Harc a víz alatt

A már hagyományos nyár eleji sátortáborozás helyszíne a közeli horgásztó és a folyó közötti gyéren fákkal díszített zöldövezeti mederben lelt otthonra. A sátrak csillag formában való felállítása után egy megszokott pálinka ivó kör és máris az éjszakai fényt, na meg a kaja készítésére szolgáló tűzifa után eredtek. A folyó túloldalán több volt a nyersanyag készlet, így a nedves tuskón kellett áthaladni, ami  a két partot kötötte össze. Nem kevés fára volt szükség amely az éjszakai meleget is biztosítja majd. Péter a csapat közepén szeretett lépkedni. Veszély esetén bárkiben kapaszkodva segítő kezekre talál. Nem tudott úszni, emiatt nem akart a hullámzó és hideg vízbe bele esni. A tuskó közepére érve Csaba rátette vállára a kezét. Péternek ideje sem megszólalni. Lába megcsúszott. Kapaszkodni már nem tudott.Látta távolodni a barátait. Kinyújtotta karját segítségre várva, de testét már a hideg víz szippantotta hatalmába. Szívverése egy pillanatra elállt, teste megmerevedett és hideg érzés futott át rajta. A pánik volt az első reakciója, ahogyan elnyelte a víz és egyfajta súlytalanság érzése terjedt szét benne. A szíve hevesen dobogott és az érzés, hogy elvesztette az irányítást félelmet keltett benne. A félelem és a zavarodottság között próbált eligazodni, mintha az idő lelassult volna és minden mozzanata szinte örökkévalónak tűnt a víz alatt. Érezte már egyedül van a mélységben. Az átázott ruháját hideg kezeknek érezte, amelyek összeszorítják testét. Átadta magát a háborgó mélységnek. Teste a meder legmélyebb pontjára ért. Találkozásuk megrázó volt akár egy áramütés, ami felébresztette Péterben a túlélési harcot. Mozdulatlanul feküdt csak érezte, hogy ki kell jutnia innen. Harcolnia kell. Látta az ördögi táncot járó felhőket amikor kinyitotta a szemét. CSak az utat kellett megkeresnie. A sikátor macskaköves burkolata csillogott az esőcseppektől. A kövek között csordogált lefelé a víz keresve az utat magának a közös találkozó helyhez.Akár egy labirintusban, jobbra - balra fordulva csörgedeztek, néha egymásnak csapódva, azután meg közösen folytatva útjukat, mindaddig amíg nagyobb csoportba nem verődtek és a tengerbe nem csobbantak bele. Péter felnézett, hagyta az esőcseppeknek, hogy végig mossák arcát, átjárják testét. Szeretet esőben barangolni, főleg óvárosi részén az épp meglátogatott településnek, ahol az épületek rengeteg titkot rejtenek magukban és sosem mondhatják el senkinek. Dörrent az ég, amikor a felhők csatát vívtak egymással. Összecsapásuk végét egy villám jelezte, amely megvilágította az alatta fekvő tájat. Péter gyorsabban lépkedett.  Hol közel engedte őket egymáshoz, hol távolabb tartotta őket egymástól. Végül csak karba font kézzel, gonoszan mosolyogva figyelte amint egymásnak rohannak és megvívják a csatákat. Látni akart mindent, amit fentről nézhetett. Lépteid az egyre sűrűbb esőcseppek nehezítették, amelyek gyorsan akartak csatlakozni a már patakokban verődött társaikhoz. Cipője átázott. Ruhája vizes volt és nehéz. Minden a föld felé húzta és meg akarta akadályozni a tetőre érkezését, ahonnan láthatta volna a felhők viadalát, amelyben a erősödő szél is nagy szerepet vállalt. Kedvére mozgatta őket.Lába meg meg csúszott az utcán lefolyó vízen, ami elhallgattatta a köveket melyek a megfelelő irányt mutatták, a gyorsabbat a célja felé. A szél süvített a sikátorokban. A téren egymásba karolva ördögi táncba vitték a fák lombjai, megtépázva koronájukat. Péter ez sem riasztotta meg, mint ahogyan a magas tégla épületek keskeny ablakait védő zsalugáterek ide oda csapódása a szél  ritmusrára sem.. A hangokra felnézett az épületre. A vörös téglák kopottak voltak és látszott rajtuk az időjárás kegyetlen, kíméletlen bántalmazása. Ők szótlanul elviseltek minden bántalmazást amit nem csak az időjárástól kaptak. A titkok örök könyvtára tárult Péter szeme elé bármelyik falra nézett. Betűket vélt felfedezni a falak egy egy síró rívó tégláin. Talán a titkokat akarták feltárni. Megértetni Péterrel eme hosszú, nehéz és néha már fájdalmassá vált útjának értelmét. A rejtély kulcsát megmutatni, ami a lelke titkában volt, ezt nem tudta. Küszködte tovább magát a kitűzött célja eléréséhez. Teste egyre nehezebb volt. Minden ráesett esőcsepp fájt. Az erős széllökések a falhoz tántorították. Már túl gyengének érezte magát. Visszafordult volna félúton. Nem akart kudarcot, de azt sem, hogy megtévessze az időjárás. Bizalmát elnyerve csapdába csalja. Térdre esett és fohászt mondogatott. 

“Fáradt lelkem a mennyország ajtaján kopogtat, gyújts egy gyertyát tékozló árva testem-lelkem feloldozására. Én már érzem a világ összes bánatát.Az utamon a bánat kisér, lelkemben több már nem fér. Kegyelmezz és Vezérelj” 

Már mindjárt fent vagyok - biztatta magát, az ajtókba kapaszkodva ,akár négykézláb mászva, de nem adta fel. Látni akarta az ördögi táncot, az angyali fényt. A felhők harcát, melyek alatt a tenger vize és háborogva csapott össze. A hullámok egyre hatalmasabbak lettek és birokra mentek. Mindig az erősebb kerekedett felül és diadalittasan egyre több vizet zúdítottak Péter elé. Közelebb érve a piactérhez, ahová minden kis sikátor vezetett, az olajfák sírását hallotta. Recsegve ropogva hajladoztak a széltől, a hullámoktól kapott pofonoktól. Megtépázott ágain alig maradt levél, a bogyók gurultak vagy már a víz vitte őket. Kapálózva tiltakoztak. Szerettek volna a fa körül maradni,ahol biztonságot éreztek a szüretig. Az ár,a szél, a gonosz meg a rossz erősebb volt náluk. Péter tétlenül nézte sodródásuk a mélybe, de neki más célja volt, nem megmenteni őket. Belekarolt a fákba húzta tovább magát ahol a fényt látta. Füttyentett valaki, megfordult. Egy pincér az étterem ajtajából integetett és csalogatta egy pohár vörösborral a kezében. Egy szemfülesebb vendéget hesegetett el, aki szívesebben megitta volna a neme bort. Dörrent ismét az ég. Péter hagyta a pincér kecsegtető ajánlatát és tovább folytatta az útját. Az utolsó csata talán, gondolta. Még pár lépés és láthatom, lihegte. A szürkeségből kezdett egyre világosabb lenni. Felnézett. Látta még dúl a csata. Fények is vannak már. Kapaszkodnia kell még egy kicsit és máris ott van, ahol a fény. Erősödő fényt vélt felfedezni. Talán ez már a mennyország bejárata. Egy kéz nyúlt felé, amit elkapott. Megszorította. Átjárta testét a melegség. Végre megtalálta. Egyre kevesebb súlyt érzett testén, minden könnyebb volt egy kis segítséggel. A hullámok már nem összecsaptak feje fölött, hanem egyre távolodtak egymástól. Utat engedve Péternek, hogy föléjük kerüljön. 

-Végre elkaptalak - mondta Csaba, aki belelökte Pétert a folyóba, majd gyorsan segített neki, hogy felszínre jusson - elfelejtettem, hogy nem tudsz úszni haver.