Krisztinka blogja

Pipacs virágnak
gyűrt selyme fesletten leng
kacér derekán.

Messze nézek,
koldul bennem a múlt,
tenyerét lefelé tartja,
amit beletettem kihullt.
Lábam előtt,
szétszórt apró kincseim,
nyomukba lépek lassan,
velem sétálnak éveim.
Játszani kell,
a jövőt sóvárogva kikacagni,
mit hoz a majdani koldus,
úgysem lehet tudni.
Érteni kéne,
megérteni annyi mindent,
nem tagadni csak,
hinni akár a lehetetlent.
Messze nézek,
valami lesz ott tudom,
magamba zárom a múltam,
és mégis elhagyom.
 
 

Szemerkél az ősz,
barna ráncán rőt levélnek.
A fák rügyei elvetélnek,
rajtuk dér időz.



.

A pók hálóján,
harmat cseppje megremeg.
Féli a halált.

Medúza álma

Fejfán az idő

vasfoga neveket rág.

Az emlék porlad,

-*-

Őszi szél süvölt,
dér verte  csipkét rongyol
hideg hajnalon.