és nem is lesz. Nem is értem, hogy miért vagyok én itt?!


Az őrület határán egyensúlyozó zsenialitás kacag versenyt a szenilitás apokríf viccein: én pedig egy dühösebb, mégis morózus arcberendezésbe ágyazott kifejezéssel hessintem tovább.
Úgyis tudom.
Csak tomboló karakterek vergődnek itt látványosan, mint emberi sorsok. Mindegyik reméli, hogy azért van ott, mert van valami célja. Pedig nem. Csak annyi, hogy ott és abban a pillanatban jól mutat, amíg átsuhan rajta a pillanat, de utána...már nincs jelentősége.
Mindig az a fránya pillanat.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Lonely_Wolf2020. december 7. 21:43

@Mikijozsa:
A pillanatok már csak ilyenek, de sajnos tényleg...ha szép és jó, úgy röpülnek tova, hogy észre sem vesszük. A rossz meg mégis oly hosszú vendég tud lenni kéretlenül is.
Köszönöm, hogy erre jártál Te is. :)

Mikijozsa2020. november 27. 09:42

fránya pillanat... akkor már ha jö legyen szépen öltözve, érdekes gondolatok

Lonely_Wolf2020. november 27. 09:39

@kisspatricia: :)
No igen, a vergődés épp a "tetőfokára" hágott, magam is így vélem.

kisspatricia2020. november 27. 09:29

Azért valljuk be hogy itt elég ügyesen vergődnek azok a karakterek... 🙂