Leslie2016 blogja

Novella
Leslie2016•  2020. március 28. 18:09

A halál árnyékában

 

Hüvös márciusi este volt. A szél, mely magában hordozta még az esőcseppeket így az eső után kellemetlenűl próbált bebújni a kabátom fölhuzott gallérja mögé. A lecsapódott pára szinte marta a börömet.
Siettem haza, amúgy sem éreztem magam jól. Láz motoszkált bennem, és lábaim sem akartak engedelmeskedni. Testem erőtlen volt és kiszolgáltatott.
Milyen jó lesz, hazaértve egy forró tea és fürdő, majd a meleg ágytakaró. Még szerencse,  hogy másnap semmi dolgom.
Valami vírus lehet, gondoltam amúgy is mindenfélét hallani mindenhol. Állítólag valami halálos kor van a világban. Járvány.
Nem gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó, dehát az óvatosság sosem árt.
Kezdett sötétedni már. A felhők vadúl kergetőztek a komor fák árnyai fölött.
Épp egy parkon haladtam át. Sehol egy teremtett lélek. Mindenki bemenekült a biztonságot jelentő meleg vackába.
Fejemet lehajtva siettem, hogy védjem az arcomat a levegőben kavargó hideg vizcseppektől.
Csak a sötétszürkén kanyargó gyalog ösvényt figyeltem a lábam alatt.
Amikor gyenge motoszkálást hallottam úgy elöttem jó pár méterre. Lassítottam. Nem mintha féltem volna dehát hadd menjen ő is a dolgára. Lehet egy kis állat , eltévedt kutya vagy bármi.
Egy távoli utca lámpa fénye szürődött csak  be a sötéten ringó fák ágainak árnyaira.
A zaj csitult kicsit, de nem hagyott alább.
Lassan, ahogy közeledtem egy magas árnyalak bontakozott ki a sötétből. A beszürödő halvány fény még rejtélyesebbé tette.
Emberszerű volt, de láttam, hogy nem ember.
Aztán előlépett egy fa mögűl. Magas volt, talán lehetett ugy két méteres is. Vékony alakját hosszú fekete köpönyegszerű valami takarta. A Fejét is, legalább is ami a feje helyén volt.
Most már, igy ijesztőnek hatott.
Nem szólt, hisz mondom, nem ember volt. Sejtelmes árny. Az a gyenge pislákoló fény ami idáig eljutott kicsit megvilágította a sziluettjét. Egy csillogó hosszú késszerű valamit tartott a vállán, legalább is annak a helyén. Olyan volt mint egy kasza, rövid kis nyéllel.
A tudat ekkor ért villámcsapás szerűen. A HALÁL állt előttem.
Hát akkor ennyi volt, gondoltam. Itt és most lezárul minden. 
Nem erre számítottam de ha igy kell végetérjen ám legyen.
Bevallom először megrettentem, de már nem féltem. Essünk túl rajt minél előbb.
Közelebb lépett már szinte éreztem a fagyos tekintetét. Az arca helyén egy fekete lyuk tátongott de volt a szeme helyén valami tüzes csillogás mely néha fel felvillant.
Behunytam a szemem és vártam a fejleményeket.
Átvillant még az agyamon pár kósza emlék, mely filmszerűen, mint egy gyorsított felvétel pörgött le előttem.
Álltam némán és vártam a sors beteljesedését.
Aztán nem tudom hirtelen mi okból, talán ez az egész groteszk helyzet igy a félelemmel és váratlanságával válthatta ki belőlem. Hangos féktelen kacagásba kezdtem. Mit kacagás, nevetés ez már szinte nem is emberi röhögés volt. Már minden mindegy alapon.
Kinyitottam a szemem miközben tovább hahotáztam. Az árnyalak meglepődhetett, megdöbbent. Vadul villogott a tüzes szemgödre. Ekkor láttam halványan megvillanni oriási száját amely most mintha megremegett volna. És szinte pillanatok alatt eltünt előlem.
Csak egy szélfuvallatot hagyott maga után amint a fölázott avart fölkavarta.
Csak néztem magam elé meredtem, már nem nevettem. Talán most jött ki a félelem és a rettegés az elmulástól.
Remegett a lábam, szinte alig tudtam elindulni.
Nagyon lassan mégis elkeztem lépdesni.
Egyet már jól tudok azt hiszem.
A HALÁL nem szereti a nevetést a jókedvet.
Elmondhatom, én belekacagtam a szemébe.
Talán kaptam még egy kis időt.
Figyelmeztetés volt.
Élni kell, vidáman kihasználva minden jót és szépet amíg lehet.
Talán ha pozitívan tekintünk előre akkor minden baj, betegség, járvány legyőzhető.
Minden legyőzhető mert az élet szent és sérthetetlen kell hogy legyen.
Muszály élni !
Aznap este jól aludtam. Szép álmom volt. De ezt most nem irom le. Talán legközelebb.