Leslie2016 blogja

Gondolatok
Leslie2016•  2020. május 16. 10:42

Nagymama

 

Szervusz nagymama !
De jó újra nálad. Ismét itt vagyok, látod?
Igen, a csavargó fiú újra visszatért.
De örülök, hogy látlak.
Ugyan már, most mért mondod? Nem vagyok sovány. Igen ! Eszek rendesen. Tudom, te egész nap etetnél, de képzeld milyen kövér lennék akkor. Talán nem is szeretnél.
Jó, ezt csak úgy mondtam. Tudod, mindig viccelek. Szeretném ha nevetnél kicsit, mint régen. Dehogynem szeretsz. Mindig érzem bármilyen messze is vagyok tőled. Én is szeretlek ezt tudnod kell.
Jól van, most nehogy sírjál már. Nem akarom, hogy sírj. Már soha nem kell sírnod.
Na, most ideülök melléd jó?
Add a kezed. Milyen meleg.
Látod az enyémet is? Már ugyanolyan ráncos mint a tiéd.
Látod mama,  én is megöregedtem. A végén még utolérlek. Na, ez már igen. Végre nevetni látlak.
Igen az idő kegyetlen. Nemrég kis lurkó voltam, rövidnadrágban és mindig te vigyáztál rám. Emlékszem ám. Mintha tegnap lett volna.
Felettem is eljárt az idő. De ne csak én beszéljek állandóan. Mesélj.
Hogy érzed magad. Aztán te is egyél ám rendesen.
Ne mond hogy nincs étvágyad. Tessék enni. Muszály.
Na jól van. Szeretem ha mosolyogsz.
Mama jó fogni újra a kezed.
Mama!
Mama! Mi történt? Nem érzem a kezed melegét. Kihűlt minden.
Mama! De hiszen.. . . igen, tudom. Te már meghalták. Csak az emlékeimben élsz. De ott örökre. Tudod?
Igen, én is szeretlek.
Szia mama, most mennem kell. De hozzád mindig visszajövök.
Bárhol is jársz sosem felejtelek el.
Szia nagymama.

(Nagymamám emlékére)

Leslie2016•  2020. március 28. 18:09

A halál árnyékában

 

Hüvös márciusi este volt. A szél, mely magában hordozta még az esőcseppeket így az eső után kellemetlenűl próbált bebújni a kabátom fölhuzott gallérja mögé. A lecsapódott pára szinte marta a börömet.
Siettem haza, amúgy sem éreztem magam jól. Láz motoszkált bennem, és lábaim sem akartak engedelmeskedni. Testem erőtlen volt és kiszolgáltatott.
Milyen jó lesz, hazaértve egy forró tea és fürdő, majd a meleg ágytakaró. Még szerencse,  hogy másnap semmi dolgom.
Valami vírus lehet, gondoltam amúgy is mindenfélét hallani mindenhol. Állítólag valami halálos kor van a világban. Járvány.
Nem gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó, dehát az óvatosság sosem árt.
Kezdett sötétedni már. A felhők vadúl kergetőztek a komor fák árnyai fölött.
Épp egy parkon haladtam át. Sehol egy teremtett lélek. Mindenki bemenekült a biztonságot jelentő meleg vackába.
Fejemet lehajtva siettem, hogy védjem az arcomat a levegőben kavargó hideg vizcseppektől.
Csak a sötétszürkén kanyargó gyalog ösvényt figyeltem a lábam alatt.
Amikor gyenge motoszkálást hallottam úgy elöttem jó pár méterre. Lassítottam. Nem mintha féltem volna dehát hadd menjen ő is a dolgára. Lehet egy kis állat , eltévedt kutya vagy bármi.
Egy távoli utca lámpa fénye szürődött csak  be a sötéten ringó fák ágainak árnyaira.
A zaj csitult kicsit, de nem hagyott alább.
Lassan, ahogy közeledtem egy magas árnyalak bontakozott ki a sötétből. A beszürödő halvány fény még rejtélyesebbé tette.
Emberszerű volt, de láttam, hogy nem ember.
Aztán előlépett egy fa mögűl. Magas volt, talán lehetett ugy két méteres is. Vékony alakját hosszú fekete köpönyegszerű valami takarta. A Fejét is, legalább is ami a feje helyén volt.
Most már, igy ijesztőnek hatott.
Nem szólt, hisz mondom, nem ember volt. Sejtelmes árny. Az a gyenge pislákoló fény ami idáig eljutott kicsit megvilágította a sziluettjét. Egy csillogó hosszú késszerű valamit tartott a vállán, legalább is annak a helyén. Olyan volt mint egy kasza, rövid kis nyéllel.
A tudat ekkor ért villámcsapás szerűen. A HALÁL állt előttem.
Hát akkor ennyi volt, gondoltam. Itt és most lezárul minden. 
Nem erre számítottam de ha igy kell végetérjen ám legyen.
Bevallom először megrettentem, de már nem féltem. Essünk túl rajt minél előbb.
Közelebb lépett már szinte éreztem a fagyos tekintetét. Az arca helyén egy fekete lyuk tátongott de volt a szeme helyén valami tüzes csillogás mely néha fel felvillant.
Behunytam a szemem és vártam a fejleményeket.
Átvillant még az agyamon pár kósza emlék, mely filmszerűen, mint egy gyorsított felvétel pörgött le előttem.
Álltam némán és vártam a sors beteljesedését.
Aztán nem tudom hirtelen mi okból, talán ez az egész groteszk helyzet igy a félelemmel és váratlanságával válthatta ki belőlem. Hangos féktelen kacagásba kezdtem. Mit kacagás, nevetés ez már szinte nem is emberi röhögés volt. Már minden mindegy alapon.
Kinyitottam a szemem miközben tovább hahotáztam. Az árnyalak meglepődhetett, megdöbbent. Vadul villogott a tüzes szemgödre. Ekkor láttam halványan megvillanni oriási száját amely most mintha megremegett volna. És szinte pillanatok alatt eltünt előlem.
Csak egy szélfuvallatot hagyott maga után amint a fölázott avart fölkavarta.
Csak néztem magam elé meredtem, már nem nevettem. Talán most jött ki a félelem és a rettegés az elmulástól.
Remegett a lábam, szinte alig tudtam elindulni.
Nagyon lassan mégis elkeztem lépdesni.
Egyet már jól tudok azt hiszem.
A HALÁL nem szereti a nevetést a jókedvet.
Elmondhatom, én belekacagtam a szemébe.
Talán kaptam még egy kis időt.
Figyelmeztetés volt.
Élni kell, vidáman kihasználva minden jót és szépet amíg lehet.
Talán ha pozitívan tekintünk előre akkor minden baj, betegség, járvány legyőzhető.
Minden legyőzhető mert az élet szent és sérthetetlen kell hogy legyen.
Muszály élni !
Aznap este jól aludtam. Szép álmom volt. De ezt most nem irom le. Talán legközelebb.

 

Leslie2016•  2020. január 21. 12:49

A találkozás

Kicsit korábban keltem a kelleténél. Hűvös hajnal volt.  Csináltam kávét hátha kizökkent a félbehagyott álmaimból. Forró kávésbögrémet szorongattam épp, amikor kopogtak a bejárati ajtón.
Csengő nincs mert általában nem várok senkit. Felesleges.
Nyitom az ajtót, miközben átjárta a forró bögre éltető melege az egész testem. Jól esett így korán reggel.A kávéillat meg úgy hatott rám, mint egy narkotikum.
Egy tizenéves kamasz fiú állt az ajtóban. Ismerősnek tünt nagyon, de hirtelen nem tudtam hova tenni az emlékeimben.
- Tessék. - szólaltam meg , kicsit meglepődve.
A fiú benézett a vállam fölött a lakásba, aztán fürkészőn végig vizslatott a tekintetével.
Nem volt bántó, inkább amolyan kíváncsi egyben sajnálkozó.
Végűl megszólalt.
- Hát, nem vitted sokra. Tudod nem ezt igérted.
Azzal a szemembe nézett, de nem úgy mint aki választ vár, inkább úgy mint aki egy egyszerű világos tényt közöl.
- Ki a fene vagy te, és milyen jogon. . . kezdtem el mondani felháborodottan, de nem hagyott szóhoz jutni.
- Terveid voltak, álmaid. Családról, boldogságról, és még ezer apró, de fontos dologról, az életedről a jövődről. Mond csak, mindent megtettél azért,  hogy bármi megvalósuljon ezekből? Ugye hogy nem. - aztán mégegyszer sajnálkozva végigmért, majd hirtelen hátatforditott és lassú de határozott léptekkel elindult a kapu felé.
Meglepetésemben nem jött ki hang a számon, meg aztán mit is mondhattam volna. Végülis igaz volt amit mondott dehát mégis milyen jogon von felelősségra egy ismeretlen.. .  ekkor a váratlan felismeréstől , megremegett a lábam csak hangtalanul tátogtam.
A fiú után néztem.  Már tudtam ki ő. Mielőtt kilépett a kapun, még visszafordult. Végigmért a tekintetével utoljára és csak ennyit szólt.
-Az elrontott életedet már nem tudod jóvá tenni, de könyörgöm, azt ami még hátravan próbáld úgy leélni, hogy ne kelljen szégyenkeznünk. - ezzel lassan eltünt, elnyelte a hajnal.
"Szégyenkeznünk"- ezt mondta.
Tudtam már ki ő.
Az a kopott kis szürke kabát volt rajt amit annyira szerettem akkor és sokáig hordtam is. Meg egy farmernadrág, sportcipő még a hetvenes évekből.
A fiú én voltam. Kamaszkoromból. A tizenéves énem jött el hozzám. Talán, hogy figyelmeztessen. Nem tudom.
Ő még tele álmokkal, vágyakkal. És mit kapott ezekből?
Ha korábban jött volna talán nem így alakul.
A kávé közbe kihűlt. A bögre nem melegitett. A Nap amely kezdett volna átbukni a keleti horizonton, hogy életet leheljen az ébredező világba, most eltünt egy tolakodó felhő mögött.
Azt hiszem eső lesz.

Leslie2016•  2016. január 21. 09:22

Találkozás az Igazsággal!

A minap szembenéztem az Igazsággal. Nem tudom ki lepödött meg jobban én vagy ő? Aztán végülis ő törte meg a csendet mely egy pillanatra kettőnk közé telepesett.
- Rég láttalak. Kerülsz engem?
- Á, dehogy. Mért is tenném.-mondtam nem tul nagy meggyözödéssel.- Csak kicsit el voltam havazva mostanában meg aztán időm se nagyon volt.
- Pedig tudod hogy nélkülem nem sokra mégy. 
- Igen, tudom.
- Néha tudom hogy idegeire megyek az embereknek, neked is többek közt de nélkülem nem fogtok kimászni a mocsokból és nem fogtok elöbbrejutni, csak felszines szalmaláng sikereitek és örömötök lesz. A tartós boldogság elérhetetlen lesz számotokra. Ugye tudod?
- Igen, tudom.-mondtam pironkodva.
- Akkor várom hogy újra keress és ne kerülj többet.
Rebegtem még valami igenfélét aztán néztem ahogy csendben hátatfordit és lassan továbblépked.  Mintha kissé sántitott volna vagy nehezebben mozgott volna mint máskor. Ruhája is kissé szakadt volt, megtépázott.
De volt a tartásában és a mozgásában valami fenséges. Tekintély és méltóság. Emlékszem még azokra az időkre amikor tisztelték őt és a neve hallatára is mosolyogtak és figyeltek a szavára. Ma már kissé megviselt lett és megöregedett.........Figyeltem ahogy távolodik, aztán az Igazság lassan a homálybe veszett és éltünt a szemem elől. Remélem látom még.