Egy élet margójáról

Lonely_Wolf•  2021. január 13. 17:39

Csak úgy...beszakadt valami, valahol

Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos és lakatlan.


Galgóczi Erzsébet



Beszakadt az érzés: olyan vadul és erőteljesen, hogy szinte érzem a mázsás súlyát a képzeletbeli kalapácsnak, ahogyan lesújt rám. A fejem majd széthasad a gondolatoktól, a dobhártyám beszakadna a zúgástól, a levegő bennakad, a vállaim is fájnak. A szív pedig, nos, az úgy sajog és jajong, mintha jobb dolga nem volna.
Kalimpálnak a gondolatok, mint a vízben fuldoklók, hogy kiszakadjanak, mielőtt még elmerülnének, hogy aztán soha később ne kerüljenek a felszínre többé. Örökre elnyelve őket a feledés.


Olyan váratlanul érkezett, nem is szólt. Csak rám rontott és megrázott, mint egy rongybabát, vagy egy rég látott ismerőst, ami pedig nem igaz. Elég sűrűn visszatérő "vendég", mint aki rettenetesen elégedett azzal a kiszolgálással, amit nálam találhat.
Pedig tény, sokért már nem adnám, tán már csak a lelkem, amit adhatnék, hogy elmenjen.
Mert a szívem már szinte romokban...törött, szilánkos, darabos. Talán nincs is már rajta ép hely, ahol nem kapott már sebet valahol, valakitől, valamiért. Emlékezetnyi fájdalom és még azon is túl.

Keresem, kutatom: de nem lelem. De mit is?
Félek, mert valóban megérint ez az érzés is, ami közvetlenül az előző után szokott érkezni, mint a keselyű, vadászva, hogy mi maradt még, amit rombolhat, vagy ha nem, akkor hová tolhat be némi kegyelem helyett inkább döfést.
Nézek, de nem látok szerteszéjjel. De még előre sem. Csak azt látom jól, ami már mögöttem van és néha úúúgy visszanyúlnék. De miért? Hogy megragadjam a pillanatot, mert utólag már könnyű okosnak lenni?
Naná, hogy az.


Csak heverek valahol, mint egy rég elfelejtett kacat: kopottan, porosan, helyenként hiányzó darabokkal, vagy éppen oda nem illő toldásokkal és foldásokkal, mert "jól van ott is" felkiáltás jegyében elfér. A fény is félve vetül felém, lopva és settenkedve, hogy meg ne világítsa már, amit nem keres senki sem.
Néha, ha tehetném, ki tudja: talán még én is megtenném.
Csak nézek előre: olyan üresen, hogy az már kimeríti a szó legmélyebb fogalmát is. És jön az újabb látogatom is, mert eljött az ő ideje is: "Hello tompa fásultság."
Mondanám, hogy örvendes a látogatás, főleg a beszakadt helyen át, ahol eddig kedv és cél lakozott, most csak romhalom hever.
A tatarozás és felújítás rendszeres, bár néha már azon is illő volna elmerengeni, hogy vajon mi végből futja minderre, időről-időre.


Mert bizony, mindig újjá kell építeni mindent, takarosan, szépen. Hiszen, amig van remény, addig van hit is, hogy egyszer minden szép és jó lesz. Hogy egyszer valóban idetalál az is, akinek itt kéne már régen lennie.
Ki tudja..., talán jön már, csak feltartják/tartották, de jönne már kézzel-lábbal. Ki tudja. Talán. Esetleg. Remélem. Remél.
Akkor pedig azért fel kell venni az ünneplőt a lélekre, mindenre is, eltakarni a sebeket, amiket eddig közben kapott mindentől és mindenkitől, mert ráérünk arra még. Remélhetően.


Ám addig is, amíg erre várunk és remélünk, lassan fel kell kelni a pofonok és érzések okozta fájdalomból. Az élet nem állhat meg. Még nem lehet itt a vége és feladni sem szabad. Hiába minden rossz. Csak húzzuk az újabb sebtapaszt és tegyük oda, ahová fér. Vagy ahová sikerül. Az se baj, ha már egy meglévőre kerül. Mindenhol elfér, sajnos.
Némán visszateszek mindent a helyére, "rutinosan" varázsolom éppé "újra" azt, ami eltörött. Megint. Ismét. Sokadszorra.

Aztán marad a várakozás és a reménykedés, hogy legközelebb talán egy kedves, rég nem látott és várt vendég kopogtat be valahol.
Hiszen mit ér a ház, ha nincs benne élet, csak egy szellem kering benne jobbra és balra, keresve azt, amit/akit elvesztett a sorsoláskor, amikor eljutottak erre a "remek" helyre.

Lonely_Wolf•  2021. január 10. 12:47

Becsuktam szemem egy életnyi pillanatra

Minden ember életében, lehet akármilyen rövid, többször adódnak félreérthető, nehezen megmagyarázható helyzetek. Olyanok ezek, mint a kilőtt nyílvesszők, amelyek egy pillanatra feltűnnek, majd ködbe vesznek. Nem könnyű számot adni az ilyen helyzetekről, még akkor sem, ha csak saját magában akarja tisztázni őket az ember.


Susana Fortes



Rég volt már...?
Elvesztem a pillanatok hullámai között, kergetve képeket, amik egyszer hozzám tartoztak, de aztán mégis tovatűntek.
Szoktam volt mondani, hogy engedd át magadon az érzést, éld meg a pillanatot, majd engedd el. Ez mind nagyon szép, nagyon jó és valóban okos dolog is. Tényleg az. Mindaddig, amíg tényleg nem tűnik fel egy olyan helyzet, amit nagyon nem, vagy egyáltalán nem szeretnénk elengedni.
Ilyenkor pedig mi marad?
Szenvedés, üresség, fájdalom.
Nem tagadom, nekem sem megy mindig ezt így meglépni. Ilyenkor van az, hogy becsukom a szemem: nem akarom látni azt, ami ott van előttem. Inkább másfelé nézek, vagy azt gondolom, hogy amit láttam, az nem igaz. Nem lehet igaz, mert jobb az a tudat, hogy tévedtem. Illúziókba ringatva magam csak azért, hogy azt gondoljam, hogy enyém az a pillanat, ami valóban sosem volt az enyém.
Önámító léleksimogatás.
Nem mondom, hogy ez csúnya, rossz dolog. Hogy is mondhatnám, mikor néha magam is így teszek.
Mégis miért, ha tudom, hogy kincs, ami nincs? Mert szeretnék hinni. Szeretném, ha tévednék. Ahogyan szoktam is tévedni. És néha így állok a rossz dolgokhoz is hozzá, hogy remélem, hogy nem úgy van. Hogy nem csak a jó dolgokban lehet tévedni, hanem a rosszakkal kapcsolatosan is.
Tény, ez igaz: néha valóban érhetnek kellemes meglepetések ilyen téren is, de ez sokkal kisebb mértékű, mintsem az ellenpélda.


Szóval, homokba dugott fej és oda súgott szó: körülbelül ennyit ér, ha olyan világba ringatja magát bárki, ami nincs. Pillanatokig szép és jó, valóban simogatja a lelket. És igen, néha valóban kell is, amikor 100 és 100 sebből vérzik az a bizonyos lélek.
Mert tény, idővel a sebek beheggednek és erősebbé tesznek, mint előtte voltál. De néha, ha csak pillanatokra is, de el kell róluk terelni a figyelmet, mert azt érezni, hogy a világ és a lélek egybehasad a fájdalomtól. Hogy nincs tovább az adott pont után. Amikor már azt érezni, hogy nincs többé semmiféle remény, és ha az utolsó remény is elszáll, mint tétova galamb a párkányról, akkor véget ér minden.
Van ilyen?
Nyilván akad ilyen is, még ha nem is jó dolog.

Remélni azonban mindig kell, még akkor is, ha épp azt érezni, hogy az az adott pillanat az élet legsötétebb éjszakája, ami csak jöhet. És miért? Mert a gödör aljáról csak fölfelé lehet kapaszkodni.
Akkor is, ha minden egyes nap pofonnal nyit az élet, ami a földre lök. De fel kell állni és rendületlenül haladni tovább.
Igen, minden egyes ilyen nap és alkalom megkeményíti az ember testét és lelkét, főleg, ha nincs mellette az/olyan ember, aki támogassa. Akkor ez még érezhetőbb.
De!
Jönni fog, mert jönni kell...higgyünk abba, hogy egy jobb kor, ami után mindez az egész, nehéz élethelyzet(ek) már csak egy kellemetlen emék, azt követően pedig szimplán csak egy emlékké avanzsálódik. Hogy igen, ilyen is volt, de semmi sem tarthat örökké: a rossz dolgoknak is vége kell szakadjon. Hinni hittel, remélni és emelt fővel lépni tovább a holnap felé, hogy a csoda majd most jön el.
Mert fog. Kell. Muszáj neki.

Lonely_Wolf•  2020. december 11. 22:46

Belefacsarodott szívembe a hegye...

A pokolban sem tombol akkora düh, mint egy kisvárosi fiúban, akinek van egy álma.


Nikki Sixx



Nem tudom elengedni. Egyszerűen csak dörömböl bennem, hogy látni akarom, ami nincs. Nyitott szememre önként és vadul öntök viaszt, amibe örjöngő lelkesedéssel csapkodom a mintát, miközben minden idegszálam ordít, hogy "Ne hülye, neeee!"
Én pedig..., nos: mit is mondhatnék? Kurvára tudom ezt?! Mégis...? Akkor meg mégis mi a francért nyavalygok? De nem? Hát de!
Ha hülye vagy, akkor szenvedj ökör. Kell ez neked? Akkor meg pofád fogd be szépen és egyed tovább azt a maszlagot, amit saját magad elé vetsz, "mentegetve" és gyártva azokat a kifogásokat, amik nem onnan jönnek, ahonnan kellene, mert még arra sem kell energiát fordítson és fektessen, mert megteszem én helyette. Simán, lazán.
Aztán meg lehet verni a tam-tamot, hogy brüühühühü, milyen szar már az élet. Ez igen!
Erre aztán tényleg lehet.

Mondanám, hogy ez az "első" eset, de nem lenne igaz. Mennyiszer kellett ezt már eljátszani? Már tényleg nem tudnám megszámolni, ha valóban akarnám sem. De, ha azt nézzük, valóban lehet az első eset, hogy már annyira kezd telelenni a plafon az elmémben, hogy már kezd kicsordulni és túltöltődni. VÉGRE kezd beérni az a gondolat, hogy igen: a végtelen türelem határát is el lehet érni egyszer.
Mint az az örömlány, aki megcsömörlött, mert hirtelen soknak tűnt a menetek végeláthatatlan sora és már a talpra állás gondolata is fáj, nemhogy még más.
Igen, így érzem magam én is, most. Az már csak a hab a cseresznyén, hogy a "random" is beleköp a levesbe. Sőt! Beleköp?! Egyenesen beletekeri a brióst, én meg csak nézek, hogy "Ööö, jó asztalhoz ültem le?"
Naná, mert élvezni csak úgy lehet, ha szeretjük az ízeket.
Bár ettől függetlenül mégis azt hiszem, hogy azért talán mégsem ezt a rendelést adtam le, amikor beléptem azon a bizonyos ajtón, hogy "Élet".
Veszek egy mély levegőt és kinyújtott karom végén, az ujjak játékát meglebegtetve, csak egy marad talpon a vidéken, a tömeg közepére állva. Őt körbejáratom, tessék szépen vele ismerkedni.
Miért?
Mert elég volt már?! Az isten kapcafáját neki!


Lelkemben úgy hányom-vetem magam (is), hogy azt talán jobb, ha le sem akarom gondolni. Nem hogy végig is gondolni.
Csak tényleg...el lehetne ballagni.
Értem én, hogy azt a lovat kell basztatni, ami a legjobban húz. Hogyna tudnám. De ettől még marhára elég ebből, de legfőképpen abból, hogy még saját magamnak is önként adom a számba a zablát és nyergelem fel magam, hogy "Gyere csak, még szeretném, ha tennél velem vagy 2 kört még, mert úgy élvezem azt, ha palira veszel."
Tényleg így? Sajnos tényleg. És nem! A nagy számok is tehetnek most már tényleg egy marha nagy szívességet!


Megyek már, megyek: kotrom a hamut és szórom a fejemre az önsajnálat koszorújának maradványait, mert az is eléggé király dolog!
Nem tudom hirtelen eldönteni, mitől van nagyobb hányingerem: magamtól, hogy még mindig hagyom magam hülyére venni, holott kristálytisztán látom a dolgokat, vagy hogy tényleg ennyire gátlástalanok az emberek?
Nem tudnám eldönteni, de én szerintem magamra szavazok. Elvégre az a hülye, aki hagyja és nem aki csinálja. Már lassan én is kíváncsi vagyok saját magamra, hogy vajon - amikor már tényleg azt hiszem, hogy ennél a gödörnél nincs lentebb, mégis - meddig tudok, vagy inkább bírok elmenni azzal, hogy hülyére oralizáltatom magam mások hazugságaival? Meddig akarok még görcsösen ragaszkodni, meddig akarom elhinni, hogy az a szint, amire helyezem magam és egóm, annyira elérhetetlen, hogy csak azok érnek fel oda, akiket én helyezek oda?
És persze, a választási képességeim minden esetben olyan szinten páratlanok, hogy azért mondjuk tényleg járna, ha nem is az Oscar, de egy arany balhere mindenképpen. Bár már szerintem lassan a jobbat is oda lehet ítélni szemrebbenés nélkül.


Igazából, most tényleg semmi másra sem tudok gondolni, csak hogy...művészi precizitással másztam bele egy olyan mélységű gödörbe, hogy a végét sem látom, ha fölfelé nézek. De totál komolyan és őszintén. Mennyi telibevert év...te jószagú atyaúristen!
Nem, ez kivételesen most nem a sajnáltatás, inkább a rácsodálkozó realitás pörölye, ami beszáll az arcomba.
Fáj? Nem, nem igazán. Ezt már fel sem veszem. Ez a fájdalom már egy hétfő reggeli, telibepakolt előjátéknak is gyenge lenne. Mondjuk az is igaz, hogy egyáltalán el lehet és el is jutottam erre a szintre. Hogy ez már meg sem rendít. Semmit sem moccant meg bennem ez a fajta felismerés ereje. Csak tompán koppan, odabenn.

Igazából..., már csak tényleg az jut az eszembe, hogy vajon innen fel fogok tudni állni, mármint érdemben? Lesz elég erőm kimenni a végére, hogy csak a föld tetejére érjek? Vajon a legendásnak vélt akaraterőm és erőm meg tudom mutatni, mielőtt kifutok az időből?
Mert igen, azért az évek engem sem hagynak ám nyom nélkül: nem-nem. Bármennyire is azt gondoltam régen, hogy időm, mint a tenger, oly végtelen. Mostanság azonban, egyre inkább az ellenkezőjére eszmélek és mégis azt vélem felfedezni, hogy minden kifolyik a kezem közül, mint a homokszemek.
Néha, de tényleg csak néha úgy; nos, nem kertelek. Feladnám. Fel én, mint a fene! De végül mindig győz az "ész", ami - azért most felmerül szintén - azért erősen megkérdőjelezhető, hogy hol van olyankor és ha ott van, akkor mi a fittyfenéért engedi, hogy egyik marhaságot elkövessem a másik után? Főleg, hogy LÁTOM?! TUDOM?!

Miért "kell" (tényleg kell? Vagy csak egyszerűbb ezen rinyálni?) önmagam ellenségének lenni. Nincs még elég bajom, saját magammal is hadakozva, önként nyomni le a fejem még mélyebbre a szarba?
Meglehet, hogy a mazoizmus felsőfoka mellett a szótárban az én nevem és a képem szerepel? Nem, igazából nem hiszem, de nem is lenne túl megtisztelő feladat. Tény, így sem az.
Hinni kéne már, de legfőképpen hallgatni arra, amit látok és érzek. Mert tényleg mindig megvan, hogy mi lenne a helyes és erőnek kibaszott erejével nyomom el, mint a égő csikket a tágra nyílt szemgolyón, hogy ugyan már, érezzem a törődést.

Jó játék ez, valóban az. Nem hiába, hogy ami nem öl meg, az erősít. Én full komolyan vettem ezt a jelek szerint valamiért, ezért vagyok ilyen telibejtett "halhatatlan". Már annyit fájt, hogy már...nincs ép hely és heg a testemen és a lelkemen.
De a szívem, az a szemét szemétláda! Még mindig BÍR érezni!!
Miért?! Nem volt még elég?
Pedig mennyivel könnyebb lenne, mennyi mindentől megkímélném magam. Pedig mindig azzal takarózom, hogy minden döntésemet a logikára hivatkozva hozom meg és azért szívok, ideje lenne már az érzelemre váltani?
Tényleg?!
Ha a logikával ez van, amit az érzelem itat át, akkor teljes kontroll alatt mi lesz/lenne?
Fejjel előre mélyrepülés egy vulkán szívébe, mert már ez az érzés is kell a bakancslistáról?


Elég volt...tényleg.Csak...elég. Értem én, tényleg. De...csak menj tovább. Ne nézz rám se. Ne gondolj rám. Ne tégy semmit sem, ami velem kapcsolatos. Csak,...menj. Mindenki. Mert már teljesen elvesztem a hitem mindenkiben. Már nem tudom elhinni lassan, de tényleg nem, hogy van még, maradt még olyan "hülye", mint én, de még ha maradt is, akkor fogok vele találkozni.
Vagy ha találkozunk is, majd, egyszer, esetleg: akkor nézzük egymást rettetve a sok gyötrődéstől. És már nem hisszük el azt sem, és meghalunk egymás mellett, mégis érintetlenül.


Lonely_Wolf•  2020. december 11. 22:01

Fájdalomból születő...?

Bárcsak azt mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom... de nem múlik el. Viszont könnyebb lesz. (...) Azt hiszem, mindig is fájni fog... de hogy őszinte legyek, nem akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön. A fájdalom... azt jelzi, hogy emlékszem arra, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.


J.R. Ward


Csendes pillanatok hömpölyögnek lustán. Nem sietnek, nem is késnek. Pont ott és pont akkor, amikor lenni kell.
Néha arra gondolok, hogy talán irígylem őket...de vajon kellene is? Vajon...tudattalanul és lelketlenül masíroznak valahonnan, tartva át és tova valahová?
Vagy ők is hasonlóak, mint mi..., emberek?
És ők pedig minket irígyelhetnének?


Lonely_Wolf•  2020. november 26. 22:02

Épp oda, éppen úgy

Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.


Szép Ernő



Érzem, ahogyan a pillanat a szívembe szúrta a rozsdás rajzszöget...
Néma döbbenettel tekintettem csak előre, mintha azt akartam volna eldönteni, hogy vajon hol és mi is fájhat jobban abban a pokoli versenyben, ami az idegpályákon söpör végig a különböző érzékelések mentén.
Keresem a pillanat fényét, mely a retinám felé száguld, még nem eldöntötten, hogy vajon bele fog-e égni vagy követheti-e még valami más. Bár az is igaz, hogy ez nem teljesen rajta múlik: behunyom a szemeim. Bezárom a tükröt, amin keresztül kifelé nézek épp úgy, ahogyan azon keresztül befelé is olyan jól lát(hat)na az, aki tudná, hogy merre is nézzen.


Érzem, hogy a vénákon át száguld kergetőzve az érzet: túláradó túlerővel küzd egymás ellen az értelem és az érzelem.
Minden egyes dobbanás a pillanatban egy löket a következő másodpercbe, hogy ez még nem a vége. Még mindig a markában tart.
Annyiszor szerettem volna, ha...legalább az illúzióját megkaphattam volna annak, amit mások. Hogy ne csak azt lássam jól, ami már régesrég elkeveredett a földön, porszemekké válva, mégis elevenen mozogva bennem. Érezve a lüktetését, a marását és mérgét annak, ami már régen tovatűnt.


Olyan biztosra veszem, hogy létezés függönye miatt valaki(k) olyan jóízűen nevet(nek) a szárnyatlan légyként vergődő repülni akarásomon, és szúr(nak) át kínoktól sikító sebeimen újabb szögeket elementáris lelkesedéssel, hogy már maga a gondolat is elborzaszt.
Már a kérdés sem teszem fel. Miért tenném?
Inkább széthúzom az inget a csupasz mellkasomon, hogy jobban lássék: ide. Még van benne hely és vér bőven! Fessük vörösre a lapot elevenen, mert ami még érez, az nem halt meg.
Csak bátran!
Csupán már abban reménykedem, ha mindennek vége és egyszer minden véget ér, én is, akkor: megérte? Nem, nem erre gondolok. Hanem, hogy nem akarok visszajönni.
Sőt!
Igazából most sem tudom, hogy már miért is vagyok itt, miért kellenek ezek az extrém pontok. Mi az a "fenséges" cél, amit még el kellene érni, hogy minden meglegyen?


De, teljesen őszintén: NEM ÉRDEKEL!
Ide azt a rozsdás bökőt, te vén, szadista kaszás és tedd már végre a dolgodat! Már volt lehetőséged rá párszor, miért nem tudtál élni vele?!
Nem akarok itt lenni. Ez nem az én helyem. Tán soha nem is volt és nem is lesz. Nem is értem, hogy miért vagyok én itt?!


Az őrület határán egyensúlyozó zsenialitás kacag versenyt a szenilitás apokríf viccein: én pedig egy dühösebb, mégis morózus arcberendezésbe ágyazott kifejezéssel hessintem tovább.
Úgyis tudom.
Csak tomboló karakterek vergődnek itt látványosan, mint emberi sorsok. Mindegyik reméli, hogy azért van ott, mert van valami célja. Pedig nem. Csak annyi, hogy ott és abban a pillanatban jól mutat, amíg átsuhan rajta a pillanat, de utána...már nincs jelentősége.
Mindig az a fránya pillanat.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom