Lifter blogja

Mostanában hosszabbak az éjszakák,

és édes álmot zavar el a hajnal,

emlékszem; áttöröm az éj falát,

s mint zömök nagykabát, betakar a nappal.

Mily furcsát játszik velem az agyam s az éj

-bár ismerem a létnek kemény szavát-

becsapnak s mégis újra kérdem én:

miért simul mindig lelkemnek a jó világ?

Szeretem itt a kopott széket, melyben ült

s hosszan elrévedezve régmúltakat mesélt

s szeretem éjjel a jót, mi tovatűnt:

szót, hangot, szint s a langyos estét.

és mit ér néha az érzés egy csók után?

a béna kacaj s az isteni ragyogás?

az ember nem értheti, csak él bután,

s az álma marad az éjjeli álmodás. 

Anyám volt szegény s mi

hosszú éjszakán át egymás szavát vacsoráztuk.

Anyám volt kisebb, mint mi,

s búcsúzásnál lehajolva öleltük s csodáltuk.

Anyám még sir néha,

s bolond órák bolonddá tesznek minket,

anyámtól búcsúzva

néha a tegnaptól nem, csak a holnaptól félek.

Anyám egyszer boldog lesz,

s tudom, hamarosan új tavasz jön el,

Anyám még a jelen lesz,

s a múlt majd csak emlékként felel. 

Messzemúlt világodban

féllábon ugrándoztam,

homlokom eltakartam,

szinekkel csókolóztam.

S most enyém a világod,

és én éneklem dalod,

s ha ráncolod az arcod,

kisimitja barátod.