Leslie2016 blogja

Szervusz nagymama !
De jó újra nálad. Ismét itt vagyok, látod?
Igen, a csavargó fiú újra visszatért.
De örülök, hogy látlak.
Ugyan már, most mért mondod? Nem vagyok sovány. Igen ! Eszek rendesen. Tudom, te egész nap etetnél, de képzeld milyen kövér lennék akkor. Talán nem is szeretnél.
Jó, ezt csak úgy mondtam. Tudod, mindig viccelek. Szeretném ha nevetnél kicsit, mint régen. Dehogynem szeretsz. Mindig érzem bármilyen messze is vagyok tőled. Én is szeretlek ezt tudnod kell.
Jól van, most nehogy sírjál már. Nem akarom, hogy sírj. Már soha nem kell sírnod.
Na, most ideülök melléd jó?
Add a kezed. Milyen meleg.
Látod az enyémet is? Már ugyanolyan ráncos mint a tiéd.
Látod mama,  én is megöregedtem. A végén még utolérlek. Na, ez már igen. Végre nevetni látlak.
Igen az idő kegyetlen. Nemrég kis lurkó voltam, rövidnadrágban és mindig te vigyáztál rám. Emlékszem ám. Mintha tegnap lett volna.
Felettem is eljárt az idő. De ne csak én beszéljek állandóan. Mesélj.
Hogy érzed magad. Aztán te is egyél ám rendesen.
Ne mond hogy nincs étvágyad. Tessék enni. Muszály.
Na jól van. Szeretem ha mosolyogsz.
Mama jó fogni újra a kezed.
Mama!
Mama! Mi történt? Nem érzem a kezed melegét. Kihűlt minden.
Mama! De hiszen.. . . igen, tudom. Te már meghalták. Csak az emlékeimben élsz. De ott örökre. Tudod?
Igen, én is szeretlek.
Szia mama, most mennem kell. De hozzád mindig visszajövök.
Bárhol is jársz sosem felejtelek el.
Szia nagymama.

(Nagymamám emlékére)

Kicsit korábban keltem a kelleténél. Hűvös hajnal volt.  Csináltam kávét hátha kizökkent a félbehagyott álmaimból. Forró kávésbögrémet szorongattam épp, amikor kopogtak a bejárati ajtón.
Csengő nincs mert általában nem várok senkit. Felesleges.
Nyitom az ajtót, miközben átjárta a forró bögre éltető melege az egész testem. Jól esett így korán reggel.A kávéillat meg úgy hatott rám, mint egy narkotikum.
Egy tizenéves kamasz fiú állt az ajtóban. Ismerősnek tünt nagyon, de hirtelen nem tudtam hova tenni az emlékeimben.
- Tessék. - szólaltam meg , kicsit meglepődve.
A fiú benézett a vállam fölött a lakásba, aztán fürkészőn végig vizslatott a tekintetével.
Nem volt bántó, inkább amolyan kíváncsi egyben sajnálkozó.
Végűl megszólalt.
- Hát, nem vitted sokra. Tudod nem ezt igérted.
Azzal a szemembe nézett, de nem úgy mint aki választ vár, inkább úgy mint aki egy egyszerű világos tényt közöl.
- Ki a fene vagy te, és milyen jogon. . . kezdtem el mondani felháborodottan, de nem hagyott szóhoz jutni.
- Terveid voltak, álmaid. Családról, boldogságról, és még ezer apró, de fontos dologról, az életedről a jövődről. Mond csak, mindent megtettél azért,  hogy bármi megvalósuljon ezekből? Ugye hogy nem. - aztán mégegyszer sajnálkozva végigmért, majd hirtelen hátatforditott és lassú de határozott léptekkel elindult a kapu felé.
Meglepetésemben nem jött ki hang a számon, meg aztán mit is mondhattam volna. Végülis igaz volt amit mondott dehát mégis milyen jogon von felelősségra egy ismeretlen.. .  ekkor a váratlan felismeréstől , megremegett a lábam csak hangtalanul tátogtam.
A fiú után néztem.  Már tudtam ki ő. Mielőtt kilépett a kapun, még visszafordult. Végigmért a tekintetével utoljára és csak ennyit szólt.
-Az elrontott életedet már nem tudod jóvá tenni, de könyörgöm, azt ami még hátravan próbáld úgy leélni, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. - ezzel lassan eltünt, elnyelte a hajnal.
"Szégyenkeznünk"- ezt mondta.
Tudtam már ki ő.
Az a kopott kis szürke kabát volt rajt amit annyira szerettem akkor és sokáig hordtam is. Meg egy farmernadrág, sportcipő még a hetvenes évekből.
A fiú én voltam. Kamaszkoromból. A tizenéves énem jött el hozzám. Talán, hogy figyelmeztessen. Nem tudom.
Ő még tele álmokkal, vágyakkal. És mit kapott ezekből?
Ha korábban jött volna talán nem így alakul.
A kávé közbe kihűlt. A bögre nem melegitett. A Nap amely kezdett volna átbukni a keleti horizonton, hogy életet leheljen az ébredező világba, most eltünt egy tolakodó felhő mögött.
Azt hiszem eső lesz.

A minap szembenéztem az Igazsággal. Nem tudom ki lepödött meg jobban én vagy ő? Aztán végülis ő törte meg a csendet mely egy pillanatra kettőnk közé telepesett.
- Rég láttalak. Kerülsz engem?
- Á, dehogy. Mért is tenném.-mondtam nem tul nagy meggyözödéssel.- Csak kicsit el voltam havazva mostanában meg aztán időm se nagyon volt.
- Pedig tudod hogy nélkülem nem sokra mégy. 
- Igen, tudom.
- Néha tudom hogy idegeire megyek az embereknek, neked is többek közt de nélkülem nem fogtok kimászni a mocsokból és nem fogtok elöbbrejutni, csak felszines szalmaláng sikereitek és örömötök lesz. A tartós boldogság elérhetetlen lesz számotokra. Ugye tudod?
- Igen, tudom.-mondtam pironkodva.
- Akkor várom hogy újra keress és ne kerülj többet.
Rebegtem még valami igenfélét aztán néztem ahogy csendben hátatfordit és lassan továbblépked.  Mintha kissé sántitott volna vagy nehezebben mozgott volna mint máskor. Ruhája is kissé szakadt volt, megtépázott.
De volt a tartásában és a mozgásában valami fenséges. Tekintély és méltóság. Emlékszem még azokra az időkre amikor tisztelték őt és a neve hallatára is mosolyogtak és figyeltek a szavára. Ma már kissé megviselt lett és megöregedett.........Figyeltem ahogy távolodik, aztán az Igazság lassan a homálybe veszett és éltünt a szemem elől. Remélem látom még.