Laraa blogja

Esik az eső, már megint. Úgy esik a busz ablaküvegére, mint megannyi kis  gombostű.
Szürke ez a reggel is. A busz cipeli mindennapi terhét,ahogy a rajta utazók is...

 Aztán már a városban is vagyok,szinte észre se veszem az embereket,csak menekülök a gombostűk elöl apró esernyőm alatt. A fejemben úgy zuhognak a gondolatok, hogy meg se hallom, ahogy egy két meleg hang rám köszön.Furcsa, milyen pici ez az esernyő és mégis milyen sok gondolat megfér alatta...csak a táskám és a kabátom ujja lóg ki néha...

Aztán megvívom a mindennapos harcaimat, magammal és másokkal, tanulok. Néha kiállok a talpalatnyi erkélyre, hogy kiszakadjak egy kicsit a többiek közül, de nem tetszik az idő. Április, és hideg van. Fázom, fázik a lelkem. Visszaülök a többiek közé.

Végre kiszabadulok a négy fal közül, és elkezd sütni a nap. A levegő és az ég annyira tiszta. Észreveszem, hogy milyen szépen szűrődik át a napfény a felhők közül.
Egy idős néni ül az időn és virágot árul. Az ember azt hinné, hogy mindig itt állt, és mindig ugyanazon az elkoptatott hangon, elkoptatott kabátban árulta kis nárciszait. Aztán valahogy mégis értelmet nyer és szép lesz minden.
Mert gyönyörű az eső is, ha utána kisüt a nap. Gyönyörű a megáradt folyó, amely keresztül szeli a várost, ahol élek. A folyó, amiről néha azt gondolom, több élet van benne, mint bennem, amikor este hazafelé farkasszemet nézek a mélységével. Gyönyörű az ártér és a fák a padok mellett, és az, hogy mindezt a Te zöld szemedben láthatom, és érezhetem.

Igen, ilyenkor a levegő és az ég annyira tiszta, hogy  szinte ellátok a szívedig.

Egyre többet gondolkozok azon,hogy miért nem tudok normálisan írni arról,ha valami nagy boldogság ér. Egyszerűen mindig azt érzem,hogy nem tudom kifejezni úgy,ahogy azt tényleg megélem,hogy közelébe se ér az írásom a valóságnak. Klisé halmazok jönnek csak "tollamra".Sőt,annyira nem is szeretem megírni,talán pont ezért...

Aztán arra gondoltam,hogy lehet,hogy ezt le se kel írni egyáltalán.Ha valami rossz ér, leírom,olvassátok és vigyétek el a fájdalmat,ami íratta velem! Megosztom,nekem nem kell! Könnyebb,ha kiírom magamból. De a boldogság egészen másfajta dolgokra késztet. El akarom rejteni, óvni akarom,mint egy kedvenc porcelán csészét. Nem fedem fel,nem adom ki,nem hagyom,hogy hétköznapivá váljon. Legyen az az én kincsem,amit csak én élek meg,legyen különleges! Félek,ha mások azt látják,boldog vagyok, irigyelnek majd,és az irigy embernél nincs veszélyesebb.Az irigység haragra szít,és kisszerűvé tesz,saját felelősségünk felismerni,ami nem mindig könnyű.

Szóval én nem fogok ódákat zengeni a boldog percekről. Annak ellenére,hogy úgy gondolom, ezekért érdemes élni. Én inkább azt tanácsolom, őrizd,óvd az örömöd forrásait,és csak azzal oszd meg,aki valóban érdemes rá!Ne pazarold olyan emberekre,akik kéjsóvár tekintettel lesik minden mozdulatod,és azt várják,hogy elbukj! Buktam már el így, nagyobbat zuhansz,mint gondolnád.

Ha mégis "elbuknál"...(bár ez talán nem is jó megfogalmazás,hiszen erkölcsileg nem az bukik el,akit megfosztanak a boldogságától,hanem a rosszakarók,akiket ez boldoggá tesz) Szóval,ha mégis...akkor gondolj erre,rossz embernek adtad ki a titkaidat,és a legbecsesebb dolgaidat.Tanulj belőle,és akármilyen nehéz,amikor úgy érzed,hogy valaki ellopta a boldogságodat,ne ess kétségbe! Ne nyújtsd kezed alamizsnáért! Maradj ember!
Még én is csak próbálom megfejteni az emberi kapcsolatok mibenlétét...túl sok a kérdő-és felkiáltó jel bennem, benned, a világban,ahhoz,hogy könnyebben megértsük egymást.

"Aztán újra szeptember 1. Iskola....nagyon nem akartam. Aztán évközben felfigyeltem egy srácra. Úgy voltam vele „majd jó pasi lesz belőle”, de „még kicsi hozzám”. Egy évvel alattam járt. Aztán azon kaptam magam, hogy örökké őt keresem a szememmel az óraközi szünetekben. Észrevettem a vonásait, amit egyáltalán nem találtam már kisfiúsnak. Láttam a komolyságot az arcán, és hogy érettebbnek tűnik, mint a kortársai. Meg kellett ismernem. Írhatnám azt is, hogy a „véletlen” során, de leginkább önerőmből következett az, hogy megtudtam, hogy hívják. Ezután nem tudtam leállni, meg kellett ismernem. Elhívtam, hogy tartson velem és a barátaimmal hétvégén, de először visszautasított azzal az ürüggyel, hogy nem ér rá. Ami valóban így volt, de váratlanul ért. Annyira biztos voltam magamban. Tudtam, hogy érdeklem, minden zsigeremben éreztem. Végül eljött velem és megismertük egymást. Egyre többször jártunk össze. Belém szeretett. Aztán egyszer feltette a kérdést, amikor sétáltunk, hogy szeretem-e őt. Annyira bele voltam kényszerítve, hogy azt mondtam „igen.” De akkor még egyáltalán nem voltam biztos benne. Kedveltem, jó volt vele lenni, de az túlzás, hogy akkor már szerettem. Én meg akartam szeretni, lassan, biztos alapot akartam ennek a kapcsolatnak. Akkor még csak kezdtem megszeretni. Neki azt mondtam, hogy szeretem, ami nem volt hazugság, csak nem abban az értelemben, ahogy Ő szerette volna. Így jöttünk össze. Megcsókolt. Esett a hó.

Majd eltelt kb. 3-4 hónap, amikor már nem voltam biztos abban, amit korábban éreztem. Ádámhoz az a remény fűzött, hogy gondoskodni fog rólam, vigyáz rám, és majd nagyon szeret. És ki nem szereti, ha szeretik? Egy biztos alapokon nyugvó, kiegyensúlyozott kapcsolat képe lebegett a szemem előtt, és küzdöttem érte, ahogy tudtam. Időközben már azt hittem, hogy tényleg csak menekülök egy kapcsolatba, és valami megnyugvást keresek valaki oldalán. Bizonytalan voltam magamban, magunkban.

Aztán hirtelen, mintha kicseréltek volna, egyre erősebben éreztem, hogy Ő az, akire vágytam, akit kerestem. Hihetetlen kedvességével és türelmével elég hitet adott számomra. Nem tudok kételkedni benne, minden szavának hiszek, mint régen, mint az első szerelemnél. Újra képes vagyok arra, hogy megbízzak valakiben. Erre évek óta nem került sor, és ezt Ádámnak köszönhetem. Minden feltételt megtagadó, őszinte és naiv szerelme rádöbbentett arra, hogy nem csak egy „nagy szerelem” létezik az életben. Pár hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni és gondolkozni vele kapcsolatban. Persze, az elejétől kezdve bíztam abban, hogy jól választottam. Most nyugodt és boldog vagyok. Nyár van, részben ennek is köszönhető, hogy volt időm jobban elmélyülni Ádám személyiségében, és így már egy szoros kapocs fűz hozzá. Ezekre az elmélkedésekre suli idő alatt nem volt időm és energiám se. Türelmetlen voltam Ádámhoz és kedvetlen mindenhez, amit kitalált. De Ő nem hagyott magamra, elviselte minden bajom. Most csodálkozok arra rá, hogy milyen is voltam eddig mellette, és Ő milyen nagyszerű ember.

Augusztus 5-én volt a 17. Születésnapja. Pénteki nap."