Livi84 blogja

Előszó, ami bemutatkozó

Hogy is szokták ezt kezdeni? Talán bemutatkozok… Lívia vagyok egy híján harminc, kissé házas, némi diplomával és a hat éve egy munkahelyen. Lényegében itt is kezdődne a történetem az egy munkahellyel, ami nem nagy kunszt, lévén akad másnak is, de hidd el történetem végén tudni fogod, miért fogod kezedbe az életem!

Legyünk őszinténk az ember kíváncsi a hátszélre is, ezért rövid leszek és tömör: a diplomám eredeti, az érettségim nem vettem és a házasságom monogám. A szüleim csendes középosztályban dolgoznak, a húgom tanul a világban, az anyósom bosszant, és a férjemet pedig hibáival együtt is szeretem-imádom.

Tehát ez itt a totális átlag és fel is merül a kérdés, hogy erről miért kell vagy miért akarok "könyvet" írni? Nem erről, hanem talán egy kicsit arról, hogy a naiv gyerekből, hogy nőttem ki magam, hogy az életem és munkám tanulsága talán egy erkölcsi hajsza végét jelezné…

Bár sokan mondanák nekem hat év, nem a világ, de nekem az, és benne annyi bús és vidám, mindennapos és a feletti történet bolyong, hogy a miértek, amik annyiszor laknak a fejemben, ott állnak egy hatalmas felkiáltó jellel a láthatatlan kezükben „Hé, itt vagyok! Gondolkozz!” alapon.

Érthetetlen és összevissza, kusza, mint a világ? Gyere, mutatok neked valami őszintét! Gyere, elmondom az erkölcsi bukásom és felemelkedésem! Elmondom a kor szennyesét egy szűk körben, kiadom azokat a titkokat, amiket senki se mer, vagy akar kimondani! S bár lehet vonod a vállad, mert én csak egyszerű, hétköznapi ember vagyok, nem vagyok celeb, nem vagyok botrányhősnő és nem szerepelek sehol se, de hiszem, hogy ettől még lehetek érdekes vagy tanulságos, vagy csak egyszerűen szórakoztató. Gyere vágjunk bele!

Magányos burok veszi körül a haldoklót.
Vészterhes némaság, várakozás és kétségbeejtő tehetetlenség járja át a családot. Eljutni eddig a pontig sok küzdelemmel járt és az emlékezés már könnyeket csal a szemekbe...pedig még nem ment el, itt van. A levegőt megtölti a sűrűsödő zihálás és a mozdulatlanság. Riadt tekintetek fürkészik az arcot, az emelkedő-süllyedő mellkast. A fiú fogja az egykor erős és dolgos, de ma erőtlen, hideg kezet. Vajon meddig tart még?
Gondolatok, néhány halk szóban emlékfoszlányok...
- Emlékszetek még? Amikor a mama... - motyogja kisebbik unokája, Liza - felmászott a fára és apu te vetted észre, hogy fűrészeli az ágat...mit is mondott? Aggatott neki?
A férfi lassú, szomorkás mosolyra húzza száját. Anyja mindig is kitartó, makacs jelem volt, még nyolcvanon felül se volt neki lehetetlen, mindent véghez vitt, ami a fejében megfordult. Sorban gördültek elé a gondolatok és édesanyja sápadt, beesett, szürke arcát bámulva valami egész más látvány tárult elé, az emlékek birodalmából szökött ide, hogy a gyászos perceket könnyítse: egy barna, kecsesen apró, gyönyörű asszonyt látott, aki a konyhában serénykedett, aki mosolygott rá és öccseit oly hévvel ápolta, mint ahogy csak egy anya tehette, szívvel-lélekkel. Csodálatos volt és kemény, néha nagyon nehéz volt vele, de most mégis vágyott arra, hogy hisztérikus kirohanásaival semmisé tegye, ezt a kegyetlen helyzetet.
Nem akarta még elengedni, hisz egyetlen volt, aki a múltbéli családjából maradt. Öccsei betegen születtek, így mindkettőt eltemették tizennyolc éves koruk előtt. Akkor ő maradt egyedül az anyjának a gyermekek közül. A nagyszüleit sose ismerhette meg, mert anyai részről a családot elhurcolták és valamelyik láger közös temetőjében végezték be sorsukat, apja szüleiről pedig semmit se tudott, csak annyit, hogy a háború sok családot szakítottak szét... Apja hetven évesen halt meg és akkor még haragudott az anyjára, mert szegény öreget mennyit szekálta...
Egy mély lélegzett riasztja kóválygó gondolataiból, hirtelen idegességgel figyeli újra anyja csonttá aszott törékeny testét a fehér párnán, a halovány sárga falak közt, a csendben. Akadozik a lélegzet. A meddig tart még, ugye nem szenved kimondatlan kérdése lebeg a szobában.
- Kimegyünk egy kicsit, szólj ha...- suttogja fülébe felesége.
Némán biccent deresedő fejével asszonya felé, jelezve mennyetek csak, úgy sem tehetünk semmit.
Gondolatai újra a múlton járnak. Eszébe jutott, hogy anyja haragudott, mikor megházasodott. Szerelemből vette feleségül Annát, de fájt neki az ellenségeskedés a két nő között. Negyven év, ennyit éltek egymás mellett, szomszédságban és ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy megbocsátást nyerjen a bűnéért...most mégis könnyek gyűltek szeme sarkán. Bánta a múltat, hogy már annyi mindent nem tud elmondani neki, hogy anyja most itt hagyja és szívében dúló érzelmeket már soha nem mondhatja el...
Végigsimított a kilencvenegy év minden pillanatát megélt arcon, erősen és utoljára még megmarkolta a csontos kezet...suttogva búcsúzott...
- Édesanyám szeretlek, bocsáss meg...
Újabb nagy levegő, majd némaság. A pillanatok elszöktek, a ráncok kisimultak, az arcon nyugalom, vége van...

Szemek áttetsző üvegként tiszta tükre
semmibe mered; már nincs kimerülve!
A valót elhagyja, nem lát, csak véltet:
azt, hogy elhagyja a gyarló földi létet.

A levegő gyorsabban szökik tova
kapkodón, fuldoklón ragaszkodna,
hisz lassan elkopik az összes erő,
s nem marad már... elfogy a levegő!

Elmúlik a test, ami tompa, nehéz,
nem mozdul többé a láb és a kéz.
A lélek az mi elhagy most, tovaszáll...
elérkezett hát érted is a várt halál!

De hinni kell, mert hinni jó azért,
hogy életünk itt véget még sem ért,
innét a távozás csak köztes állapot,
s ez után felülről bámuljuk a napot!

A nap ma is felkelt, ahogy mindig szokott és különös ragyogással vetette magát a felhők közé, ez a fajta hűvös játszadozás bolygatja a napjaimat is. Mint ahogy a sugarak együtt játszanak a felhők fodraival, az érzések is úgy kergetik egymást bennem. Nem bánom, hogy ennyire intenzíven élem meg magam, mások és a világ rezgéseit, hogy bármi bántani tud vagy örömet okozni. Örülök, hogy érzékeny vagyok és nem temet el a monoton beletörődés. Látszólag minden szép és kiegyensúlyozott, a teljesség megadatott: egy normálisnak mondható élet alkatrészei. De nem tudják sokan azt, hogy valójában ki vagyok, csak egy mosolygós, tetterős, segítőkész lányt látnak, semmi mást.
A szenvedés az életem szerves része, sokszor bántottak, próbáltak megtörni, elítéltek, kihasználtak vagy átgázoltak rajtam, de minden életpofon és kudarc után, csak erősebb lett a hitem, hogy nem kell elfogadnom a világ álságait és gonoszságait. Bosszúért kiáltva, csak a saját elveimet és érzéseimet pusztítom el. Már nem minden esetben akarom, hogy bárki megértsen,s a megfelelés az elvárásoknak, követelményeknek sem az elsődleges célom, mert ezeket gyakran a mai társadalomnak egy-egy elfajzott elve alakítja! Miért éljek a külcsínek és előítéletek világában? Érték-e a fényes és csillogó külsőségekről vallott nézet?
A rendszer, a reklámok szerint igen: a megjelenés, a máz a fontos, a tartalom mellékes! Elgondolkodhatunk azon, hogy a külsőségekbe burkolt világ vajon nem e a belső értékek hiányát kompenzálja? Tévedés ne essék! Nem ítélem el a szépséget, sem a külső megjelenésükre adókat, de a mai kor, valljuk be őszintén, gyakran csak a küllemről szól! Ha nézünk televíziót, márpedig tisztelet a ritka kivételnek, de nézünk, akkor szemünkbe nevet az aktuális ideáll és reklámozza, hogy tíz kiló smink alatt, három plasztikai műtét után, számos fogyókúrás próbálkozással lehet valakinek tökéletes élete, olyan, mint neki...hiszem, hogy a külsőségek mellett még vannak belül is szép emberek, akiknek nem ez a legfontosabb, akik más értékek alapján élnek és ítélnek!
Régi életemre emlékezve, múltbéli barátságaimat átrágva, volt olyan is közöttünk, aki többre tartotta magát mindenkinél, mivel kirítt társaságunkból magasságával, karcsúságával és számos vélt vagy valós jobbnál jobb tulajdonságával. Nemrég újra látva őt hatalmas csalódást okozott nekem. Régen még becsültem az eredeti gondolataiért, a tudás utáni vágyáért, a céljaiért...ma csak egy üres, önző, kissé közönséges és teljesen a trend formálta elvekkel működő lényt láttam benne, már szikrája sem volt a régi önmagának. Nem tudom, hogy megérte-e neki a változás!?
Én nem szeretnék szebb lenni annál ami vagyok, bár magam mindig is közepesen csúnyácskának tartottam, de tudom azt, hogy mi van bennem, a lelkemben. A lelkemben lakik a szeretetéhes kisgyerek, bolondos kamasz, szerető gyermek, hűséges barát, a felnőni nem akaró felnőtt, csalódott lány, huncut szerető, lelkes dolgozó, segítőkész kolléga, magányos ember, a gondolkodó lélekbúvár, a tanulni vágyó, a szeretet önként adó, a nő, aki önmaga akar lenni, aki nem akar másnak látszani, mint aki valójában!
A vihar után...újra csend van, és ahol haldoklik a remény ott a hitembe kapaszkodom!
....ez marad és várom a következő vihart, mert tudom, hogy utána mindig kisüt a nap, mert az élet szép és ebben a szépségben lehetek igazán önmagam!

Új néni érkezett az Otthonba. Apró termetű, koránál fiatalabbnak látszó, hajában még a fehér barnával játszott és ő a ziháló lélegzetvételek mellet is csak táncolt az emlékekkel. Marika néni kilencvenegy éves, enyhe felejtéssel, két fogas mosollyal és olyan beszélőkével, amit egy politikus is vígan megirigyelhetne. Mesélt és mesélt, két óra múlva már papíron tangóztak életének fontos történései.

Egy szép őszi napon kezdődött minden, 1920-ban. Harmadik gyermekként született, egy köztiszteletben álló paraszti család sarjaként. Kemény katolikus neveltetését oldotta apuskája mindig igazságos és megértő természete. Anyikája pedig, bár sokat betegeskedett, de gyermekeit a lehető legnagyobb gonddal látta el. A testvérek között alig volt korkülönbség, bátyjuk két évvel vitte a prímet, nővére és közte mindössze tíz hónap különbséget számoltak. Így az iskolát is együtt járták, mivel akkor még gyakran összevont osztályok voltak. Hat elemit elvégezve a két idősebb testvér tovább tanult, míg Marika ismétlőbe járt három évet és nővérétől tanulta el a varrás csínját-bínját. Emellett természetes és egyértelmű volt a mindennapi munka a földeken. A szülőknek hat hold szőlő és a napszámban eltöltött munkaidő biztosította a megélhetést, de az édesapa a falutanácsban is vállalt szerepet, emellett egyházfiként is részt vett a katolikus egyház életében.
A gondtalan gyermekéveket felváltotta a munkás ifjonti hév és a lánykör szervezte programok izgalma. Kirándulások, beszélgetések, táncos rendezvények boldog hangulata maradandó élményeket hagyott az örökifjú lelkekben. Marika a bálok felhőtlen forgatagában repült kézről-kézre, élvezte a tánc kábító varázsát, ami a szívének egyik legkedvesebb emlékévé vált. Közben munkás nőként élte életét, varrónőként dolgozott és napszámba járt.
Nyugodt életükbe csak a háború sötét árnya és a portyázó orosz katonák hoztak riadalmat, ezek az évek rohanással és kerti bujkálással teltek, mivel a lányoknak, asszonyoknak nem volt akkor biztonságos...szerencsésebb esetben csak a családi vagyonnak és élelemnek kélt lába.
Huszonnégy évesen ismerkedett meg Sándorral, szerelem volt első pillantásra és a szerelemből fél évnyi udvarlás után házasság lett. Férje dolgos, szorgalmas, robusztus ember, a kovács szakma gyöngye. Házasságukból rövidesen örökös is született, Károly. Majd, hogy teljes legyen a családi idill rá nyolc évre rá lányuk, Anna is világra jött. Boldogok voltak és gondtalanok. Férje jól keresett, rengeteg munkát adott neki mestersége. A gyermekek nevelése mellett Marika szívesen varrt, művelte a szőlőt és napjai sosem múltak el tétlenséggel. A három szoba, konyha mindig ragyogott, az udvarban friss zöldségek teremtek és a mindig pedáns asszony ezt sosem érezte tehernek.
Marika és Sándor gyermekeiket mindig támogatták, szakmát adtak kezükbe. Károly építőipari iskolát végzett és jó munka reményében távolabb költözött a családi fészektől, majd megnősült, ám házasságából gyermek nem született. Végül hatvan évesen hunyt el. Anna a pénzügyi iskola után a falu postáján, majd bankjában kapott állást, házasságot kötött, majd rövidesen el is vált, gyermeke nem született.  Negyvennégy év házasság után temette el szeretett férjét Marika néni és az oly szépnek induló élet több bánatot adott, mint örömöt.
Eleinte egyedül élt és boldogult, de a kor lassan, biztosan rányomta bélyegét a táncos lábú és kedvű asszonyra. Lánya magához vette. Tíz év egyedül élés után, tíz évnyi anya-lánya élet következett. Az évek számával szaporodtak a fizikai panaszok: epe és vese bántalmak, lábtörés, vizesedés, keringési problémák, szívgyengeség, enyhe emlékezetkiesés. Tudja, hogy nincs remény a gyógyulásra, de örül, hogy ezzel a lányának már nem okoz gondot, mert az Otthonban jó helye van, vigyáznak rá és így könnyebb elviselni az elmúlást...beletörődve, emlékezve, táncolva a régi bálokon és idézve egy olyan mondatot, ami élete utolsó mottója:
"Elfelejt az asszony mindent, mire őszül haja szála, de az mindig eszébe jut, kinek tetszett lánykorába!"

Apró, gömbölyded ember volt, talpig akarattal, nyakassága egész életét végig kísérte, amin az Alzheimer-kór sem tudott rontani vagy javítani.
"Jani bácsi, maga már megint kimászott az ágyból!?" Hangzott el az apró, de takaros betegszoba falai közt annyiszor és annyi hangnemben, annyi hangulatban ez a mondat, ahányszor tán a nap feljött életének utolsó öt évében.

Piciny falujában, módos család gyermekeként látta meg a napvilágot a 1930-as évek derekán. Gyermekkora a lehetőségekhez mérten szép gondtalanságban zajlott, hisz eldugott kis otthonukat sem a háború, sem az utána következő nyomorúságos évek nem zargatták. A szülők szívvel-lélekkel és nem kevés pénzzel egyengették két gyermekük útját, mivel idő közben született még egy fiuk, József. A testvérek mindent megkaptak, ami annak idején egy jómódú élethez szükségeltetett. Leérettségiztek, szakmával kezükben kaptak egy-egy darab földet, megművelésre.
Jani vitathatatlanul jó kereskedői érzékkel rendelkezett, ezért legtöbbször a terményeladással foglakozott és mivel izgága jellemmel áldotta meg az ég, ezért utazgatásaival számos helyen építette ki kapcsolatait. Szabadidejében rúgta a bőrt és ebben is tehetségesnek bizonyult, felhőtlen aranyifjú életet élt, úgy mint, akinek minden megadatott. Mivel némi kisebbségi komplexusa volt alacsony termete miatt, ezért mindig dúlt benne a bizonyítási vágy, mindig újabb dolgokba kezdett és amit el akart érni, abban nem ismertet nemet. Erős akarata, kitartó makacssága vitte előre és így amikor szembe került élete legnagyobb kihívásával, akkor sem hátrált meg, ekkor hódította meg feleségét, Etelkát. Eta gyönyörű lány volt, hosszú, feketén hullámzó hajjal, halovány bőrrel, kecses mozgással és bájos, szelíd mosollyal. A csodás külső remek belső értékeket is takart, a lány rendelkezett mindazzal, ami akkortájt egy remek feleség jelleméhez hozzátartozott: szelíd, kellemes, elnéző, házias és engedelmes. Így egy évnyi udvarlás után egyértelmű volt a házasság szentségében való egyesülés.
Közben Paks is csábította sugárzó mosolyával Janit, aki az atomerőműnél kapott jól fizető állást és így megalapozta anyagilag életüket. Vidáman teltek az évek és többnyire gondtalanul, egyre többször került elő a pohár és gyakran a fenekére is kacsintottak egy-egy züllött éjszakán a lelkes ivócimborákkal. Otthon felépült a hatalmas ház, a falu legnagyobbja, melyet lelkesen csinosítgatott szépséges asszonykája. A labdarúgás sem maradt el, aktívan sportolt a maradék szabadidejében egészen balesetéig, ekkor már elhagyta a negyvenet. Súlyos lábtörést szenvedett, amit több műtéttel tudtak csak helyreállítani, így fel kellett adnia kedves elfoglaltságát.
Gyermeket is szeretettek volna, de a szerencse elpártolt tőlük és orvostól orvosig járva sem sikerült megfogannia a várva várt örökösnek. Elindult a lejtőn és nem volt megállás, egyre több kétes üzlet, ivászattal eltöltött éjszaka következett, ami a boldog éveket lassan pokollá változtatták. A házassága is megromlott, de a látszat fontosságát őrizve számos kirándulással, nyaralással próbálta ellensúlyozni a titkosnak hitt szeretőket, a részeges tivornyákat és az olykor agresszív viselkedést.
Felesége hatvanöt évesen beteg lett, Alzheimer-kóros. Eleinte, mikor tünetei még csak kezdetlegesek voltak tartotta otthon a frontot, vezette a háztartást, de állapota hamar súlyosbodott. Jani bácsinak nyűg volt a beteg asszony, ezért nem adta rendesen gyógyszereit, sőt volt, hogy kis se váltotta. A sógornői próbáltak hatni rá, de hiába, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ne szóljanak bele életébe, ekkor már hatvanas évei végén járt. Hitte, hogy ami fiatalon oly sokszor sikerült, most is fog, ezért tanyát vett, gazdálkodni akart, számos üzletet kötött, aminek vége bírósági ügy lett és adósság. Hogy nyugdíjas évei ne teljenek haszontalanul, belépett a helyi nyugdíjas klubba, egyedül itt ért el figyelemre méltó sikereket, mert a még mindig jól működő kapcsolatain keresztül törvényjavaslattal állt elő, a nyugdíj reformálás lelkes közreműködőjeként kiharcolta a tizenharmadik havi nyugdíjat, amire nagyon büszke volt.
Néhány évvel később diagnosztizálták nála az Alzheimer tüneteit és így került feleségével együtt a kecskeméti idősek otthonába, ahol ő egy tüdőgyulladás miatt leépülve ágyban fekvőként várta a sorsát, míg felesége már olyan stádiumba került, ahonnét már nem volt visszaút. Nehezen viselte a kialakult helyzetet, tehetetlenné vált. Végül két évnyi bentlakás után elveszítette feleségét, ami cseppet se javított állapotán, mivel a maga akaratos módján mindig szerette feleségét és fájt az elvesztése. Még egy évet töltött Kecskeméten, majd a rokoni döntésnek köszönhetően került közelebbi otthonba szülőhelyéhez.
Új otthon, új lehetőségek...akarata hatalmas példává lett, mert élete utolsó pillanatáig végletesen szeretett mindent tenni, mértéket nem ismerve evett, makacsul ragaszkodott az önállóságához és nem vett tudomást arról, hogy fizikailag már nem volt képes ellátni magát, nem volt képes a mozgásra. Mégis újra, meg újra kimászott az ágyból, felöltözött, illemhelyre ment a maga nem szokványos módján, számtalanszor esett el és hiába a nővéri felügyelet, mert mindig kifigyelte, mikor indulhat kalandjaira büntetlenül. Persze mindig lebukott és bármit mondott bárki is, ő újra próbálta. Utolsó próbálkozásán agyvérzés érte...
"Hiszem, hogy akarva mindent elérhetek!"