Le Passe - A múlt blogja

Lágy szellő simogatása az, ahogy hozzám érsz.
Lelked födte hótakaró mélyén melegséget kérsz.
Hozzád érek s rideg vagy, Lelkedbe nézek s meleg vagy.
Szíved törékeny porcelánja, mely élettel telt, megfagy.

Fagy, mert a szíved jéggé dermedt e világban,
S fagy mert már jéggé keményedett meg a piában.
Pia az asztalon, pisztoly a kézben,
S egy lövéssel elterülsz a földön, mint a fáról leeső madárfészek.

Koporsódnál térdelve hullanak a könnyeim a gyászlepelre.
Kopp, Kopp, Kopp, Kopp ... S fejem ráhajtom a kebelre.
Az érted hullajtott könnyeimből koporsódon lett hólepel,
S mögöttem az ördög remekel.

Sötét éjen járom utam, s halk lépteket hallok.
Árnyék suhan el, s körülöttem hangok.
Hangok, melyek Halálom kívánják,
S arany tálcán a lelkemet az ördögnek kínálják.

Szapora lélegzet, és gyorsuló léptek.
Egy golyó a testbe, majd kilép a lélek.
Továbbállna a boldogságba, de az ördög nem enged.
Markában tartva legényes lelkét, mely lassan elsenyved.

Halálra ítélt, pokolra kárhoztatott el.
Megnyílik a kapu, s feltűnik az égen egy jel.
Fehér galamb szállt le, s magával ragadta a fiút az égbe.
S boldogan élnek fönt a lánnyal fehérben.

Az ördögöt haragja felemésztette,
Követőit megemésztette.
Így boldogan élnek tovább a szerelmetesek fehérben,
S dicsérvén énekelnek a Vezérnek hűségben.

Nyomorultan sírva járók,

Nyári zápor mossa orcád,
Kéklő szemed fénye sorsát.
Szivárvány csókolja arcod,
Életem kezedben tartod.

Nyári szellőben lobog hajad,
S ajkadra csókot adni szabad.
Kezem altájod felé matat,
S csókolom nyakad, mely aranyad.

Lágy mosolyt csalok orcádra,
S rátámaszkodunk a korlátra.
Ragyogó nap süt arcodra,
Míg én várok a parancsodra.

Minden fáj!
Érzés, mely nem múlik el,
Mi mardossa a lelkemet,
Csendesen visszavonult a világtól.
Mindenkinek vannak rossz napjai,
De ez most más.
Szokatlan érzés.
Nyugodt vagyok és egyben, mégis ideges.
Távoli tájak hiánya a lelkemben
Minden romos a szívemben.
Sok ember lerombolta váraimat, s tönkretette azokat.
Fájdalmak közt vagyok.
Mindezek ellenére mégis élek.
Bár a lelkem várai, épületei romokban,
De a tájak szépsége még megmaradt.
Megmaradt Isten szépsége a lelkem s szívem épen maradt táján.
Ritmus kihagyva...
Lélegzet visszafojtva...
Álmok az újra felépült városról,
De sajnos mindez csak egy ÁLOM!
Álom, mely soha nem múlik el,
Mely újból és újból visszatér.
Kísért a múlt, kísért a jelen, és kísért a jövő is.
Fáj minden, mi rossz.
Fáj a kín, gyötrelem, szerelem, csalódás, álom.
A lelkem szétszakad.
Teher után teher, mit már nem bír el.
Mások által okozott fájdalom,
Mit magára vett, pedig nem kellett volna.
Fáj e kín,
Fáj e gyötrelem,
Fáj e meggyötört élet.
Fáj ez a világ, s vele együtt minden!
Még ha Isten gyönyörű tájain járok is,
Mi a lelkemben van,
Az ott is jelen lévő pusztítás nyomai meglátszanak,
S ha a szemét, a rom egy kicsit csúfítja is a tájat,
A lelkemben az emberek, már nem léteznek,
Mert mind meghaltak,
Mikor a várakat és épületeket ellenséges erők áttörték,
S így nincs, ki rendbe rakja azokat!
Fájdalom ez, mi, nem múlik el sosem,
Mert már az idő sem tudja begyógyítani e sebem!

Ha ébred a vágy,
Hagyd, hogy magával sodorjon.
Ne próbáld leküzdeni azt,mi szép, mi lágy!
Álom, mely képtelen arra, hogy megbotoljon.
 
Ne azt kérd, mi szép, mi jó, amit máskor is megkaphatsz,
Hanem azt, amit bármi áron sem tudnál megszerezni saját kezűleg, mert meghalhatsz.
Mert mindenkinek szüksége van arra, hogy valaki támogassa!
Használd ki e lehetőséget és ne hagyd, hogy bárki ezt a vágyat, s álmot kiválogassa!
 
Élj vele!
Fogadd el azt,
Amit az élettől kapsz!
Ne hagyd, hogy kiválogassanak!