Emlékkép

Laszlosandor•  2020. május 21. 20:34  •  olvasva: 13

A novemberi szél egyre vadabbul futkározott a sírkertben, felkapva pörgette a hullt leveleket, az apró ágakat, kavarva az élesen karcoló homokszemeket. A sírok között egy hajlott hátú idős férfi bandukolt. Hosszú sötétzöld lódenkabátban, felhajtott gallérral, kezével a kalapjába kapaszkodva botladozott a fagyott földrögökön. A szélnek nekifeküdve küzdött a megvadult természettel. Hirtelen megtorpant egy ódon családi sírbolt mellett.                                                                                                                                                                                                                                  – Igen, ez már az őszutó. – Préselte ki magából két szusszanás közt.                                                                                                                                                                                                       − Eljött hozzánk szent András és minden az enyészeté. − Fáradtan nekidőlt a hideg márványlapot körbeölelő betontömegnek. A kezei görcsösen markolták a bezöldült, hideg követ, szemei olvasták a megkopott véset betűket. A köbe rótt rovásokat az életének a múltját, az ősi felmenőktől szépen sorban, szépszülőktől a nagyszülőkig, és anyát, apát.      A külvilágról megfeledkezve párás szemmel elmerenget a múltba, amelyet valami furcsa egyre közeledő hangos morajlás zavart meg. Felkapta a fejét kereste a távolban az ütemes robaj okát. A dübörgés olyan volt, mint a betonhoz vert csizmák csapódása.                                                                                                                                                                                                                                                               – Bamm, és bamm, aztán megint, bamm… bal, jobb, bal. − Motyogta és figyelt. Szemét dörzsölte, látni, tudni akarta kik masíroznak felé ilyen rémisztő dübörgéssel. Kíváncsian meresztette a szemét, teste kisé előre dőlt, és az apját látta, a mamát, anyát, feszes sorba merevedve, önmagát rémült gyerekként nagybátyja zakójába kapaszkodva. A homályból ekkor feltűntek a marcona, halálos küzdelemre elszánt zord férfiak, kezük dobtáras fegyver fatusájára merevedve. Szoros sorban, harcra eltökélten, jöttek, csak jöttek, szilajon verve az út macskakövét. Már-már érezte, hogy a feléjük közelgő emberáradat elsodorja öt és a családját.  Félt, lecsukta a szemét. Néhány perc múlva, amikor ismét kimerte nyitni, a látványtól elcsodálkozott eltátva a száját. Eltűntek a gyilkos küzdelemre elszánt férfiak, csak nagyapja hatalmas, tagbaszakadt, feszes tartásba merevedet alakja masírozott előttük hátul összekulcsolt kézzel, kemény csontos arcát feléjük fordítva. Hirtelen előtte megállt, izmos karját mereven előre lendítve, mutató ujjával rámutatott.                                                                                                                                                                             – Nézzétek ezt a szánalmas kölyköt! – Kezei hátul ismét összekulcsolódtak, fejét elöl lehorgasztotta jobbra-balra ingatva.                                                                                                                    − Mi lesz belőle? Olyan teszetosza lesz, mint az apja? – Tovább lépet, a sorban összeráncolt szemöldökkel rátekintő, vékonyra húzott ajakkal, hallgatagon ácsorgó fiához.  – Te csődtömeg! A porontyodból is egy pipogya balfácán lesz? – Elfordult tőle. Legyintve tovább lépet.                                                                                                                                                                                   – Igen! Kétbalkezes mamlasz… azzá teszi. – Morogta maga elé, öklével a levegőbe csapva. A konyha kövezetét döngetve lassú léptekkel folytatta a masírozást, arcán vöröslöttek az alkohol rózsái. A sparhelthez érve, megfordult végig tekintett a felsorakozott családján. Öklét felemelte mellére csapott.                                                                                                                                     – Nézetek meg engem! – Kiáltotta és az öklével mellét kezdte döngetni. A kitátott szájából kiáramló cefre szag savanyú bűzzel telitette a levegőt.                                                                              – Igazi harcost láttok! – Felemelt karját megfeszítve üvöltötte.                                                                                                                                                                                                                   − Győztest! – Fenyegetően kinyújtotta a karját, és az arcán széles mosollyal mutató ujjával szuronyként a levegőt bökdöste. Megunva játékát legyintett, és elkomorult arccal hátat fordított a néma rettegésbe burkolózóknak. Megdőlt derékkal, mélyre hajtott fejjel dünnyögte.                                                                                                                                                                                 – Igaz, elvették a fegyvereinket. – Megrázta a fejét, mint a kocsma előtt várakozó istrángba fogott lovak.                                                                                                                                               − Így, hogyan harcoljunk? – Maga elé emelve nézte hatalmas tenyereit.                                                                                                                                                                                                     – A fegyver nélküli katona… nem katona! − Összeszorította az ökleit, fenyegetően felemelte.                                                                                                                                                                                                                                                                                                     – Ha, kell! – Fröcsögő szájjal üvöltötte, majd a csendbe merülve a fogait csikorgatta.                                                                                                                                                                              − Az ellenség koponyáját puszta kézzel is bezúzzuk. Mi nem vagyunk béna balfékek. – Megvetően fiára nézet.                                                                                                                                        – Ezt merik férfinak nevezni? – Arcára undor ült.     – Nézzétek meg! – Karja fia felé lendült.                                                                                                                                                                      – Beesett mellű, csapott vállú… férfiruhába öltözött csecsszopó… − Megvetően nézet a fiára, és a levegőbe erőteljes mozdulattal belecsapott. Kedélytelen némasággal oldalt fordult, a föld felé hajolva sercintet a fogai közt a lábai elé. Mama dühösen kilépet a sorból, a kezében lévő törölgető ronggyal, és az asztalt kezdte ütlegelni.                                                                                         – Most már elég! Amikor leiszod magad, mindig ezt a tébolyodott, eszement rögeszmédet játszod. Felsorakoztatva minket parancsolgatásaiddal gyötörsz. – Mosolygós kerekszemekkel nézet a meglepődött óriásra.                                                                                                                                                                                                                                                                                    − Elég! Érted? Menj, feküdj le és aludd ki a borgőzt a fejedből. – A hatalmas test gyorsan megpördült, és a tenyere hangosan csattant az apró törékeny asszony arcán.                                          – Ne pofázz asszony! – Torzult fejjel ordította, felkapva a sparheltről az étellel teli lábast, és elhajította. Düllesztett szemmel bámulta a házi áldásra fröccsenő ételt, a fekete-fehér kövezethez hangos csörömpöléssel csapódó, pörgő edényt. Hátat fordított a felsorakozott családnak, dünnyögve kezdte olvasni a beszennyezet áldás sorait.                                                                             − Hol hit, ott szeretet;

   Hol szeretet, ott béke;

   Hol béke, ott áldás;

   Hol áldás, ott Isten;

   Hol Isten, ott szükség nincsen! Ámen! – Tekintete a piros cérnával hímzett házi áldás fölötti képekre vetődött. A dédszülők régi paraszt arca nézett rá, azzal a tiszta mosolygós szemmel, a földbe gyökeredzet egyenes tartással, amelyet az évezredek hagyománya itatott át. Megcsikordult a foga, vállai előre estek, gerince meghajolt, mint aki elveszítette a múltját, nem érzi a jelent, és nincs jövője. Visszafordult, nézte a megbomlott sorból rámeredő ijedt arcokat, a törékeny nőt, aki szorongatta a törlőruhát.                                                                                                            – Ámen. – Mondta ismét, széttárva karjait, mintha elnézést kérne. Majd teli torokból üvöltötte.                                                                                                                                                                – Hallod? Fattya az istennek. – Fiára meresztette ismét a szemeit.                                                                                                                                                                                                              − Ámen! – Az asszony felé lendült újra a karja, amelyet a fia ragadott meg. Erősen megszorította és hátra tekerve taszított rajta egyet.                                                                                               – Inkább feküdne le, ahogy anyám mondja! Talán, etetné meg az álatokat, ne kelljen azt is neki végeznie. Elég munkája van neki a házban és körötte amúgy is. − A földre zuhanva, meglepetten bámult felfelé, fehérre merevedett arccal.                                                                                                                                                                                                                                                   – Nézze! Igen… nézze csak az őseit. – A dédszülők fotójára mutatott. A megrettent tekintetek a széles keretbe foglalt képre meredtek.                                                                                               − Lássa honnan jött! Ha múltját megtagadja, őket tagadja… soha nem lesz jövője. – Könyökére támaszkodva a fiára sandított, majd a képre. Lassan alig láthatóan mozdult, erős karjaira nehézkedve tápászkodott fel. Fejét lehajtva indult a szobája felé.                                                                                                                                                                                                             – Takarodj a házamból! – Fogai közt morzsolta szét a szavakat.                                                                                                                                                                                                                − Nem vagy a fiam. Látni sem akarlak többé! – A fia felé köpött egyet, akinek lecsukódott a szeme.    – Ilyen ember házában nem is maradnék. − Fejét magasra emelve dühtől remegő hangon vágta oda.    − Maga nem más, mint egy hite hagyott, nyavalyás istentagadó. A hóditok gyilkos kiszolgálója, akinek se népe, se hazája, se családja. – Apja után lépet.                                               − Jól jegyezze meg, ha anyámhoz egyetlen ujjal is hozzá ér, megismeri milyen az, ha egy igazi férfival kerül szembe. – A sor végén ácsorgó gyermek tágra nyílt szemmel bámulta a felnőtteket, görcsösen kapaszkodva nagybátyja kezébe. Kilesve a csendes merevségbe merült nagybácsikája mögül. Látta nagyapja meghajolt testét eltűnni a becsapódó szobaajtó mögött, apja szikrázó szemét, gyűlölködő arcát. Állt a sorban tehetetlenség érzésével a lelkében, amely elkeseredet dühöt váltott ki benne.                                                                                                                           – Mérges vagyok. – Dünnyögte ő is, ökölbe szorítva apró kezeit, közben álmélkodó szemeket meresztett családjára. Nem értette mi történik körülötte, csak azt tudta vége a játéknak, amit a bapóval, nagyapjával szoktak játszani. Vége, és most nem fogja magához húzni barackot nyomva a kobakjára. Nem ülteti a térdére lovacskáztatva, és nem meséli azokat az érdekes történeteket, amelyen mindenki hangosan, fesztelenül tudott kacarászni. Bánatos szemekkel nézte a becsapódott ajtót, amely maga mögé zárta az öregember alakját, és a hozzá kötött sok kedves emléket. Nedvesedő szemére csukódó pillái mögött érezte, hogy a tehetetlen dühét, valami kellemes meleg érzés kezdte felváltani, amit nagyapja iránt érzett. Szipogva bámult maga elé, küzdve a dühével, amely makacsul a lelkébe kapaszkodott.                                                                                                                                                                                                                       − A felnőttek mindig hazudnak! – Nedvesedett az orra. Beletúrt a zsebébe, tenyerében érezte anya által oda dugott zsebkendőt. Dacosan kirántotta a kezét, és egy gyors mozdulattal alkarját végighúzta az orra alatt. Ezzel, az ingének ujján nyomot hagyva elhárította az elcsöppenéssel fenyegető kellemetlen érzést.                                                                                                               – Becsapnak! Az arcukra varázsolják a kedvesség mosolyát, és így hazudják minden szégyen nélkül: „szeretlek kicsim”. – Állt magányosan, a kétségeinek kiszolgáltatva.                                          – Az egész olyan… haragszom! – Nem mozdult, csak az ökleit szorította.                                                                                                                                                                                                   – Nem is szeretnek… anya is csak mondja. – Az elhagyatottságában egyre erősödött bapó iránt érzett ragaszkodása. Ki akarta mutatni a háláját az öreg felé, aki időnként még a kocsmába is magával vitte. Ilyenkor egymás mellet baktattak szótlanul a falu központja felé, ahol a templom tornya a magasba emelkedett, és messzire ellátszódott. Nem kellet a kezét fognia, mint anyáét. Csak úgy emberesen, zsebre dugott kézzel haladhatott mellette. Időnként szaladva, hogy lépést tudjon vele tartani. A templomtérre befordulva, a szemük előtt már messziről feltűnt a fehérre meszelt kocsma, a két oldalra kihajtott hatalmas zöld vasajtajával. Bapó vállára tette nehéz kezét, hátát simítva taszajtott egyet rajta.                                                                                              – Na, eridj! Fuss! Nézz magadnak valamit! Biztos akad egy-kettő azokból a cukor mázas mancsokból. – Rohanni kezdett, szédült a boldogságtól. Hívogatta az üvegezett bejárati ajtón megcsillanó napfény, amely szinte egész nap virradattól, alkonyulatig végig ott csillogott elvakítva az érkezőt. A magas lépcsőfokra felmászva belökte az ajtót, és megállt a söntéspult előtt, amely a füstös helyiség közepén terpeszkedet, hatalmas csillogó fémlapjával. Számára a csoda mégis az apró kis üvegvitrin volt, amelyben apró kis kockára vágott sütemények sora sorakozott csokis, citromos, vaníliás, puncsos cukormázzal leöntve. Mindkét tenyerével rátámaszkodott, orrát neki nyomva az üveglapnak bámulta az édes finomságokat. Hatalmas, nyújtott léptekkel érkező bapó már az ajtóból odakiáltott a csaposnak.                                                                                                                                                                                                                                                                  – Adod már a sörömet? – Terpesztett lábakkal állt meg a pult előtt, hatalmas kezeivel rátámaszkodva. A csapos teli pofával vigyorgott, miközben a kezében lévő nedves ronggyal a fémlapot törölgette. Az öreg megragadta a süteményes vitrin üveglapjára tapadt fiú vállát, keményen megszorítva.                                                                                                                                              – Neki meg adjál azokból! – Az ujjával a sütemények felé bökött.                                                                                                                                                                                                               – A gyereknek… – Elégedetten szétnézett a félhomályba úszó füstös helyiségben, fogadva a felé biccenő fejek köszöntését.  –… mind két markába nyomj azokból az édes mancsokból egyet-egyet. – Az amúgy is hatalmas termetét, még magasabbra húzta, nem feledve szemmel tartani a csapost. A szeme sarkából leste, figyelte a nyugodt, mégis határozottan gyors mozdulatát. Nézte amint a korsóért nyúl, és féloldalt billentve engedni kezdi az italt. Onnan fentről rápillantott a gyerekre, és örömmel állapította meg, eszik. Ha még evet volna, egyenesen tömte magába az édes cukormázas piskótát. A kipirosodott kölyök arc két oldalt teljesen kidagadt a szájába gyömöszölt süteménytől.                                                                                                                                       – Jó? – Kérdezte iszonyodva.                                                                                                                                                                                                                                                                       – Ühüm! – Volt a válasz, apró fejbiccentéssel. Bapó arcáról csak akkor tűnt el a fintor, amikor a csapos elé helyezte a teli korsót. A gyerek felé hajolt, és elé tartotta a habos italt.                            – Na, itt van! Ebből igyál! – A fiú nagyot nyelt, eltüntetve az utolsó morzsáját is a piskótának. A korsó fölé hajolt, és beleharapott a kemény habba. – Ez azért, csak jobb? – Hangosan felröhögött, látva a gyermek szájára rajzolódó habkarikát, amit hosszú hegyes nyelvével kezdet nyalogatni. A korsót a szájához emelte, és csak akkor csapta le a pultra, amikor már teljesen üres lett.             – Még egyszer ugyan ezt! – Nyögte, a száját törölve.                                                                                                                                                                                                                                 – A kölyöknek is! – Unokájára nézett nevető szemmel felé hunyorított, mintha kacsintana.                                                                                                                                                                        – Anyádnak, nagyanyádnak erről egy szót se. – Emelte meg mutató ujját a gyerekre sandítva, aki a második adag süteményt gyömöszölte a szájába.                                                                        – Egy szót se! – Ismételte meg a felszólítást nyomatékkal. A kölyöknek a cinkosság vállalásától ragyogott a képe, és teli szájjal kiáltotta nagyapjának.                                                                          – Egy szót se!  – Az öreg bólintott.                                                                                                                                                                                                                                                           – Na azért! – Rágyújtott, és a nyelvére akadt dohány szálat a hegyéről a lábai elé sercintette. Megragadta az elé tett újabb teli korsót. Mielőtt a szájához emelte volna, hogy ennek is a tartalmát egy szuszra a pokolba küldje, nagyot szívott a cigarettából. A mélyről előtörő füstöt lassan eregette, közben a gyerekre nézett.                                                                                                           – Mindjárt megyünk a gazdaság istállójába. Az éjszaka kiscsikó látta meg a napvilágot. – Összehúzott szemekkel vizslatta a mellette álló apró embert.                                                                       – Megnézzük? – A kölyök arca vigyorgott.                                                                                                                                                                                                                                                   – Meg! – Vágta rá gyorsan.                                                                                                                                                                                                                                                                          – Akkor úgy lesz. – Szögezte le az öreg, mint máskor is, ha egyességet kötött.                                                                                                                                                                                         – Az jó. – Hagyta jóvá a gyermek. Bapó meg bólintott, és megemelte a korsót. Hátra vetett fejjel, egyetlen nyelés nélkül kiürítette, majd koppanva a pultra tette. Megragadta az öt csodáló kölyök tarkóját és magához húzta. A hatalmas tenyerének ölelésébe szorított gyermekkel lassan, ráérős léptekkel megindult a faluszélére, az istállókhoz. Szótlan csendben baktattak egymás mellett, és ez a közös hallgatás összefonta őket egy feloldhatatlan szövetségbe, egy különös feltételek nélküli kapcsolatba, amelyben a gyermek örömmel vesztette el a szabadságát. Kellett neki ez a szeretett, még akkor is, ha tudta, hogy lemondással jár, és egy különös ismeretlen világot kell érte elfogadnia.                                                                                                                                                Ott elhagyottan a nagybátyja oldaláról kilesve, ezt a különös érzést várta, hívogatta, hogy jöjjön. Találjon rá, és járja át határtalanul, mint egy új érzés, ami felváltja a dühét. Engesztelje, és mossa ki Bapó fájó, bántó szavait.                                                                                                                                                                                                                                                                Azon délután látta utoljára öregszülőjét, bapót, akitől a faluban mindenki rettegett, hisz minden nagyobb erőfeszítés nélkül képes volt egymaga a kocsmában a borgőztől egymásnak feszülő atyafiak között békességet teremteni. A maga módján vágott rendet a hangosan civódók között, kiürítve a helyiséget, azt szétverve, mint a nép hatalmát védő harci alakulat parancsnoka. A közösség azon személye, aki nélkül semmilyen döntést nem lehetet meghozni. Ellentmondást nem tűrő akaratának, ha kellett fegyverrel adott nyomatékot a kocsma mennyezetébe lőve.                  Bapó és az apja összeszólalkozását követő év telén még egyszer állhatott az öreg közelében. A temetésén, amelyre anyja vitte el. A temető kápolnája mellett újonnan megépített ravatalozóban tették közszemlére a sötétre pácolt fakoporsót, amit neki nem engedtek megnézni. Az a beszéd járta falú szerte, hogy a nagyapjának a feje elhagyta a testét. Külön életre kelt a falu vízelvezető árkában. Anyja kezét elengedte, és hátrafelé, majd oldalra apró lépéseket tett, így közelítette meg a terem közepén a búcsúvételre kiterített halott hidegágyát. Lábujjhegyre állva, fejét oldalt fordítva belesett a nehéz fakoporsó mélyére, és látta bapót ott feküdt hatalmas testével sötét ünneplőjében, fehér ingben a nyakánál elhelyezet háromszögre kötött kedvenc nyakkendőjével, de a fejénél egy díszes vörös posztóból készült párna díszelgett. Erről a forgáccsal töltött párnáról meredt rá szomorúan nagyapja feje, amelyet a gumikerekű lovas kocsi forgózsámolya vágott le, a szétroncsolt testéről. A szertartáson nem volt pap sem, úgy hivatalosan. Elmaradt a megszentelt gyertya is a ravatalnál. Persze, odahaza a vénszülénél, a házban hosszan égették, és egyéb más dolgokat is megtettek. A nagyanyja gyorsan, még a tükröt is letakarta fekete kendővel, amit ő értetlenül figyelt. Az ajtókeretnek dőlve tágra nyílt szemekkel leste, amint szorosan összeszorított, elvékonyult ajkakkal nesztelenül lépdel a szobában. Mellé érve a haját kócolta, kedvesen hozzá hajolt, és a fülébe szomorúan sugdosott, amiből homályos sejtelmei keletkeztek.                                                                                                                                                                                                                                                                                  – Le kellet takarnom, nehogy nagyapád meglássa magát a tükörben. A lelke had tudjon eltávozni, és ott messze, békében nyugodni.                                                                                                  A Temető ravatalozójában az ajtóval szemben állították fel bapó nyitott koporsóját. A ravatal két oldalán sorakoztak a székek ívelt sorokban a családtagok, a szűkebb rokonság számára. A temetési szertartást megelőző órákban már kezdtek szálingózni a falusiak. Lassan, lehajtott fővel hallgatásba burkolózva, fogak közt imát duruzsolva jöttek elbúcsúzni egyedül, párban és kisebb csoportba verődve. A felravatalozott bapót körbe állva lehajtott fejjel gyülekeztek, így pótolva az elmaradt virrasztás meghitt búcsúztatását. Kora délutánra már kisebb csoport verődött egybe, és az esti mise kezdetéig egyre csak jöttek és jöttek. Az érkezők sorban oda léptek a nyitott koporsó elé, majd a távolabb álló gyászolók közé vegyültek. A későn érkező ismerősök már nem tudták a koporsót körülállni, kiszorultak a ravatalozó elé. A nyitott épület előtt fázósan topogtak a szomszédok, a barátok, az ívó cimborák, és az ismerősnek mondott kíváncsiskodok a hótól gondosan letakarított betonon. A falu apraja-nagyja ott volt, csak az ő apja nem volt sehol. A család nő tagjai hiába kérlelték még a szülői házba sem tette be a lábát. Az asszonyok imakönyvet, énekes, zsoltáros könyvet szorongatva a kezükben érkeztek. Jöttek a siratni a távozott, szilárd meggyőződéssel, és erős hittel lelkükben, azzal a tudattal, hogy a ravatalon fekvő halotthoz közel mehetnek, azt csendben körülülhetik. Szokásuk szerint énekelhetnek, együtt imádkozhatnak, és halkan beszélgethetnek, úgy ahogy azt a halottas házaknál is teszik. Meg is tették, és az asszonyi ajkakon felcsendült az ének. Daloltak, hogy az elhunyt lelkét engeszteljék, az élőktől távol tartsák. Az együttérzésükkel segítség a gyászoló családnak elviselni a távozó hiányának a fájdalmát, a veszteséget. A siratóasszony is köztük volt, aki pénzért járt a temetésekre énekelni. Rá is zendítet az énekes emberrel együtt.

– „Sir az egész rémült természet,

     Hogy ily nehéz az elenyészet:

     Sir az ember, aki régen,…”

Alig kezdtek bele húzva-vonva a szavakat, amikor a gyászoló harcos társak gyorsan torkukra fagyasztották a szót, és a siratóasszonyt felkapva a vállukra vetve, a széksorok mögé vonszolták szájára tapasztott kézzel. Mögöttük a megszeppent énekes ember kullogott, és az egész női kórus. A koporsót csendes igyekezettel fürge lábú iskolás gyerekek állták körbe, és rázendítettek pergő ritmusú, pattogó ütemű indulókra. A sorokban összesúgtak.                                                                                                                                                                                                            – No, csak! Ez igen! Megadják a módját. − Összehajoltak a fejek, és a tömegből hallatszó halk moraj kísérte a gyermeki hangon zengő éneket.  − Manapság ez már nem szokás! A gyerekek egy ideje a temetéseken nem énekelnek. A plébános úr nem hívja őket. − Szemükkel a kórus felé pislantva sutyorogtak tovább.                                                                                                                   – Régen nem is volt nélkülük temetés. Azok a búcsúztatok olyan szépek voltak. A szív beleremeget, amikor a gyermekek hangján csendült fel az ének, és csak szállt, zengett az ajkukon. Mostanában már csak a kántor énekel, árván egymagában. A pap… hm, az meg csak prédikál. – Az asszonyok egyetértően bólogattak, a férfiak komor ábrázattal előre bámultak, a bajszuk alatt hümmögve, morogva.                                                                                                                                                                                                                                                                                   – Az én fiam is sokat ment. Igen! A plébános úr rá mutatott és mondta: − te jössz fiam temetni. Ha nagyobb temetés volt, négyen is voltak a kántor mellett, ha kisebb, akkor csak kettő. Olyan nem lehetett, hogy egy se legyen. Mindig volt. – Sokan legyintettek.                                                                                                                                                                                                          – Napjainkban… már egy se. Itt ez az új ravatalozó, de ének… – Tagadóan rázták a fejüket. –… az ma már nincs. Nem dalolnak. − Figyelte, ahogy sokat mondóan bólogatnak, helyeselnek, sutyorognak, míg neki az anyja és nagyanyja között kellett ülnie, hosszan, csendben. Megint érezte a lelkének tehetetlen dühét. Ajka morzsolta megszokott, gyakran gondolt és kimondott szavakat.                                                                                                                                                                                                                                                                                                      – Dühös vagyok! − Körbenézet, mindenhonnan megtört, ráncos arcokat, magába roskadt embereket látott. Férfiakat, asszonyokat akik, minden temetése

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Perzsi.2020. május 22. 20:36

Gratulálok. Jól át tudod adni a gondolataidat. Bőséges szókinccsel, érzéssel.Nekem tetszik.
Erzsi

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom