Le Passe - A múlt blogja

Lágy szellő simogatása az, ahogy hozzám érsz.
Lelked födte hótakaró mélyén melegséget kérsz.
Hozzád érek s rideg vagy, Lelkedbe nézek s meleg vagy.
Szíved törékeny porcelánja, mely élettel telt, megfagy.

Fagy, mert a szíved jéggé dermedt e világban,
S fagy mert már jéggé keményedett meg a piában.
Pia az asztalon, pisztoly a kézben,
S egy lövéssel elterülsz a földön, mint a fáról leeső madárfészek.

Koporsódnál térdelve hullanak a könnyeim a gyászlepelre.
Kopp, Kopp, Kopp, Kopp ... S fejem ráhajtom a kebelre.
Az érted hullajtott könnyeimből koporsódon lett hólepel,
S mögöttem az ördög remekel.

Sötét éjen járom utam, s halk lépteket hallok.
Árnyék suhan el, s körülöttem hangok.
Hangok, melyek Halálom kívánják,
S arany tálcán a lelkemet az ördögnek kínálják.

Szapora lélegzet, és gyorsuló léptek.
Egy golyó a testbe, majd kilép a lélek.
Továbbállna a boldogságba, de az ördög nem enged.
Markában tartva legényes lelkét, mely lassan elsenyved.

Halálra ítélt, pokolra kárhoztatott el.
Megnyílik a kapu, s feltűnik az égen egy jel.
Fehér galamb szállt le, s magával ragadta a fiút az égbe.
S boldogan élnek fönt a lánnyal fehérben.

Az ördögöt haragja felemésztette,
Követőit megemésztette.
Így boldogan élnek tovább a szerelmetesek fehérben,
S dicsérvén énekelnek a Vezérnek hűségben.