L.B.Taylor blogja

Tudom, egy hűvös, szürkébe burkolózó szerda reggel volt. Azon a reggelen is, mint annyiszor, a felkelő nap aranyfényeit vártam, hogy megcsókolják a fák ágait, s hallgattam volna a madarak ébredő dalát. De ma csend volt. A nap elbújt a felhők mögé, a madarak némák maradtak, s a fák levelei az éjszaka könnyeit ringatták. Az eső súlyát ők hordozták, a múltét én.

Gondolataim visszafutottak, egészen a gyerekkoromig, ahol minden még egyszerű volt, s az idő nem rohant, csak sétált mellettem. Most minden lépésem egy-egy malomkő: súlyos, mégis ismerős. Talán másképp kellett volna élnem, máshogy éreznem – de lehet, épp ezek a terhek formáltak azzá, aki lettem. A hibákat most nem boncolom; azok megemésztéséhez talán több idő, vagy több bátorság kell. S néha megkérdezem magamtól: van-e értelme mindezt újra és újra végiggondolni?

A kávém gőze lassan kúszik felfelé, mint egy halk ima. A cigaretta parazsa vörösen pislog, mintha ő is gondolkodna rajtam. Lassan lépek a jelen felé, önmagam felé — a fájdalmas múltból a bizonytalan mostba. Tudom, én formáltam ilyenné. Rossz döntések, vagy boldogan megélt pillanatok – melyik a több? Talán nem is kell választanom. Mert mindkettő én vagyok.

A lelkem terhét egyedül cipelem, de ha mosolygok, vagy ha könnyezek – akkor is én vagyok. Mindig is én voltam. És talán ez elég. 

Kinézek az ablakon — egy ablakon, amely kissé idegen, mégis valahol már az enyém is. Ez a hely is belém nő lassan, mint a csend a hajnalba. Odakint ma is szürkeség ül a világon. A nap sugarai máshol aranyozzák be a fák ágait, a madarak is máshol énekelnek, de én itt vagyok.
Itt maradtam, mint egy gondolat, amit nem fúj el a szél.

Úgy érzem, a lelkem most magányos, mégis mintha valaki halkan fogná a kezem. Nem látom, de érzem: a jelen talán nem is annyira üres, mint hittem. Talán az élet finom mozdulata ez — egy csendes emlékeztető, hogy soha nem vagyunk teljesen egyedül.

Lehunyt szemmel lélegzem egyet. A levegő hideg, mégis simogat. Talán álmodom — vagy ez már maga a valóság? Néha a kettő összefolyik bennem, mint két folyó, mely nem küzd, csak egy irányba tart. Félve nyitom ki a szemem, nem akarok sem felébredni, sem elmerülni. Csak maradni ott, ahol a szívem épp megpihenhet — a csendben, ahol még van remény, hogy egyszer újra kisüt a nap.

A tavaszi szél játékosan meglengette Júlia ruháját, ahogy lassan sétált a fák között. Amikor leült a legközelebbi padra, a természet nyugalma körülölelte, ám belül vad vihar dúlt. Szíve reszketett, lelke vergődött, mintha láthatatlan erők tépték volna szét belülről.

Előre meredt a távolba, ahol a napsugarak táncolva szűrődtek át az ágak között. A szél lágy suttogása és a fények varázslata sem volt elég, hogy eloszlassa azt a káoszt, amely újra és újra feltört benne. Emlékek villantak fel: egy arc, egy érintés, egy mosoly. Mind úgy hasított belé, akár a szél, amely most megborzolta a haját. Ujjai görcsösen markolták a pad szélét, mintha így próbálná elnyomni magában a fájdalmat. Tudta, hogy puszta erővel nem győzheti le. Harcolt önmagával – testével és lelkével egyaránt.

Véget akart vetni mindennek, mégis egy láthatatlan erő visszahúzta. Körbenézett. Lesz-e tanúja ennek a belső csatának? Ekkor pillantotta meg a száraz földből makacsul előtörő apró virágot. Törékenynek tűnt, mégis dacolt a széllel, amely le akarta törni.

Júlia elővette a telefonját. Látni akarta azt az arcot, hallani még egyszer a hangot, talán utoljára. Ám mielőtt bármit tehetett volna, a készülék rezegni kezdett: férje neve világított a kijelzőn. Az égboltra pillantott, ahol apró felhők úsztak. „A francba, miért pont most?” – futott át rajta a gondolat.

– Hallgatlak – szólt bele, miután rábökött a zöld ikonra.
– Hazaértem. Te nem vagy itthon, és ebéd sincs – jött a férfi hangja.

Ez hiányzott még. Elfelejtett főzni, miközben saját érzéseivel vívott harcot. Magyarázkodnia kell majd.

– Most indulok – felelte halkan.
– Ne aggódj, megoldottam – nyugtatta férje. – Étterembe mentem.

Ez kissé megkönnyebbülést hozott, de tudta: este nem ússza meg a beszélgetést. Legalább nem kellett rohannia, így engedte, hogy a szél végigsimítsa testét. Talán a lelke is békére találhat, ha beszél valakivel, akiben megbízik. Órájára pillantott: vajon zavarja, ha most hívja? Inkább üzenetet küldött.

Amíg válaszra várt, tekintete ismerős arcokat keresett a parkban. Nem akarta, hogy bárki meglássa. A telefon újra rezegni kezdett. Félve, mégis reménnyel nyúlt érte.

– Szia – szólalt bele boldogan.

Patrik hangja hallatán elöntötte a melegség. Mintha megszűnt volna körülötte a világ.

– Most sem mondhatok mást – szólt a férfi, hangjában szelíd határozottsággal. – Tudnod kell, mit akarsz.
– Tudom, igazad van – suttogta Júlia. Szíve egyszerre telt meg boldogsággal és szomorúsággal. Patrik mindig szembesítette azzal, amit ő is tudott, de félve kerülte.

A beszélgetés rövid volt, mégis enyhítette a benne tomboló vihart, ha csak percekre is. Már épp fellélegzett volna, amikor lépteket hallott meg. Összerezzent.

– Júlia, szép napot! – köszönt rá valaki. – Mit csinálsz itt?

A szomszédasszony hangja volt. „Hab a tortán” – gondolta keserűen, miközben a táskájában kotorászott.

– Csak egy kis nyugalomra vágytam ebben a gyönyörű időben – felelte kényszeredett mosollyal.
– Jaj, te szegény! Ki zavart meg? Csak nem én?

Júlia elmosolyodott, körbenézett, majd felállt.
– Úgy tűnik, igen. De amúgy is indulok már.

– Láttam a férjed az étterem előtt parkolni – kiáltotta utána a szomszéd. – Csak nem elfelejtettél főzni neki?
– Valaki más terít most neki – felelte gúnyosan Júlia, majd sietős léptekkel indult a város felé.

A lelkében tomboló vihar azonban nem csillapodott. Szíve egyszerre húzta férje felé, és sodorta Szilveszterhez, a titkos szeretőhöz. És ott volt Patrik is, aki bár csak barát volt, mégis olyan érzéseket ébresztett benne, amelyekkel nem tudott mit kezdeni.

Belépett az étterembe. Férje már az asztalnál ült, rendelésre készen. Júlia összeszedte gondolatait – tudta, hogy magyarázkodnia kell.

– Semmi baj az ebéddel – mondta a férfi, mielőtt még megszólalhatott volna. Ez megnyugtatta, bár tisztában volt vele: a valódi beszélgetés még hátravan.
– Ne haragudj – nyúlt át az asztalon, és megfogta férje kezét. – Rossz napom volt, és…
– Megértelek – szakította félbe a férfi. – Otthon majd megbeszéljük.

Az ebéd végül békésebben telt, mint amire számított. Úgy tűnt, a vihar lassan elcsitul. Ám amikor kilépett az étterem ajtaján, szembe találta magát Szilveszterrel. A férfi kérdőn tárta szét karjait, pillantása élesen fúródott belé. Júlia férje közben a kocsi mellett telefonált.

És a vihar újra felkavarodott benne.

Amikor unokájával egymásba karolva, elhaladt a Rózsatér északi sarkánál lévő park száz éves szelídgesztenye és ostorfa vonulatánál, rápillantott arra a padra, amely nagyon sok közös emléket őrzött. Ez a séta minden évben megtartott megemlékezésről szólt, amely ezen a napon már a hetvenedik volt. A padon ült valaki, de a gesztenyefa árnyékának homályában nem láthatta tisztán, hogy fiatal vagy öreg, férfi vagy nő, csak azt, hogy ül ott valaki. 

• Drága unokám, Sára - szorította meg a karját - menjünk oda a padhoz!

Unokája ránézett, és mint ahogyan eddig, most is a nagymama kedvében járt. Nem mondott nemet, és egy balra kanyart fordulva lépkedtek a pad irányában.  

Csökkent a távolság, nőtt az izgalom. Már teljesen elmosódottan látta az alakot, aki a padon ült, de egyre élesebben érezte az emlékeket, amelyeket évek alatt élt át azzal a férfival, akit mindig csodált, szeretett és támaszának érezte. A háború testileg és lelkileg is megviselte, de a támasza megmaradt, segített neki megerősödni. Bízva bízott és reménykedve remélte  a szebb jövőt,amit megálmodtak az megismerkedésük után nem sokkal, aztán a világ megváltozása elszakította őket és bár nem vesztette el hitét, nem adta fel álmát, megvívta élete nagy csatáit. A padhoz közeledve egyre szorosabban fogta a lány  kezét,szorítása görcsössé vált és az izgalomtól izzadni kezdett. Sóhajtott. Megállt. Körülnézett a parkban,mintha keresne valakit. Azonban csak a játszó gyerekek zsivajától visszhangzott a park. Szüleik kissé távolabb csoportba verődve beszélgettek. Nem őket kereste, hanem a régi emlékeket, amelyek ehhez a helyhez láncolták és a rozsdás láncok csörgésében hallotta minden kihulatott könnyeinek síró hangját, fájdalomtól felnyögve. 

Arcának bőrét végigmosva  földet értek, ahol a nehéz évek harcaiban szerzett sebek emlékei élték újra fájdalmas táncukat. Lelkét mély, kimerítő vajúdás rázta meg, míg teste lassan engedett az évek fáradalmának, most már támasz nélkül, egy összetört álomvilág súlya alatt. A padhoz érve mereven nézte az ott ülő férfit, aki hol maga elé nézett, hol pedig a messzeségbe bámulva, kezét imára fogva, hangokat nem kiejtve,de száját mozgatva csak ült, mintha ő is valakit keresett vagy várt volna valakire, de nem figyelt az előtte álló idős hölgyre. Pár perc,akár a végtelenség, mire tekintetük találkozott, és a levegő ebben a májusi melegben is megfagyott a szikrázó tekintetek egybefonódásával. 

• Menj Sára - nézett a lányra, - hozz egy kis vizet nekem - mutatott a közeli kútra!

 Leült a padra. A távolba nézett, mint a férfi. Látni akarta, amit ő néz, amit ő keres vagy amire vár. Csak három önfeledten játszó kislányt látott. Szemébe könnycseppek gyűltek, szíve gyorsabban dobogott, és érezte valami összehúzza belül a testét, és marcangolni kezdi a lelkét.A lányai voltak,akiket egyedül kellett felnevelnie, mert a férfit, aki mindig az emlékezetében maradt és most is ott ült mellette a padon, a háború kezdete óta hiába várt haza, soha többé nem látta. Sóhajtott, majd a férfi felé fordult. Szóra nyílt a szája, de amikor a férfi arcán csordogáló  könnyeit látta már nem kérdezett, bár az évek alatt ezernyi megválaszolatlan kérdés gyűlt össze benne. Érezte a lelkében ejtett minden apró seb fájdalmát,de nem szólt, nem kérdezett. Lépteket hallott, amire felkapta fejét és visszatért a merengésből, de a múltbeli fájdalmak nem enyhültek, csak kissé távoztak. 

• Itt a víz, nagyi! - nyújtotta át az üveget Sára. 

• Ülj le ide mellém. - mutatott a bal oldalán lévő helyre, majd kortyolt az üvegből- Milyen nyugalom van ezen a szép napon. - mondta,majd átkarolta Sárát.

• Nézd, Sára, ő itt a nagyapád - fordította a fejét balra, majd zsebéből elővette a pénztárcáját és elő húzott belőle egy fotót - Mindig ezen a padon ültünk, és néztük a játszadozó lányainkat, amíg be nem vonult a hadseregbe.

Szeme újra könnybe lábadt. A férfi lassan felállt és elindult, s bár egyikük sem szólt, mindketten mélyen érezték a másik lüktető fájdalmát. Szavak nélkül értették, hogy nincs válasz, amely gyógyírt hozhatna. A múlt sebei, súlyos teherként, most is ott voltak kettejük között, s mindketten tudták, hogy ezeket a sérüléseket örökre magukkal viszik, egy soha véget nem érő, hallgatag út mentén. 

A már hagyományos nyár eleji sátortáborozás helyszíne a közeli horgásztó és a folyó közötti gyéren fákkal díszített zöldövezeti mederben lelt otthonra. A sátrak csillag formában való felállítása után egy megszokott pálinka ivó kör és máris az éjszakai fényt szolgáló, na meg a kaja készítésére szolgáló tűzifa után eredtek. A folyó túloldalán több volt a nyersanyag készlet, így a nedves tuskón kellett áthaladni, ami  a két partot kötötte össze. Nem kevés fára volt szükség amely az éjszakai meleget is biztosítja majd. Péter a csapat közepén szeretett lépkedni. Veszély esetén bárkiben kapaszkodva segítő kezekre talál. Nem tudott úszni, emiatt nem akart a hullámzó és hideg vízbe bele esni. A tuskó közepére érve Csaba rátette vállára a kezét. Péternek ideje sem megszólalni. Lába megcsúszott. Kapaszkodni már nem tudott.Látta távolodni a barátait. Kinyújtotta karját segítségre várva, de testét már a hideg víz szippantotta hatalmába. Szívverése egy pillanatra elállt, teste megmerevedett és hideg érzés futott át rajta. A pánik volt az első reakciója, ahogyan elnyelte a víz és egyfajta súlytalanság érzése terjedt szét benne. A szíve hevesen dobogott és az érzés, hogy elvesztette az irányítást félelmet keltett benne. A félelem és a zavarodottság között próbált eligazodni, mintha az idő lelassult volna és minden mozzanata szinte örökkévalónak tűnt a víz alatt. Érezte már egyedül van a mélységben. Az átázott ruháját hideg kezeknek érezte, amelyek összeszorítják testét. Átadta magát a háborgó mélységnek. Teste a meder legmélyebb pontjára ért. Találkozásuk megrázó volt akár egy áramütés, ami felébresztette Péterben a túlélési harcot. Mozdulatlanul feküdt csak érezte, hogy ki kell jutnia innen. Harcolnia kell. Látta az ördögi táncot járó felhőket amikor kinyitotta a szemét. CSak az utat kellett megkeresnie. A sikátor macskaköves burkolata csillogott az esőcseppektől. A kövek között csordogált lefelé a víz keresve az utat magának a közös találkozó helyhez.Akár egy labirintusban, jobbra - balra fordulva csörgedeztek, néha egymásnak csapódva, azután meg közösen folytatva útjukat, mindaddig amíg nagyobb csoportba nem verődtek és a tengerbe nem csobbantak bele. Péter felnézett, hagyta az esőcseppeknek, hogy végig mossák arcát, átjárják testét. Szeretet esőben barangolni, főleg óvárosi részén az épp meglátogatott településnek, ahol az épületek rengeteg titkot rejtenek magukban és sosem mondhatják el senkinek. Dörrent az ég, amikor a felhők csatát vívtak egymással. Összecsapásuk végét egy villám jelezte, amely megvilágította az alatta fekvő tájat. Péter gyorsabban lépkedett.  Hol közel engedte őket egymáshoz, hol távolabb tartotta őket egymástól. Végül csak karba font kézzel, gonoszan mosolyogva figyelte amint egymásnak rohannak és megvívják a csatákat. Látni akart mindent, amit fentről nézhetett. Lépteid az egyre sűrűbb esőcseppek nehezítették, amelyek gyorsan akartak csatlakozni a már patakokban verődött társaikhoz. Cipője átázott. Ruhája vizes volt és nehéz. Minden a föld felé húzta és meg akarta akadályozni a tetőre érkezését, ahonnan láthatta volna a felhők viadalát, amelyben a erősödő szél is nagy szerepet vállalt. Kedvére mozgatta őket.Lába meg meg csúszott az utcán lefolyó vízen, ami elhallgattatta a köveket melyek a megfelelő irányt mutatták, a gyorsabbat a célja felé. A szél süvített a sikátorokban. A téren egymásba karolva ördögi táncba vitték a fák lombjai, megtépázva koronájukat. Péter ez sem riasztotta meg, mint ahogyan a magas tégla épületek keskeny ablakait védő zsalugáterek ide oda csapódása a szél  ritmusrára sem.. A hangokra felnézett az épületre. A vörös téglák kopottak voltak és látszott rajtuk az időjárás kegyetlen, kíméletlen bántalmazása. Ők szótlanul elviseltek minden bántalmazást amit nem csak az időjárástól kaptak. A titkok örök könyvtára tárult Péter szeme elé bármelyik falra nézett. Betűket vélt felfedezni a falak egy egy síró rívó tégláin. Talán a titkokat akarták feltárni. Megértetni Péterrel eme hosszú, nehéz és néha már fájdalmassá vált útjának értelmét. A rejtély kulcsát megmutatni, ami a lelke titkában volt, ezt nem tudta. Küszködte tovább magát a kitűzött célja eléréséhez. Teste egyre nehezebb volt. Minden ráesett esőcsepp fájt. Az erős széllökések a falhoz tántorították. Már túl gyengének érezte magát. Visszafordult volna félúton. Nem akart kudarcot, de azt sem, hogy megtévessze az időjárás. Bizalmát elnyerve csapdába csalja. Térdre esett és fohászt mondogatott. 

“Fáradt lelkem a mennyország ajtaján kopogtat, gyújts egy gyertyát tékozló árva testem-lelkem feloldozására. Én már érzem a világ összes bánatát.Az utamon a bánat kisér, lelkemben több már nem fér. Kegyelmezz és Vezérelj” 

Már mindjárt fent vagyok - biztatta magát, az ajtókba kapaszkodva ,akár négykézláb mászva, de nem adta fel. Látni akarta az ördögi táncot, az angyali fényt. A felhők harcát, melyek alatt a tenger vize és háborogva csapott össze. A hullámok egyre hatalmasabbak lettek és birokra mentek. Mindig az erősebb kerekedett felül és diadalittasan egyre több vizet zúdítottak Péter elé. Közelebb érve a piactérhez, ahová minden kis sikátor vezetett, az olajfák sírását hallotta. Recsegve ropogva hajladoztak a széltől, a hullámoktól kapott pofonoktól. Megtépázott ágain alig maradt levél, a bogyók gurultak vagy már a víz vitte őket. Kapálózva tiltakoztak. Szerettek volna a fa körül maradni,ahol biztonságot éreztek a szüretig. Az ár,a szél, a gonosz meg a rossz erősebb volt náluk. Péter tétlenül nézte sodródásuk a mélybe, de neki más célja volt, nem megmenteni őket. Belekarolt a fákba húzta tovább magát ahol a fényt látta. Füttyentett valaki, megfordult. Egy pincér az étterem ajtajából integetett és csalogatta egy pohár vörösborral a kezében. Egy szemfülesebb vendéget hesegetett el, aki szívesebben megitta volna a neme bort. Dörrent ismét az ég. Péter hagyta a pincér kecsegtető ajánlatát és tovább folytatta az útját. Az utolsó csata talán, gondolta. Még pár lépés és láthatom, lihegte. A szürkeségből kezdett egyre világosabb lenni. Felnézett. Látta még dúl a csata. Fények is vannak már. Kapaszkodnia kell még egy kicsit és máris ott van, ahol a fény. Erősödő fényt vélt felfedezni. Talán ez már a mennyország bejárata. Egy kéz nyúlt felé, amit elkapott. Megszorította. Átjárta testét a melegség. Végre megtalálta. Egyre kevesebb súlyt érzett testén, minden könnyebb volt egy kis segítséggel. A hullámok már nem összecsaptak feje fölött, hanem egyre távolodtak egymástól. Utat engedve Péternek, hogy föléjük kerüljön. 

-Végre elkaptalak - mondta Csaba, aki belelökte Pétert a folyóba, majd gyorsan segített neki, hogy felszínre jusson - elfelejtettem, hogy nem tudsz úszni haver.