Csak úgy...beszakadt valami, valahol

Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos és lakatlan.

Galgóczi Erzsébet

Beszakadt az érzés: olyan vadul és erőteljesen, hogy szinte érzem a mázsás súlyát a képzeletbeli kalapácsnak, ahogyan lesújt rám. A fejem majd széthasad a gondolatoktól, a dobhártyám beszakadna a zúgástól, a levegő bennakad, a vállaim is fájnak. A szív pedig, nos, az úgy sajog és jajong, mintha jobb dolga nem volna.
Kalimpálnak a gondolatok, mint a vízben fuldoklók, hogy kiszakadjanak, mielőtt még elmerülnének, hogy aztán soha később ne kerüljenek a felszínre többé. Örökre elnyelve őket a feledés.

Olyan váratlanul érkezett, nem is szólt. Csak rám rontott és megrázott, mint egy rongybabát, vagy egy rég látott ismerőst, ami pedig nem igaz. Elég sűrűn visszatérő "vendég", mint aki rettenetesen elégedett azzal a kiszolgálással, amit nálam találhat.
Pedig tény, sokért már nem adnám, tán már csak a lelkem, amit adhatnék, hogy elmenjen.
Mert a szívem már szinte romokban...törött, szilánkos, darabos. Talán nincs is már rajta ép hely, ahol nem kapott már sebet valahol, valakitől, valamiért. Emlékezetnyi fájdalom és még azon is túl.

Keresem, kutatom: de nem lelem. De mit is?
Félek, mert valóban megérint ez az érzés is, ami közvetlenül az előző után szokott érkezni, mint a keselyű, vadászva, hogy mi maradt még, amit rombolhat, vagy ha nem, akkor hová tolhat be némi kegyelem helyett inkább döfést.
Nézek, de nem látok szerteszéjjel. De még előre sem. Csak azt látom jól, ami már mögöttem van és néha úúúgy visszanyúlnék. De miért? Hogy megragadjam a pillanatot, mert utólag már könnyű okosnak lenni?
Naná, hogy az.

Csak heverek valahol, mint egy rég elfelejtett kacat: kopottan, porosan, helyenként hiányzó darabokkal, vagy éppen oda nem illő toldásokkal és foldásokkal, mert "jól van ott is" felkiáltás jegyében elfér. A fény is félve vetül felém, lopva és settenkedve, hogy meg ne világítsa már, amit nem keres senki sem.
Néha, ha tehetném, ki tudja: talán még én is megtenném.
Csak nézek előre: olyan üresen, hogy az már kimeríti a szó legmélyebb fogalmát is. És jön az újabb látogatom is, mert eljött az ő ideje is: "Hello tompa fásultság."
Mondanám, hogy örvendes a látogatás, főleg a beszakadt helyen át, ahol eddig kedv és cél lakozott, most csak romhalom hever.
A tatarozás és felújítás rendszeres, bár néha már azon is illő volna elmerengeni, hogy vajon mi végből futja minderre, időről-időre.

Mert bizony, mindig újjá kell építeni mindent, takarosan, szépen. Hiszen, amig van remény, addig van hit is, hogy egyszer minden szép és jó lesz. Hogy egyszer valóban idetalál az is, akinek itt kéne már régen lennie.
Ki tudja..., talán jön már, csak feltartják/tartották, de jönne már kézzel-lábbal. Ki tudja. Talán. Esetleg. Remélem. Remél.
Akkor pedig azért fel kell venni az ünneplőt a lélekre, mindenre is, eltakarni a sebeket, amiket eddig közben kapott mindentől és mindenkitől, mert ráérünk arra még. Remélhetően.

Ám addig is, amíg erre várunk és remélünk, lassan fel kell kelni a pofonok és érzések okozta fájdalomból. Az élet nem állhat meg. Még nem lehet itt a vége és feladni sem szabad. Hiába minden rossz. Csak húzzuk az újabb sebtapaszt és tegyük oda, ahová fér. Vagy ahová sikerül. Az se baj, ha már egy meglévőre kerül. Mindenhol elfér, sajnos.
Némán visszateszek mindent a helyére, "rutinosan" varázsolom éppé "újra" azt, ami eltörött. Megint. Ismét. Sokadszorra.

Aztán marad a várakozás és a reménykedés, hogy legközelebb talán egy kedves, rég nem látott és várt vendég kopogtat be valahol.
Hiszen mit ér a ház, ha nincs benne élet, csak egy szellem kering benne jobbra és balra, keresve azt, amit/akit elvesztett a sorsoláskor, amikor eljutottak erre a "remek" helyre.