Lemmike ma

Havazott. Felkeltem, s kinéztem az ablakon.

Ott álltam, egymagam. Feketén-fehéren.

Hideg volt és fagyott.

Az út csak rója a hegyet,

a fák dermedten állnak,

a madarak csendben várnak.

A szél? Csak nevet.

Minden jellegtelen, s mégis jellegzetes.

De a legszembetűnőbb, hogy üres.

Most én írok, vagy te írod?

Én gondolom, vagy rád várok?

Hol vagyok én, és kit bírok?

Nem is tudom, lehet egy csapda.

Túl szabályos, és túl pontos,

Mindez talán nem is fontos,

Hogy szólhatna rólam ez most?

Nem is tudom, a gép ezt adta.

Talán...

Talán én vagyok

Ifjúságom hamvaiba,

Szép tested karjaiba?

Talán nem.

Talán ébren vagyok

Fátyolszerű, fehér sodrásba,

Homályos, vakító mámorba?

Talán nem.

Talán álmodom

Szememmel a valóságot,

Mélyről ismerős világot?

Talán nem.

Talán még vagyok

Leheletemmel fújva,

Halk hangot súgva?

Talán már nem.