Krisztinka blogja

Csurran, cseppen, csörgedez,

félig nyitott cső csak az eresz.

Álmosan bámulom, mégis,

milyen nagyszerű hangszer ez.

A szél bujkál, süvítve sündörög,

harmonikát húz és ereszt.

Suhanva bokrokat borzongat,

halkul, majd újra fújni kezd.

Harang kondulja a nyolcat,

távolról sikolt egy sziréna.

Tűz van vagy talán baleset,

megriadt sóhajom - néma.

Teámban a kedvenc kiskanalam,

körbe-körbe halkan csilingel.

Tele van zajjal és zenével

ez a viharos  vasárnap reggel.

Üveg cipőben 

táncol a kert, 

a hajnali fagy rá 

csillámot vert. 

Jég alatt bomlik 

a nedves avar, 

életet adni 

még ő is akar. 

Csillog a tető 

jeges ezüstje, 

melegen kúszik 

a kémény füstje. 

Puhán pilinkél  

az égi eresz, 

a pázsit hófehér habfürdőt  vesz.

Arcom a széltől 

ég vörösen, 

homályos napfény

lángot üzen. 

A tó nád-pillája 

csupa havas,

álmodja ő is:

jön a tavasz:)

Ez van. Nem fogadtam el
árvaságig fosztott világom.

Régmúltat játszok ha újra,

és újra suhanok egy álmon.

A hiány kiáltja ki szívemből,
vagy mindig bennem lakik,
nem is tudom csak azt, hogy

boldog vagyok olyankor hajnalig.

Sőt, az egész napom boldog,

valami édes derengés hatja át,

ha belém csillan egy-egy kép,

az úgy ölel mint egy nagykabát.

(Sála lobog, húzza a kis szánkót,

fut velem a csikorgó hó-porban.
Éles pillék hasítják az arcom,
de csak kacagok egyre  jobban. 

Felkap, cipel mint egy batyut,

leheli fájósra dermedt  kezem.) 

Ösztönbe mart kapaszkodás

maradok ha kinyitom a szemem.

Esőben szürkül a néma város, 


nézem ezt a részegen alvó börtönt,

milyen szomorú és sáros,

mint az ó év mi tegnap elköszönt. 



Magasra visz a képzeletem
,

fut a homlokzatokra fel sebesen, 


apró angyalok pufók alakja, 


kőbe faragva fel-fel rebben.

Lent petárda maradék vagyok,

szerteszét fekszem hanyatt, 


mert meghalt a galaxisom,

elégett egy pillanat alatt.



Jó lenne szikrák ölébe bújni megint,

sercegni hosszan volna kedvem,

elé szaladni az új évnek úgy szeretnék, 


de csak baktatok elvesztetten.

Sétáltam a

félhomályban,

talán kicsit

szomorkásan.

Mesélt az Ősz

én hallgattam,

sóhajtozva

ballagtam.

Aztán mégis

vidám lettem,

elmesélem,

mitől, szentem:

Tompa az ég,

szürke opál.

Lengedező

Szél orgonál.

Napok óta,

dunna alatt,

forró lázban

fekszik a Nap.

- Gyere kelj fel,

hív a dallam!

- Nem gyógyít meg,

ne is halljam!

- Mitől gyógyulsz,

hogy segítsek?

Virágokkal

körbe hintlek!

A kamilla

talán segít,

minden mezőt

még beterít.

Így történt meg,

hidd el nekem,

átbújt a Nap

fellegeken.

Égő orra

kiviláglott,

ahogyan a

réten látszott:

árnyék közt fény

a tisztáson,

náthás orrát

most is látom,

ahogy szippant

jó nagyokat.

Így gyógyult meg,

délre a Nap:)