Érzelemcseppek

Kiemelték a versemet

sok-sok ezer közül,

hogy lehet az, hogy ennek

szívem mégsem örül?

Kiemelték a versemet

engedélyem nélkül

megjelent más oldalakon,

fejem beleszédül.

Mi lehet az oka ennek,

jó lett hát a versem?

Útra kelt a kis kedvencem,

nem kellett semmit tennem.

Meghódítja a világot,

terjed mint a vírus,

ha beteg lenne megérteném,

de néha így már kínos.

Reklám célokat kiszolgál,

hozzá nem illőket,

egy régen megbánt gyerekcsínyt

adnak társkeresőknek.

Novella beküldésre buzdít

egy borzasztó helyen,

valaki magának vélte,

nincs ott már a nevem.

Érdekelt a sorsa engem,

rákerestem a neten,

s megtaláltam őkegyelmét

egy előkelő helyen.

Elszégyelltem magamat,

de büszke is voltam,

mert az én kedvencem

már nem kallódott porban.

Ott trónolt ő pimaszul

ahol a hallhatatlanok:

Hemingway, Ady, Teréz Anya

új társaságot kapott.

Kordában tartani őt

úgy látszik nem tudom.

Behunyom hát a szememet,

s engedem az úton.

Kerüljön hát oda,

ahová szeretne,

kívánom, hogy útját

kísérje szerencse!

2012.

Mikor kiderül, hogy testvéred skizofrén,
akkor Te már tizennyolc évesen vagy koravén.
 
Amikor belenézel a tükörbe,
azt látod ez a világ görbe.
Eltűnik az élet varázsa,
szíved széttépték, tested sírás rázza.
 
A vidám napoknak ezzel vége,
elmehetsz a jókedv temetésére.
Nem vágysz semmi másra
csak egy kis békére.
 
Nemrég azt mondtad: "Végre itt az élet!“,
de hirtelen felnőttél, pedig nem is kérted.

2012.

Nagybetűvel indul a lélek útjára:

„ÉLEK!“ - a sírásom újra ezt kiáltja.

Elhagyva a sötétet, jövök a fénybe.

Lélegezni fáj. Hallom: „Ne sírj kérlek!“

Nem sírnék, de meg vagyok szeppenve bizony.

Mi ez a fény? Ki vagyok én? És ő, ki vajon?

Nem emlékszem semmire, félek most nagyon,      

ő  nyugtat a szavával: „Aludj angyalom!“            

Mosolyogva mondja: „Szeretlek Kicsim!“

Behunyom a szemem, s megnyugszom picit.

Itt minden idegen, gyámoltalan vagyok,

de tudom vigyáznak rám az angyalok.

A régi életem pusztán csak egy álom.

Hogy volt-e valóban, tisztán már nem látom.

Csak egy érzés, hogy léteztem valahol,

de eljöttem hozzád, mert vágytál rám nagyon.

Az életedben most új emberke vagyok,

szeretet adok, szeretetet kapok.

Megegyeztünk ebben, tudjuk mind a ketten,

akartalak téged, s te akartál engem.

Tanulunk egymástól majd rengeteg dolgot,

így győzzük le együtt a mostoha sorsot.

Meg kell tanulnunk, hogy a mának éljünk,

meg kell tanulnunk, sorsunktól ne féljünk.

Mikor megtanultunk itt a Földön mindent,

és megtanítottunk mindenkinek mindent,

tovább állunk majd, mivel hív egy új hang,

azt súgja: Gyere! Várlak. Új dolgokat láthatsz.

*******

Itt hagylak végleg, mert szólít a szeretet,

új élethez, új ihletet meríthetek.

Mennem kell, indulnom. Sietnem kell máris,

mert a túloldalon valaki vár rám is!

Megyek. Életem, szemem előtt lepereg.

Ez egy törlőprogram, amit azért kértem,

végleg elfelejtsem, hogy már egyszer éltem.

Ne emlékezzek arra, amit megéltem.

Úgy indulhatok csak tiszta lappal útnak,

hogyha nem emlékszem vissza az elmúltra.

Lélek útjára lépek és tovább szállok,

felfedezek magamnak egy új világot.

Életemet új életért odaadom,

valaki életét megváltoztatom.

Valaki odaát tárt karokkal vár,

van aki odaát zárt ajtót talál.

2012.

Holdfény kísér utamon,

Bolygók között utazom.

Szállok.

Napfény kísér utamon,

Felhők felett utazom.

Megállok.

Hogyha jön a zivatar,

A vihar kicsit betakar.

Megázok.

Megérkezik a szivárvány,

Színeiben lelkem ott járkál.

Pompázok.

Hullámok hátán utazom.

Óceánban úszva múlatom

A napom.

Pálmafák alatt hűsölök,

Viráillattól szédülök.

Repülök.

Amit most súgok, nem titok,

Lelkem álmomban utazott.

Szabad volt.

Amire gondolsz nem titok,

Velem jártál most ugyanott.

A kő és a szobrász is én voltam,

magamról márványt csiszoltam.

Szorgosan tettem dolgomat,

minden nap szebbet alkottam.

Százak hirdették a nevem,

mikor új arcom megjelent,

megszűnt ellenem az ármány,

én lettem nekik a bálvány.

Nem voltam más, csak kemény kő,

nem kellett egy ilyen jövő.

Két szemem távolba meredt,

szép érzéseket keresett.

Az évek gyorsan elteltek,

rajtam ráncok jelentek meg.

Végül  rájöttem, hogy élek,

ürességtől nem kell féljek.

Szívem vert már, pulzust mértem,

bizonyossá vált a létem.

Bár megjelent új alakom,

munkámat abba nem hagyom,

hiányzik még a tartalom.

Az is meg lesz, én jól tudom,

mert célomat fel nem adom,

magamat tökéletesre faragom.

A kő és a szobrász

Ráadás

Hiába volt márványból az arcom,

megvívtam én is a földi harcom.

Testem nem győzött az évek felett,

ráncokat kaptam dicsfény helyett.

2012.