Élettöredékek (II. fejezet)

Apró, gömbölyded ember volt, talpig akarattal, nyakassága egész életét végig kísérte, amin az Alzheimer-kór sem tudott rontani vagy javítani.
"Jani bácsi, maga már megint kimászott az ágyból!?" Hangzott el az apró, de takaros betegszoba falai közt annyiszor és annyi hangnemben, annyi hangulatban ez a mondat, ahányszor tán a nap feljött életének utolsó öt évében.

Piciny falujában, módos család gyermekeként látta meg a napvilágot a 1930-as évek derekán. Gyermekkora a lehetőségekhez mérten szép gondtalanságban zajlott, hisz eldugott kis otthonukat sem a háború, sem az utána következő nyomorúságos évek nem zargatták. A szülők szívvel-lélekkel és nem kevés pénzzel egyengették két gyermekük útját, mivel idő közben született még egy fiuk, József. A testvérek mindent megkaptak, ami annak idején egy jómódú élethez szükségeltetett. Leérettségiztek, szakmával kezükben kaptak egy-egy darab földet, megművelésre.
Jani vitathatatlanul jó kereskedői érzékkel rendelkezett, ezért legtöbbször a terményeladással foglakozott és mivel izgága jellemmel áldotta meg az ég, ezért utazgatásaival számos helyen építette ki kapcsolatait. Szabadidejében rúgta a bőrt és ebben is tehetségesnek bizonyult, felhőtlen aranyifjú életet élt, úgy mint, akinek minden megadatott. Mivel némi kisebbségi komplexusa volt alacsony termete miatt, ezért mindig dúlt benne a bizonyítási vágy, mindig újabb dolgokba kezdett és amit el akart érni, abban nem ismertet nemet. Erős akarata, kitartó makacssága vitte előre és így amikor szembe került élete legnagyobb kihívásával, akkor sem hátrált meg, ekkor hódította meg feleségét, Etelkát. Eta gyönyörű lány volt, hosszú, feketén hullámzó hajjal, halovány bőrrel, kecses mozgással és bájos, szelíd mosollyal. A csodás külső remek belső értékeket is takart, a lány rendelkezett mindazzal, ami akkortájt egy remek feleség jelleméhez hozzátartozott: szelíd, kellemes, elnéző, házias és engedelmes. Így egy évnyi udvarlás után egyértelmű volt a házasság szentségében való egyesülés.
Közben Paks is csábította sugárzó mosolyával Janit, aki az atomerőműnél kapott jól fizető állást és így megalapozta anyagilag életüket. Vidáman teltek az évek és többnyire gondtalanul, egyre többször került elő a pohár és gyakran a fenekére is kacsintottak egy-egy züllött éjszakán a lelkes ivócimborákkal. Otthon felépült a hatalmas ház, a falu legnagyobbja, melyet lelkesen csinosítgatott szépséges asszonykája. A labdarúgás sem maradt el, aktívan sportolt a maradék szabadidejében egészen balesetéig, ekkor már elhagyta a negyvenet. Súlyos lábtörést szenvedett, amit több műtéttel tudtak csak helyreállítani, így fel kellett adnia kedves elfoglaltságát.
Gyermeket is szeretettek volna, de a szerencse elpártolt tőlük és orvostól orvosig járva sem sikerült megfogannia a várva várt örökösnek. Elindult a lejtőn és nem volt megállás, egyre több kétes üzlet, ivászattal eltöltött éjszaka következett, ami a boldog éveket lassan pokollá változtatták. A házassága is megromlott, de a látszat fontosságát őrizve számos kirándulással, nyaralással próbálta ellensúlyozni a titkosnak hitt szeretőket, a részeges tivornyákat és az olykor agresszív viselkedést.
Felesége hatvanöt évesen beteg lett, Alzheimer-kóros. Eleinte, mikor tünetei még csak kezdetlegesek voltak tartotta otthon a frontot, vezette a háztartást, de állapota hamar súlyosbodott. Jani bácsinak nyűg volt a beteg asszony, ezért nem adta rendesen gyógyszereit, sőt volt, hogy kis se váltotta. A sógornői próbáltak hatni rá, de hiába, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ne szóljanak bele életébe, ekkor már hatvanas évei végén járt. Hitte, hogy ami fiatalon oly sokszor sikerült, most is fog, ezért tanyát vett, gazdálkodni akart, számos üzletet kötött, aminek vége bírósági ügy lett és adósság. Hogy nyugdíjas évei ne teljenek haszontalanul, belépett a helyi nyugdíjas klubba, egyedül itt ért el figyelemre méltó sikereket, mert a még mindig jól működő kapcsolatain keresztül törvényjavaslattal állt elő, a nyugdíj reformálás lelkes közreműködőjeként kiharcolta a tizenharmadik havi nyugdíjat, amire nagyon büszke volt.
Néhány évvel később diagnosztizálták nála az Alzheimer tüneteit és így került feleségével együtt a kecskeméti idősek otthonába, ahol ő egy tüdőgyulladás miatt leépülve ágyban fekvőként várta a sorsát, míg felesége már olyan stádiumba került, ahonnét már nem volt visszaút. Nehezen viselte a kialakult helyzetet, tehetetlenné vált. Végül két évnyi bentlakás után elveszítette feleségét, ami cseppet se javított állapotán, mivel a maga akaratos módján mindig szerette feleségét és fájt az elvesztése. Még egy évet töltött Kecskeméten, majd a rokoni döntésnek köszönhetően került közelebbi otthonba szülőhelyéhez.
Új otthon, új lehetőségek...akarata hatalmas példává lett, mert élete utolsó pillanatáig végletesen szeretett mindent tenni, mértéket nem ismerve evett, makacsul ragaszkodott az önállóságához és nem vett tudomást arról, hogy fizikailag már nem volt képes ellátni magát, nem volt képes a mozgásra. Mégis újra, meg újra kimászott az ágyból, felöltözött, illemhelyre ment a maga nem szokványos módján, számtalanszor esett el és hiába a nővéri felügyelet, mert mindig kifigyelte, mikor indulhat kalandjaira büntetlenül. Persze mindig lebukott és bármit mondott bárki is, ő újra próbálta. Utolsó próbálkozásán agyvérzés érte...
"Hiszem, hogy akarva mindent elérhetek!"