Halálra várva...

Livi84•  2011. augusztus 14. 18:53

Magányos burok veszi körül a haldoklót.
Vészterhes némaság, várakozás és kétségbeejtő tehetetlenség járja át a családot. Eljutni eddig a pontig sok küzdelemmel járt és az emlékezés már könnyeket csal a szemekbe...pedig még nem ment el, itt van. A levegőt megtölti a sűrűsödő zihálás és a mozdulatlanság. Riadt tekintetek fürkészik az arcot, az emelkedő-süllyedő mellkast. A fiú fogja az egykor erős és dolgos, de ma erőtlen, hideg kezet. Vajon meddig tart még?
Gondolatok, néhány halk szóban emlékfoszlányok...
- Emlékszetek még? Amikor a mama... - motyogja kisebbik unokája, Liza - felmászott a fára és apu te vetted észre, hogy fűrészeli az ágat...mit is mondott? Aggatott neki?
A férfi lassú, szomorkás mosolyra húzza száját. Anyja mindig is kitartó, makacs jelem volt, még nyolcvanon felül se volt neki lehetetlen, mindent véghez vitt, ami a fejében megfordult. Sorban gördültek elé a gondolatok és édesanyja sápadt, beesett, szürke arcát bámulva valami egész más látvány tárult elé, az emlékek birodalmából szökött ide, hogy a gyászos perceket könnyítse: egy barna, kecsesen apró, gyönyörű asszonyt látott, aki a konyhában serénykedett, aki mosolygott rá és öccseit oly hévvel ápolta, mint ahogy csak egy anya tehette, szívvel-lélekkel. Csodálatos volt és kemény, néha nagyon nehéz volt vele, de most mégis vágyott arra, hogy hisztérikus kirohanásaival semmisé tegye, ezt a kegyetlen helyzetet.
Nem akarta még elengedni, hisz egyetlen volt, aki a múltbéli családjából maradt. Öccsei betegen születtek, így mindkettőt eltemették tizennyolc éves koruk előtt. Akkor ő maradt egyedül az anyjának a gyermekek közül. A nagyszüleit sose ismerhette meg, mert anyai részről a családot elhurcolták és valamelyik láger közös temetőjében végezték be sorsukat, apja szüleiről pedig semmit se tudott, csak annyit, hogy a háború sok családot szakítottak szét... Apja hetven évesen halt meg és akkor még haragudott az anyjára, mert szegény öreget mennyit szekálta...
Egy mély lélegzett riasztja kóválygó gondolataiból, hirtelen idegességgel figyeli újra anyja csonttá aszott törékeny testét a fehér párnán, a halovány sárga falak közt, a csendben. Akadozik a lélegzet. A meddig tart még, ugye nem szenved kimondatlan kérdése lebeg a szobában.
- Kimegyünk egy kicsit, szólj ha...- suttogja fülébe felesége.
Némán biccent deresedő fejével asszonya felé, jelezve mennyetek csak, úgy sem tehetünk semmit.
Gondolatai újra a múlton járnak. Eszébe jutott, hogy anyja haragudott, mikor megházasodott. Szerelemből vette feleségül Annát, de fájt neki az ellenségeskedés a két nő között. Negyven év, ennyit éltek egymás mellett, szomszédságban és ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy megbocsátást nyerjen a bűnéért...most mégis könnyek gyűltek szeme sarkán. Bánta a múltat, hogy már annyi mindent nem tud elmondani neki, hogy anyja most itt hagyja és szívében dúló érzelmeket már soha nem mondhatja el...
Végigsimított a kilencvenegy év minden pillanatát megélt arcon, erősen és utoljára még megmarkolta a csontos kezet...suttogva búcsúzott...
- Édesanyám szeretlek, bocsáss meg...
Újabb nagy levegő, majd némaság. A pillanatok elszöktek, a ráncok kisimultak, az arcon nyugalom, vége van...

Szemek áttetsző üvegként tiszta tükre
semmibe mered; már nincs kimerülve!
A valót elhagyja, nem lát, csak véltet:
azt, hogy elhagyja a gyarló földi létet.

A levegő gyorsabban szökik tova
kapkodón, fuldoklón ragaszkodna,
hisz lassan elkopik az összes erő,
s nem marad már... elfogy a levegő!

Elmúlik a test, ami tompa, nehéz,
nem mozdul többé a láb és a kéz.
A lélek az mi elhagy most, tovaszáll...
elérkezett hát érted is a várt halál!

De hinni kell, mert hinni jó azért,
hogy életünk itt véget még sem ért,
innét a távozás csak köztes állapot,
s ez után felülről bámuljuk a napot!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Livi842019. február 7. 15:22

@stapi: Nem, távol állok tőle, csak a szavak a barátaim, az élet pedig az útitársam és mindig arról írok, amit megélek. Köszönöm kedvességed!

stapi2019. február 7. 14:51

Láttatsz, éreztetsz, tudatosítasz. Végigsóhajtoztam... Nem vagy Te hivatásos író, költő?

Livi842013. augusztus 8. 22:10

Köszönöm látogatásod itt is kedves Ilike!

bakonyiili2013. augusztus 7. 21:25

Nehéz órák, percek ezek az utolsók! Eü-ben dolgoztam én is,
nagyon hatottak rám versed sorai! Köszönöm, hogy jöttél verseimhez, jövök én is!Üdv: Ili

Livi842011. augusztus 18. 06:56

Úgy éljünk, mintha minden napunk az utolsó lenne...senkit se megbántva, nyugalommal a lelkünkben! Ez tán a legnehezebb! Köszönöm a látogatásotokat!

versike2011. augusztus 14. 21:52

.......

Törölt tag2011. augusztus 14. 20:53

Törölt hozzászólás.

skary2011. augusztus 14. 19:21

ja..mit tehetnénk?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom