Gondolataim.

Tudom, egy hűvös, szürkébe burkolózó szerda reggel volt. Azon a reggelen is, mint annyiszor, a felkelő nap aranyfényeit vártam, hogy megcsókolják a fák ágait, s hallgattam volna a madarak ébredő dalát. De ma csend volt. A nap elbújt a felhők mögé, a madarak némák maradtak, s a fák levelei az éjszaka könnyeit ringatták. Az eső súlyát ők hordozták, a múltét én.

Gondolataim visszafutottak, egészen a gyerekkoromig, ahol minden még egyszerű volt, s az idő nem rohant, csak sétált mellettem. Most minden lépésem egy-egy malomkő: súlyos, mégis ismerős. Talán másképp kellett volna élnem, máshogy éreznem – de lehet, épp ezek a terhek formáltak azzá, aki lettem. A hibákat most nem boncolom; azok megemésztéséhez talán több idő, vagy több bátorság kell. S néha megkérdezem magamtól: van-e értelme mindezt újra és újra végiggondolni?

A kávém gőze lassan kúszik felfelé, mint egy halk ima. A cigaretta parazsa vörösen pislog, mintha ő is gondolkodna rajtam. Lassan lépek a jelen felé, önmagam felé — a fájdalmas múltból a bizonytalan mostba. Tudom, én formáltam ilyenné. Rossz döntések, vagy boldogan megélt pillanatok – melyik a több? Talán nem is kell választanom. Mert mindkettő én vagyok.

A lelkem terhét egyedül cipelem, de ha mosolygok, vagy ha könnyezek – akkor is én vagyok. Mindig is én voltam. És talán ez elég. 

Kinézek az ablakon — egy ablakon, amely kissé idegen, mégis valahol már az enyém is. Ez a hely is belém nő lassan, mint a csend a hajnalba. Odakint ma is szürkeség ül a világon. A nap sugarai máshol aranyozzák be a fák ágait, a madarak is máshol énekelnek, de én itt vagyok.
Itt maradtam, mint egy gondolat, amit nem fúj el a szél.

Úgy érzem, a lelkem most magányos, mégis mintha valaki halkan fogná a kezem. Nem látom, de érzem: a jelen talán nem is annyira üres, mint hittem. Talán az élet finom mozdulata ez — egy csendes emlékeztető, hogy soha nem vagyunk teljesen egyedül.

Lehunyt szemmel lélegzem egyet. A levegő hideg, mégis simogat. Talán álmodom — vagy ez már maga a valóság? Néha a kettő összefolyik bennem, mint két folyó, mely nem küzd, csak egy irányba tart. Félve nyitom ki a szemem, nem akarok sem felébredni, sem elmerülni. Csak maradni ott, ahol a szívem épp megpihenhet — a csendben, ahol még van remény, hogy egyszer újra kisüt a nap.