Lanor blogja

Ma egy újabb lélek költözött

Mert harc közben hagyott el a vágy,

csak unalom eped szívemért,

hiába hív a vetetlen ágy,

már nem úgy küzdök az életért.

 

Meghajlok mint nádszál a tóban,

bár a lábam öleli a víz,

magam vagyok csak néma szóban,

csóktól a számban nincs édes íz.

 

Fázik a lelkem, hideg az éj,

csöndesen sírok a tó fölött,

tükörképem fájón visszanéz,

ma egy újabb lélek költözött.

Hoztam Nektek egy idézetet. Sajnos nekem nagyon sokat mond.

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockázat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.”
( Tisza Kata )

Idézetre vers: "Mert ami nem hajlik, az törik."

Érzelemtolvaj

Sorsom viharában, hajlok mint a nád,
mert hajolnom kell, hajolni muszáj,
csapásai között törtem már elégszer,
gerincemre rakódott mennyi kényszer,

hiába bánt, ostoroz az élet,
a múlt rideggé, és kőkeménnyé tett,
nem hiszek már senki csábító szavának,
az otthonom kincse, szívembe zárt bánat.

Megpróbálnak olykor hitszegő remények,
balzsamozzák lelkem csalfa álomképek,
de bizony bánatom szívemre pajzsot tett,

hiába ostromolsz hímes, ékes szóval,
s hiába töltöd poharamat bókkal,
már csak úgy nézek rád, mint érzelemtolvaj.

Csókolt, s mégis szomjazott a szám,

tüzelte testem, édes tiltott vágy,

megrészegült lelkemben a ma,

s nem érdekelt a jövő démona.

 

Csak mi, ketten, a világ közepén,

s körülöttünk semmibe veszett

a szende szűz erény,

mely néha még lelkemet béklyóba vetette,

s tán szánalmat érzett, a hold, s a csillagos este,

mert megbújtam, s arcom vörös pírban égett,

testem feszült bár, de erényem vérzett,

megváltás bizony csak őtőle kértem,

s könnyek között forrott 

testemben a vérem.

 

Csókolt, s én csókját követelve

mint kit sivatagban hagytak 

elfeledve, szédülve vágytam,

s csak őérte éltem,

megrészegülve, édes láncát kértem.