Lakatos Zsolt

Valami enged… a következő kör
ingyen van. Egy szép estét akartam,
s mondani, hogy tudom, de lebbent
az éjszaka és fény tört az úton…
lábam összeakadt, zuhantam. Kövek
árnyéka zúzta össze a vállam, mert
a váll büszke, neki kell minden, de
nekem fájt, hogy nem kiabáltam.....
.....................

Olvass tovább

Zek bolyongott órákon át, próbálta megjegyezni az ajtókat, elsőnek forma szerint, de hamar rájött, hogy mindegyik ugyanolyan, aztán szín szerint a lámpa fényéhez igazodva, hisz a szín is egyező, de más rajta az árnyék, máshogy vetül rá a fény. Annak az egy lámpának a fénye, mi a mennyezet térbeli közepén hunyorgott, mint egy vaksi apó.

   – Túl sok a lehetőség – gondolta magában. – A túl sok lehetőség nem jó, mert megtéveszti az embert. Az egy a jó, mert biztos, s ha mégsem jön be, akkor mondhatjuk, nem volt más lehetőség. Ez megnyugtató. De itt túl sok a lehetőség, nagy a csalódás kockázata. Túl sok időt vesz el a felmérés, a külső jegyek felismerése és értékelése. De túl kevés az értékelhető adat – hadarta szinte önkívületi állapotban.

   S ahogy ehhez a gondolathoz ért, a folyosó, hol az idő elvesztését már fel sem fogta, mintha megértette volna egyszerű győzelmét Zek elméje fölött, még hatalmasabban terült el, ezzel még több ajtót és lehetőséget tárva elé. Megmerevedett, egész testében érezte, hogy minden mozdulat felesleges. S ha cselekvésképtelen, akkor az egész lénye felesleges. A lámpára nézett.

   – A fény állandó… hol van az én fényem?

   Érezte, hogy zuhanni kezd, valami becstelen játéknak képzelte magát, amit egy egész társadalom vetett ki magából, s taszított a semmibe. Nem látta zuhanásának végét, de tudta, hogy közeledik felé.

   Felébredt. Arca egy torz, szörnyszülött másaként üdvözölte őt a tükörből. Undorodott magától.

   – Felemelkedésnek kell jönnie. A zuhanás után felemelkedés jön – mormolta maga elé.

   Hirtelen felpattant az ágyból, a friss levegő, mi a meztelen testét érte, hűsítő fürdőként hatolt be pólusaiba, s önkénytelenül megfeszítette izmait, s szívétől kiindulva minden tagjában lüktetett és bizsergett az élet. Szerette ezt a pillanatot, mintha megvilágosodás érte volna. S az utána következő perceket is melyben, mint egy ezer éves harcos, fáradtan kuporodott a csend köré.

   Felöltözött lassan és nyűgösen, csak a bal kezét használva, s bosszankodott mikor ingének begombolásához jobb kezét is igénybe kellett vennie. Az ajtón kilépve egy hosszú folyosóra ért, mosolyogva haladt el az ajtók mellett, a lépcsőházi utat felfalva, magabiztosan lépett a fénybe.

   Kint a déli nap tüze fehér fényben bontakozott ki és teljesen elvakította. Néhány pillanat eltelt, míg szeme felismerhetővé tette a világot. Egy végtelennek tűnő út szaladt az emeletes ház előtt, sima és hibátlan.

   – Tökéletes munkát végeztek, kellett már a felújítás – jegyezte meg.

   Elindult bal keze irányába a megszokott hangok felé, az efféle háztömbök egyik tartozékához, a játszótérhez. Óriások által befogott, szűkös területen gyermekek visongtak és kiabáltak, kergetve egymást, mit sem tudva még az életről.

   Ahogy odaért, a gyerekek hangosan hívni kezdték Zekket:  

   – Gyere Zek, játssz velünk, de ne te légy a fogó, mert te gyorsabb vagy nálunk. Te leszel a ház, a menedék, aki hozzád ér, azt nem szabad elkapni.

   Zek egyre közelebb ment hozzájuk és érezte, hogy teste fiatalodik, elméje és szíve árnyai szertefoszlanak, üde és egészséges minden gondolata. Végül ott állt a gyerekek közt kitárt karokkal, apró termetén hatalmas vászon lepedőnek tűnt ruházata. Cipőjéből kilépve ő is kergetőzni és kiabálni kezdett az óriások vigyázó bűvöletében. Kezeivel csapkodva felemelkedett a földről, s végtelen sebességre gyorsulva szivárványt rajzolt a felemelkedő égre.

A novella folytatása ide kattintva olvasható.

A másnaposság undort keltő találmány. A tele ivott és szívott test megtörése görcs, emberi létezésünk előtt. Letérdel elé és semmire sem gondolva hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta, mint valami fertőzés lesújtja, gyöngévé teszi. Oly sokszor voltam már ebben az állapotban, oly sokszor tettem már elemzéseim tárgyává, hogy végtelenül meggyűlöltem. Igen, már régóta inkább érzéseket gyűlölök – az embereket hagyom. Persze vannak kivételek. Például Dany, aki hosszú, nyurga, de a feje kicsi és kerek, de nem ettől gyűlölöm, az ok inkább ahhoz köthető, hogy elvisel, hogy valamiféle barátnak tekint. Lucy és Carlos a másik kettő, kik osztoznak kegyes gyűlöletemen. Magasságuk és értelmi szintjük egyenlő, mindenért lelkesednek, hős faragnak egymásból, hogy lelkesedjenek, aztán vadul kielégítik egymást, s ez a körforgás tölti ki életüket. Szánalmas reciproka ez az emberi törődésnek.  Őket azért méltóztatom Dany mellé emelni, mert kicsinyes viselkedésükkel arra kényszerítenek, hogy nemes tulajdonságokkal ruházzam fel egymás iránti szenvedélyüket. „Lám, mennyire tudnak szeretni, még abban a förtelemben is, amiben élünk. Nem akarják megváltani a világot, kicsi hősöket faragnak egymásból, csak éppen akkorát, ami elegendő az éhség megszüntetéséhez, és azzal kész.” De ők sem érdekelnek igazán, megszoktam már őket, ahogy a gazdatest megszokja az élősködőket, hisz a nyomorultnak is kell egy közeg, ahol kevésbé nyomorult.

     A kis Jáspishölgy, aki velünk szemben éli mindennapjait, tegnap benézett hozzánk az ablakon keresztül. Én pont a klotyóról jöttem elő, harmadjára ordítottam ki a beleimet. A WC ajtaja olyan szöget zár be az ablakkal, hogy csak akkor láthatott volna meg, ha én akarom. De én vártam, vártam arcára nézve az ítéletet. Lucy és Carlos meztelenül falták egymást az ágyon, míg Dany a fotelban ülve a párnával utánozta őket, az ágyékához ütögette a párnát és közben ordítozott: „Csináld Lucy, készítsd ki!”. De a szemeiben nem az undort láttam, és nem is a megvetést, hanem egy fürkésző gondolatot, engem keresett. „Milyen lélek képes ennyire kitiltani, vagy elfogadni embertársainak prűd viselkedését, ami oly könnyen osztozik a bűnön?” Nem félt attól, hogy megfertőzzük. Tettem egy lépést előre, amit szeme sarkából észrevett. Arcába tódult a vér, aztán rohant… Biztos vagyok benne, hogy ma este visszajön. Ma egyedül maradok.

     Este nyolckor nyitotta ki az ajtót. Egyrészes nyári ruhát viselt, könnyű, lehelet könnyű anyagból, ami szolidan a térdéig takart. Mezítláb, macska léptekkel osont át az úton, majd ugyanahhoz az ablakhoz ment. Én a ház oldalán futó elvadult, magas sövény mögött álltam kezemben megkezdett cigivel, amin hosszú hamuréteg nyújtózott. Öt perc telhetett el, azt hiszem ennyi idő kellett ahhoz, hogy megértse a helyzet másságát és bizonyosan kétségek gyötörték, mert a hangokból ítélve többször is vissza akart indulni, de minden alkalommal valami mégis visszarántotta az ablakhoz. Mozgolódása és feszült várakozása egyre nőt, feltüzelte testét, mert a magára locsolt parfüm illata egyre erősödött. Szám vékony mosolyra húzódott, érzékeim teljes tökéletességgel olvasták a felőle érkező jeleket, mintha szellemként ott álltam volna mögötte, mintha egy gép lettem volna, ami csak is arra szolgál, hogy felfogja, értelmezze és lejegyezze lényének kémiáját. Tökéletesen láttam magam előtt próbálkozásainak számát, amikkel újra és újra betekintett az ablakon, és a vele egyenes arányban növekvő, egymásra rakódó percek nyomasztó metafizikáját, amelyek hamarosan tetőznek. Vártam és vártam, mint a vadász, aki belefeledkezik áldozatának szépségébe, és ez idő alatt felveszi ritmusát, lélegzetének ütemét, teljesen azonosul vele, hogy a kellő pillanatban ne hibázzon. A megértés előtti másodpercre vártam, amikor megérzi és fejébe tódul, amikor elönti egész testét a bizonyosság. Igen, abban percben olyan nagy szüksége lenne az embernek az érzékeire, de épp azok hagyják cserben, mert elnyomja, eltompítja őket a félelem. S mire felébred, már késő.   

     – Nem félsz attól, hogy bűnös leszel? – kérdeztem, miközben merően bámultam az ablakban tükröződő arcát, ami halálosan sápadt lett. Olyan szorosan álltam mögötte, hogy csak akkor tudott volna elmenekülni, ha engem eltipor, mint egy megsebzett állat, és éreztem, hogy erre készül, csak még meg kell bocsátania magának azt a hibát, amitől az áldozat, áldozat lesz, de mindketten tudtuk, hogy kitörése semmire sem lesz elég. Így megspóroltam neki ezt az energiát, erősen megragadtam mindkét karját és betuszkoltam a házba.

     – Ha már itt vagy, gyere be! Ne érd be kevesebbel.

     Erőszakosan leültettem a fotelba, ahol tegnap Dany a párnával elégítette ki magát. Néhány pillanatig még éreztem rajta a menekülés kényszerét, vékony kezei erőkarként feszengtek a fotel karján. Szinte biztos, hogy egy ugrással el tudta volna érni az ajtót, de egy perc után, tüzes szeméből eltűnt ez a cél. Még mindig égett és vadul csillogott, de most olyan lövedékké vált, aminek én szabtam meg az irányát. Leültem vele szemben az ágyra, előre nyúltam és magam elé húztam. Kigombolt ruhája lazaságán láttam a szívverését. Ajkát kicsit szétnyitotta, mintha harapni akarna. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem meleg leheletét. Combjára tettem a kezem.

     – Nem félsz attól, hogy bűnös leszel? – kérdeztem újra. – Néha elviselhetetlen a sötét. Máskor pedig a fény válik azzá, mint a kéz, aminek az érintését kívánjuk és elutasítjuk. De a kettő közt van egy átmenet, a sötét és a fény között a hajnal, az akarás és az elutasítás közt a cél – elindítottam kezemet a combján felfelé, s közben az járt a fejemben, hogy mennyire tisztán és pontosan beszéltem, a leghalványabb remegés nélkül. Elégedettséggel töltött el, hogy ebben a helyzetben nem hagytam magam cserben, és nem törtem meg a fejemben ezernyi szikraként táncoló és bizsergő érzést, amit a nagy hódítók is érezhettek a hullák tömege fölött.

     – Hagyd abba! – utasított ajkát összeszorítva.

     – Ha így mondod, akkor nem teszem meg – kicsit távolabb húzódtam arcától, mert éreztem, hogy egyre erősebben akarom, de a kezem haladt tovább.

     – Akkor hogyan mondjam?! – kipirosodott arcával felém bökött, mint egy megsértett kisgyerek, majd mintha eszébe jutott volna valami, megriadt és „erősen” lehunyta szemét, fejét leengedte, de nem úgy, mint aki meg akarja adni magát, annál sokkal merészebben, mint a bika a végzetes csapás előtt. Megrészegültem a kegyetlenségemtől, a hatalmamtól felette, melyben olyan biztos voltam, mint ő maga abban, hogy nem fogja kitépni magát, hogy semmivel sem fogja útját állni az eljövendőnek, bármi is legyen az. A legtisztábban éreztem, hogy semmit sem tesz, ami ellenemre van, vagy ha mégis tenne valamit, akkor abban a pillanatban zokogva kérne tőlem bocsánatot, és azután velem maradna örökre, bármilyen bűnt is követnék el ellene. Talán ez jutott eszébe, s nem akarta nekem adni ezt az utat.

     – Mintha te írnád a történetet: „Arra kértem… hogy hagyja abba.” – válaszomban szünetet hagytam, hogy a két rész között megsimogassam az arcát. Még esélyt adva, még egy kis éghető, rendkívül tűzveszélyes anyagot dobva a tűzre, de nem mozdult, pedig éreztem, hogy égeti a bőrét és a szívét keményen megszorítja. De úgy tűnt, hogy határait bármikor képes kiszélesíteni, még többet eltűrni, de mindig csak a legszükségesebbel, soha többel (pengeélen táncolni), csak is azért, hogy éreztesse: egyedül nem zuhanhat.

     – Arra kértem, hogy hagyja abba – hadarta el a mondatot, aminek a végét nem is értettem volna, ha nem én adom a szájába.   

     – És lám, megteszem, de nehezemre esik, mert gyönyörű vagy. És szívesen látom, ahogy egyre hevesebben ver a szíved, miközben arra gondolok, hogy a következő pillanatban rám támadsz valamitől vezérelve. Nem akartál még eldönteni dolgokat? – szerettem volna újra látni a szemét. Azt hittem, nem fogja érteni a kérdést, hogy kizökkenti, és azért, hogy a helyzet megismeréséért információt gyűjtsön, majd rám emeli égő tekintetét, és én majd kaján vigyorral belemagyarázom a győzelmemet. Elképzeltem, ahogy dühtől remegő ajkára egy visszavonhatatlan, apró, de mégis sorsdöntő csókot adok, de nem tette. Abban a pillanatban nem.

     – Csak néztem magam elé és nem értettem miről beszél. Talán igazam van és valóban örült. A szemembe szeretett volna nézni, de mi vár ott rá? – mondatát befejezve rám szegezte tekintetét. Mindent értett. Kezem egy mozdulatnyi távolságban pihent attól a ponttól… igen, attól ponttól! Hogy szerettem volna előre mozdítani két vagy három ujjam és… a másik kezemmel pedig keményen megragadni, szorosan magamhoz húzni, úgy hogy a hangjai a fülemben törjenek szét, de pengeélen akartam én is táncolni, akartam a játékát: „Tessék, itt vagyok! Az enyém vagy, ha akarlak, eltiporlak, de látod, önmagam taposom, de ez is élvezet, mert bármelyik pillanatban dönthetek másképp, csak tőlem függsz, minden az én akaratom szerint történik, te semmi vagy, csupán játék, de milyen játék… ” Teljesen elvette eszem ez a gondolat. Megrészegültem és a végletekig felajzott. Ha abban a pillanatban arra kér, hogy engedjem el, csupán azért, hogy önmagamnak ártsak, és neki jót tegyek – minden szó nélkül megteszem.

 Na, kedves olvasó és ti szendergő gyermekek, kik félálomban már, útra készen, de mégis éberen a szépre, hallgassátok meg történetemet, amit úgy mondok el, ahogy megtörtént. Mert bizony nekem sem apám, sem anyám, de az igazságot és a jóságot úgy megszerettem nélkülük is, mint kovács a vasát, miből csodákat művel.

     Tízéves korom előttről csak annyit mondanék, hogy több helyen jártam én, mint a nagy utazók és felfedezők, kik néha nevet adtak annak a helynek, ahol éppen jártak, mert nem tudták hol vannak. Így jártam én is, persze nem a világot, hanem a Belsevölgyi tanyák sorát, s jó felfedező módjára én is nevekkel áldottam őket, mikor visszaadtak az árvák közé, hogy ismét kipostázzanak egy újabb helyre. Sziporkázó neveket adtam, mert mindezek ellenére boldogan ünnepeltem minden napot, s jó felfogásom csak úgy lövöldözte a szebbnél szebb neveket: Éden szagú, Nyomott Lámpás, Csodás határ… stb., mindig az ottlétem legszebb pillanatából emelkedett ki a név, s forrt össze életemmel. De a legszebb mindközül, s az utolsó is, a Rézálom nevezetű hely volt, ahová éjszaka vittek, selymes sötétben a nyári napok egyikén.

     Csomagom és jó magam oly kevéske volt, hogy egy jól megtermett ember gyomrában is elfértünk volna, de most is a megszokott szekéren vittek, aminek tatjában, merthogy képzeletemben hajó volt – hisz felfedező volnék – kényelmesen elfértünk, s mellénk még befért a csillagos éjszaka is, meg egy-két kóbor üstökös, kik állandóan siettek, így csak rövid ideig utaztak velünk. A hajózás a cél felé így sikerült mindig rövidre, mert az álomban, s ezt tapasztalatból mondom, csak úgy röpül az idő.

     Odaérve szegény öregek fogadtak. Hogy minek kellettem én nekik, hisz fáradt öregségük mellé biztosan nem hiányzott egy izgága ifjú, de másnap, még hajnalban kiderült, miért is kértek el a jó Istentől engem. Az öreg apó, ki fénykorában rézedények készítésével foglalkozott, ébresztésem után, reggeli nélkül (meg is haragudott rögtön rá a gyomrom, s korogva kijelentette, hogy ezek után ő nem hajlandó jóba lenni vele) a ház takarásában lévő alacsony épülethez vitt, amiben féltett kincseit tárolta, de öregsége annyira megkoptatta már egészségét, hogy nem volt képes tisztán tartani őket. Ezek a kincsek furábbnál furább formájú rézedények voltak, s az apó kijelentette, hogy délre mindnek ragyognia kell.

     Hozzá is láttam rögtön a munkához, mert amivel megbíznak, azt én tűzön-vízen át teljesítem, s azonnal el is gondoltam, hogyha a szemem világát elveszíteném, akkor bizony ütögetéssel határoznám meg az edények helyét, s nyelvemmel tisztaságuk. Efféle gondolatokkal mulattam az időt, míg erős és gyengéd mozdulatokkal végeztem dolgom, amiben nagy segítség volt magasságom, mert ilyen nyúlánk gyermek voltam én, persze nem túlságosan, tíz évesnek magas, tizenegynek kicsi, a lényeg, hogy vékony, mint a fűszál. És itt bepótolnám egyik mulasztásom, merthogy a nevem is ez: Fűszál. Mire az apó léptei ismét visszatértek már gondtalanul üldögéltem, s az ebéd sokszínűségét és bőségét latolgattam. Amikor kitárta az ajtót, bizony könny ült szemébe, mert a nap fényei csak úgy csillogtak a tisztára törölt edényeken. Az első percben történt ez, míg a másodikban összeráncolt szemöldöke szinte átszúrta mosolyomat, amit az ő boldogsága ültetett arcomra, s nagy léptekkel és előre mutató karral megindult felém, de végül is balra tért, ahol a legnagyobb rézedény volt. S most be kell vallanom derekasan, oly magas falai voltak, hogy a belsejéhez sehogy sem tudtam hozzá férni, de az öreg apó, mivel nem görnyedt még annyit, észrevette, s az összes cudar világot lehozta az égből, s leterítette elém, aztán ebéd nélkül, mire a gyomrom háborút hirdetett, bezavart a házba.

     Nem ilyen gyerek vagyok én, gondoltam magamban. Nem tudtam, de még tudhatom, s lelkemre mondom, olyan tettvágy kelt bennem, ami száz férfinak is elég lett volna. Tervem szerint kilopakodtam az öregek szobája mellett, miben éjjeli hangok csendültek, szuszogás és horkolás. S itt meg kell mondanom, hogy a drága bendőm majdnem elárult, mert akkorát akart kiáltani rájuk a vacsoráért, hogy két percen keresztül kellett rimánkodnom, és megígérni mellé még száz sült kacsát mire lemondott szándékáról. Holnap reggel minden rendben lesz – nyugtattam – kilopakodom, megtisztítom akárhogyan is, s az öreg hálája jeléül száz kacsát vágat. Minden gond nélkül eljutottam a célhoz, ám a fejvakaráson kívül semmisem jutott eszembe, s nehezítette a dolgot, hogy ezek a fránya ugráló bárányok egyre többen voltak, el-elveszítettem a valóság fonalát, míg végül beugrott. Hát ez az: ugrás, a mindenit! Hátrahőköltem, mint a bika, s rövid futás után akkorát ugrottam, hogy irányítanom kellett az esést, bele a rézedény közepébe, de meglepetésemre nem álltam meg, hanem csúsztam tovább és tovább, oly sokáig, hogy talán el is aludtam közben, míg egy sivatagba nem pottyantam.

     Fránya egy világ ez… böktem meg a kalapom, hű társamat, ki soha nem hagyta még el a fejem hosszú időre. Meleg volt, mint a… na, ezt a szót nem ismerem, és ezért közzé tenni sem tudom, a lényeg, hogy vetkőznöm kellett még abból a kevésből is, ami rajtam volt. Útnak indultam, mert mit tehettem volna, nem én akartam lenni a sült kacsa, úgy tűnik félre értettek valamit odafönt. Mendegélésem alatt bosszankodva mértem föl, hogy ez a helyzet egy felfedezőnek kedvez, de egy hajós kapitánynak szörnyen kellemetlen, s ezért sivatagi kalandornak neveztem ki magam, ki a sivatagban született forró homokból. Így könnyebb volt az út, s gyorsabban is hagytam magam mögött. Estére, de fáradt voltam, azt a mindenit! Már csak anyámra tudtam gondolni, hogy jó meleg ölében elaludjak, s meg is tettem, ahogy az első csillag megpillantott.

     A reggel jövés-menésre keltem, körülöttem számtalan árus kínálta portékáját hűs, árnyat adó sátra alatt. Ismét vakartam a fejem: Átaludtam magam egy másik világba, vagy még álmodom. Jobb lesz, ha kérdezek… – Az első arra járót, azonnal faggatóra vontam.

     – Legyen már szíves kisegíteni egy jámbor lelket. Megmondaná, hol vagyok?

     Fura egy fickót fogtam magamnak – már ha fickó volt –, annyit mondhatok, mert négy keze volt és szárnyakat húzott a homokban, de szépen kérdeztem, s lehet ez bíztatta válaszadásra.

     – Ez a Déli sík, s ahol most vagy: az Szarka, az utazó város.

     Most már értem én, hogyan kerültek ide. Betörtek az otthonomba, míg anyácska ölében álmodtam…

     Köszöntem illedelmesen és elindultam felfedezni a hosszú sorokat, s azt vettem észre, hogy árus van, edények is vannak szép számmal, de bennük nincs semmi. A semmit nem lehet eladni, ezt már én is tudom. Ezért szükségesnek tartottam az újabb információszerzést, s erre a célra ki is szemeltem egy hatszemű, de ábrándos képű, mondjuk azt, hogy férfit.

     – Legyen szíves… – ez már az előbb is bejött, gondoltam. – Legyen szíves megmondani mit árul?

     – Semmit. A semmit árulom, mert itt nincs semmi, csak homok, az pedig ingyen van. A homokban nem terem meg semmi. A semmit árulom.

     – És a többiek is a semmit árulják?

     – Igen. Nekik sincs semmi másuk, mit árulhatnának.

     Ej, fránya egy világ ez – zúgott végig a fejemben ismét. De jól mértem föl, a semmit senki nem veszi, mert a semmit nem lehet eladni. Ám távolabb, hatalmas tömegre lettem figyelmes. Drága bendőm reménykedve arra vont, s úgy röpített át a társaságon, mintha én lennék az árus, ki eladni készül, s csakhamar az asztal előtt álltam, amin egy véka fű volt. No, szép. Mi vagyok én… de ha nincs más, ez is megteszi. Már éppen nyúlni akartam érte, amikor a levegőbe emelték, s hangos kiáltások közepette áruba bocsátották, s a fizetségért cserébe, kimérve, mint az aranyat, apró adagokban eladták. Nem maradt semmi. Mit kezdenek vele… igaz is!  

     – Mit kezdenek vele? – szólítottam meg az árust, ki megelégedve számolta a bevételt.

     – Lefőzik, kurtítják meg a többi, amit ilyenkor szokás. Hol élsz te?

     – Ne haragudjon tudatlanságomért, de mégis?

     – Ahogy mondtam, kezelik a megfelelőképpen, s végül parfüm lesz belőle.

     – Parfüm! Aztán, mire használják?

     – Mivel nincs, vagy csak nagyon kevés fű van, hiánycikk – felmutatott az égre –, ezért legalább az illatát, a szép zöld fű illatát érezni akarják, s ezért készül belőle parfüm.

     –  De hát, ha van fű, akkor van fűmag is, amiből el lehetne szaporítani ezen a vidéken.

     – Fűmag nincs! – förmedt rám egy igen félelmetes kinézetű egyén, kinek az egyik keze helyén, akkora kard volt, mint a legmagasabb fa, amit életemben másztam. S mikor rám nézett lángok lobogtak a szemében, így láthatólag muszáj volt belátnom az igazát, s továbbállnom. De fél füllel még hallottam, amint odasúgta társának:

     – Sokat kérdez.

     Én nagyon is kevésnek tartottam. Van fű, de fűmag nincs, akkor honnan a csudából lenne! Ahogy ezen morfondíroztam, két erős kéz ragadott meg, s aztán nem láttam mást csak a föld távolodását, mert ennek a szemtelennek is szárnyai voltak, vagy ugyanaz lehetett. Jó egy órát repült velem, majd le sem szállva teljesen egyszerűen elengedett. Megint a nagy semmi, vagy mégis! A távolban egy vékony alakot láttam, nagyon halványan, az a hatszemű biztosan rögtön kiszúrta volna, hogy barát vagy ellenség, de rohantam is arrafelé, mert nem akartam én már egyedül maradni, meg furdalta az oldalam ennek a helynek a története, s feltétlenül találnom kellett valakit, aki felvilágosít.

     Közelebb érve kiderült, hogy egy bájos kislányka, egy emberi kislány, s dalából kihangzott, hogy hazafelé tart. Nem ismertem, amit énekelt, pedig szívesen segítettem volna neki, így néha felvéve a ritmust bele-bele füttyentettem, amúgy férfiasan, ahogy illik egy ilyen kis legénytől, mint én. Ő nem törődött velem, csak ment tovább, mintha ott sem lennék, s csak akkor fordult hátra, mikor éktelenül mellé lőttem a dallamot illetőleg, ilyenkor édesen mosolygott, aztán tovább. Végül egy kis házikóhoz ért, aminek az ajtaját nyitva hagyta.

     Engem várnak, így van ez jól. S valóban, bent négy személyre volt terítve. Egy apa, egy anya és a kislány, na és én. Oly szelíden fogadtak, mintha a saját gyermekük lennék. Kedvesen szóltak, hellyel kínáltak és az asztalon lévő homokpogácsából rátettek egyet a tányéromra. Egy ideig furcsán néztem rájuk, de láttam, hogy milyen jó ízűen esznek, így sült kacsának képzeltem, s lenyeltem az egészet egybe.  A jó ebéd után, merthogy végre ettem, s ez jó, a helyről kezdtem faggatni őket. S valahogy, így adták elő a történetet:

    – Réges-régen zöld mezők terültek el, ameddig csak a szem ellátott, s még azon is túl, ki tudja meddig. Bőség nyugodott mindig a vállunkra, mindenből volt elég, s több is, ha úgy akartuk, kívánságunk egy sem volt, mert mit kívánhat az, akinek mindene meg van. De volt köztünk egy fajankó, ki állandóan dülöngélt az elégedetlenségtől, semmi nem volt neki elég, s folyton rimánkodott, meg esküdözött. Megragadott bármilyen képtelen sületlenséget, mi azzal kecsegtette, hogy vágyait teljesíti, s végül egy efféle mondás, mégis igaznak bizonyult. Azt olvasta ki belőle, hogyha elér a zöld füvek szélére, egy kis sárga dombra, s ott elmondja kívánságát, akkor teljesül. Sok éven át vándorolt, meg is öregedett, eltékozolva élete java részét mire odaért. A dombra érve elsúgta kívánságát, s az összes szép, zöld fű összegyűlt apró kupacba, s eltűnt egy másik világba.

     – De, mit kívánt? – kérdeztem türelmetlenül, érezve a történet csorbaságát.

     – Azt kívánta, hogy úr lehessen, de nem is akármilyen, hanem hadúr. De mivel nálunk az emberek a békét szeretik, s nem fordultak volna egymás ellen semmiért sem, így sereget is kívánt magának, kiknek parancsolhatott. Talán találkoztál már velük, furcsa kinézetű szörnyek.

     – És hova lett a fű, milyen világba?

     –  Azt nem tudja senki sem, csak reménykedünk, hogy egyszer visszatér.

     Hát, ezen a helyen, tízéves koromban értettem meg az életemet. Tudtam én, hogy különleges vagyok, s azt is, hogy hazaérek egyszer. Lekaptam a kalapomat a fejemről, hadd bámulják a csodát, amit születésem óta viselek, s amiért folyton máshová kellett költöznöm, mert sehogy sem tudták elfogadni. Ha meglátták rémülten ájultak el, vagy szitkozódva kérdezték a jó Istent, hogy mi a fene lehet. Tudtam, hogy ennek célja van, ennek itt a fejem tetején, ennek a fűcsomónak, amit hajként viselek már tíz éve.

     – Visszatért!

     – Vissza hát! Én hoztam el idáig.

     Azzal felálltam, kimentem a sárga homokra, s rázni kezdtem a fejem, mint a rongyot. A fűmagok, mint az eső úgy záporoztak a földbe, s csodák csodája, rögtön növésnek eredt, s kis idő múlva már mindenhol az a szép, zöld fű köszöntött bennünket, ameddig a szem ellátott, s még azon is túl.

     S hogy a történet teljes legyen, a szörnyek, azok a fura kinézetű idegenek, a fű jöttével mind eltűnt, mert állandóan csiklandozta a talpukat. Így a hadúr ismét egyedül maradt, bár elindult újból kívánni, de öregsége hamarabb utolérte, s valahol a szép, zöld fű között nyugalmát lelte. Mint ahogy én is nyugalmamat leltem, mert bizony innen már nem megyek sehova, esetleg ki a kertbe, ahol száz kacsa legelészik.