Találkozunk a fényben

A másnaposság undort keltő találmány. A tele ivott és szívott test megtörése görcs, emberi létezésünk előtt. Letérdel elé és semmire sem gondolva hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta, mint valami fertőzés lesújtja, gyöngévé teszi. Oly sokszor voltam már ebben az állapotban, oly sokszor tettem már elemzéseim tárgyává, hogy végtelenül meggyűlöltem. Igen, már régóta inkább érzéseket gyűlölök – az embereket hagyom. Persze vannak kivételek. Például Dany, aki hosszú, nyurga, de a feje kicsi és kerek, de nem ettől gyűlölöm, az ok inkább ahhoz köthető, hogy elvisel, hogy valamiféle barátnak tekint. Lucy és Carlos a másik kettő, kik osztoznak kegyes gyűlöletemen. Magasságuk és értelmi szintjük egyenlő, mindenért lelkesednek, hős faragnak egymásból, hogy lelkesedjenek, aztán vadul kielégítik egymást, s ez a körforgás tölti ki életüket. Szánalmas reciproka ez az emberi törődésnek.  Őket azért méltóztatom Dany mellé emelni, mert kicsinyes viselkedésükkel arra kényszerítenek, hogy nemes tulajdonságokkal ruházzam fel egymás iránti szenvedélyüket. „Lám, mennyire tudnak szeretni, még abban a förtelemben is, amiben élünk. Nem akarják megváltani a világot, kicsi hősöket faragnak egymásból, csak éppen akkorát, ami elegendő az éhség megszüntetéséhez, és azzal kész.” De ők sem érdekelnek igazán, megszoktam már őket, ahogy a gazdatest megszokja az élősködőket, hisz a nyomorultnak is kell egy közeg, ahol kevésbé nyomorult.

     A kis Jáspishölgy, aki velünk szemben éli mindennapjait, tegnap benézett hozzánk az ablakon keresztül. Én pont a klotyóról jöttem elő, harmadjára ordítottam ki a beleimet. A WC ajtaja olyan szöget zár be az ablakkal, hogy csak akkor láthatott volna meg, ha én akarom. De én vártam, vártam arcára nézve az ítéletet. Lucy és Carlos meztelenül falták egymást az ágyon, míg Dany a fotelban ülve a párnával utánozta őket, az ágyékához ütögette a párnát és közben ordítozott: „Csináld Lucy, készítsd ki!”. De a szemeiben nem az undort láttam, és nem is a megvetést, hanem egy fürkésző gondolatot, engem keresett. „Milyen lélek képes ennyire kitiltani, vagy elfogadni embertársainak prűd viselkedését, ami oly könnyen osztozik a bűnön?” Nem félt attól, hogy megfertőzzük. Tettem egy lépést előre, amit szeme sarkából észrevett. Arcába tódult a vér, aztán rohant… Biztos vagyok benne, hogy ma este visszajön. Ma egyedül maradok.

     Este nyolckor nyitotta ki az ajtót. Egyrészes nyári ruhát viselt, könnyű, lehelet könnyű anyagból, ami szolidan a térdéig takart. Mezítláb, macska léptekkel osont át az úton, majd ugyanahhoz az ablakhoz ment. Én a ház oldalán futó elvadult, magas sövény mögött álltam kezemben megkezdett cigivel, amin hosszú hamuréteg nyújtózott. Öt perc telhetett el, azt hiszem ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértse a helyzet másságát és bizonyosan kétségek gyötörték, mert a hangokból ítélve többször is vissza akart indulni, de minden alkalommal valami mégis visszarántotta az ablakhoz. Mozgolódása és feszült várakozása egyre nőt, feltüzelte testét, mert a magára locsolt parfüm illata egyre erősödött. Szám vékony mosolyra húzódott, érzékeim teljes tökéletességgel olvasták a felőle érkező jeleket, mintha szellemként ott álltam volna mögötte, mintha egy gép lettem volna, ami csak is arra szolgál, hogy felfogja, értelmezze és lejegyezze lényének kémiáját. Tökéletesen láttam magam előtt próbálkozásainak számát, amikkel újra és újra betekintett az ablakon, és a vele egyenes arányban növekvő, egymásra rakódó percek nyomasztó metafizikáját, amelyek hamarosan tetőznek. Vártam és vártam, mint a vadász, aki belefeledkezik áldozatának szépségébe, és ez idő alatt felveszi ritmusát, lélegzetének ütemét, teljesen azonosul vele, hogy a kellő pillanatban ne hibázzon. A megértés előtti másodpercre vártam, amikor megérzi és fejébe tódul, amikor elönti egész testét a bizonyosság. Igen, abban percben olyan nagy szüksége lenne az embernek az érzékeire, de épp azok hagyják cserben, mert elnyomja, eltompítja őket a félelem. S mire felébred, már késő.   

     – Nem félsz attól, hogy bűnös leszel? – kérdeztem, miközben merően bámultam az ablakban tükröződő arcát, ami halálosan sápadt lett. Olyan szorosan álltam mögötte, hogy csak akkor tudott volna elmenekülni, ha engem eltipor, mint egy megsebzett állat, és éreztem, hogy erre készül, csak még meg kell bocsátania magának azt a hibát, amitől az áldozat, áldozat lesz, de mindketten tudtuk, hogy kitörése semmire sem lesz elég. Így megspóroltam neki ezt az energiát, erősen megragadtam mindkét karját és betuszkoltam a házba.

     – Ha már itt vagy, gyere be! Ne érd be kevesebbel.

     Erőszakosan leültettem a fotelba, ahol tegnap Dany a párnával elégítette ki magát. Néhány pillanatig még éreztem rajta a menekülés kényszerét, vékony kezei erőkarként feszengtek a fotel karján. Szinte biztos, hogy egy ugrással el tudta volna érni az ajtót, de egy perc után, tüzes szeméből eltűnt ez a cél. Még mindig égett és vadul csillogott, de most olyan lövedékké vált, aminek én szabtam meg az irányát. Leültem vele szemben az ágyra, előre nyúltam és magam elé húztam. Kigombolt ruhája lazaságán láttam a szívverését. Ajkát kicsit szétnyitotta, mintha harapni akarna. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem meleg leheletét. Combjára tettem a kezem.

     – Nem félsz attól, hogy bűnös leszel? – kérdeztem újra. – Néha elviselhetetlen a sötét. Máskor pedig a fény válik azzá, mint a kéz, aminek az érintését kívánjuk és elutasítjuk. De a kettő közt van egy átmenet, a sötét és a fény között a hajnal, az akarás és az elutasítás közt a cél – elindítottam kezemet a combján felfelé, s közben az járt a fejemben, hogy mennyire tisztán és pontosan beszéltem, a leghalványabb remegés nélkül. Elégedettséggel töltött el, hogy ebben a helyzetben nem hagytam magam cserben, és nem törtem meg a fejemben ezernyi szikraként táncoló és bizsergő érzést, amit a nagy hódítók is érezhettek a hullák tömege fölött.

     – Hagyd abba! – utasított ajkát összeszorítva.

     – Ha így mondod, akkor nem teszem meg – kicsit távolabb húzódtam arcától, mert éreztem, hogy egyre erősebben akarom, de a kezem haladt tovább.

     – Akkor hogyan mondjam?! – kipirosodott arcával felém bökött, mint egy megsértett kisgyerek, majd mintha eszébe jutott volna valami, megriadt és „erősen” lehunyta szemét, fejét leengedte, de nem úgy, mint aki meg akarja adni magát, annál sokkal merészebben, mint a bika a végzetes csapás előtt. Megrészegültem a kegyetlenségemtől, a hatalmamtól felette, melyben olyan biztos voltam, mint ő maga abban, hogy nem fogja kitépni magát, hogy semmivel sem fogja útját állni az eljövendőnek, bármi is legyen az. A legtisztábban éreztem, hogy semmit sem tesz, ami ellenemre van, vagy ha mégis tenne valamit, akkor abban a pillanatban zokogva kérne tőlem bocsánatot, és azután velem maradna örökre, bármilyen bűnt is követnék el ellene. Talán ez jutott eszébe, s nem akarta nekem adni ezt az utat.

     – Mintha te írnád a történetet: „Arra kértem… hogy hagyja abba.” – válaszomban szünetet hagytam, hogy a két rész között megsimogassam az arcát. Még esélyt adva, még egy kis éghető, rendkívül tűzveszélyes anyagot dobva a tűzre, de nem mozdult, pedig éreztem, hogy égeti a bőrét és a szívét keményen megszorítja. De úgy tűnt, hogy határait bármikor képes kiszélesíteni, még többet eltűrni, de mindig csak a legszükségesebbel, soha többel (pengeélen táncolni), csak is azért, hogy éreztesse: egyedül nem zuhanhat.

     – Arra kértem, hogy hagyja abba – hadarta el a mondatot, aminek a végét nem is értettem volna, ha nem én adom a szájába.   

     – És lám, megteszem, de nehezemre esik, mert gyönyörű vagy. És szívesen látom, ahogy egyre hevesebben ver a szíved, miközben arra gondolok, hogy a következő pillanatban rám támadsz valamitől vezérelve. Nem akartál még eldönteni dolgokat? – szerettem volna újra látni a szemét. Azt hittem, nem fogja érteni a kérdést, hogy kizökkenti, és azért, hogy a helyzet megismeréséért információt gyűjtsön, majd rám emeli égő tekintetét, és én majd kaján vigyorral belemagyarázom a győzelmemet. Elképzeltem, ahogy dühtől remegő ajkára egy visszavonhatatlan, apró, de mégis sorsdöntő csókot adok, de nem tette. Abban a pillanatban nem.

     – Csak néztem magam elé és nem értettem miről beszél. Talán igazam van és valóban örült. A szemembe szeretett volna nézni, de mi vár ott rá? – mondatát befejezve rám szegezte tekintetét. Mindent értett. Kezem egy mozdulatnyi távolságban pihent attól a ponttól… igen, attól ponttól! Hogy szerettem volna előre mozdítani két vagy három ujjam és… a másik kezemmel pedig keményen megragadni, szorosan magamhoz húzni, úgy hogy a hangjai a fülemben törjenek szét, de pengeélen akartam én is táncolni, akartam a játékát: „Tessék, itt vagyok! Az enyém vagy, ha akarlak, eltiporlak, de látod, önmagam taposom, de ez is élvezet, mert bármelyik pillanatban dönthetek másképp, csak tőlem függsz, minden az én akaratom szerint történik, te semmi vagy, csupán játék, de milyen játék… ” Teljesen elvette eszem ez a gondolat. Megrészegültem és a végletekig felajzott. Ha abban a pillanatban arra kér, hogy engedjem el, csupán azért, hogy önmagamnak ártsak, és neki jót tegyek – minden szó nélkül megteszem.

A novella folytatása ide kattintva olvasható.