Krisztinka blogja

Hull a hó, a fák szemérmét 

már majdnem teljesen befedte.

Talpam alá süpped az erdő

fehérre váltó, fekete csendje.

Deres világa magába fogad,

megölel egy kósza hópehely,

mint bágyadt napsugarat,

a haldokló vadrózsa-kehely.

Az őszi stációknak

Itt van már a vége

Pár pillanatnak tűnik

Már így vissza nézve

Búcsúzva kísérik

Fekete madarak

Homályos-mélabús 

Mint a gyenge nap

Mely tenyerének

Bágyadt érintése

Úgy simít mintha 

Valamit beteg kérne

Nem szól hozzám 

Csak a szél tutul

Sápadt korongja 

Szemembe belehull

Táguló pupillámba

Lágyan bezárom

Ott tartom hogy 

télen meg ne fázzon

Színes, fodros-lenge kisruhában,

Elsuhant az ablakom alatt,

Szemeim kábán futottak utána,

Bámultam az elmúló nyarat. 

Rohant pillantásom de mindhiába,

Útját állta egy szürke fergeteg,

Sűrűn lepergett egy csapásra -

Vele hullottak el a falevelek.

Ez a nyárutó halotti tánca, 

- zörögte az ősz -koporsót szegelek,

Belefér kendője, ruhája, zsákja,

de ő még kicsinykét kint lebeg.

Én csak ámulok az ablaknál állva,

Szorongok mint egy kisgyerek.

A nyár koporsóba lesz zárva?

Nem, az nem lehet, az nem lehet.

Tegnap azt sem tudtam hol parkolok, csak mentem mint aki tudja, pedig hát nem is. Amikor ilyesmi történt velem a barátnőm kacagott és azt mondta kis libuskája vagyok, én meg bólogattam : gá-gá-gá. Milyen nagyon tudtunk együtt nevetni. Hét éve, hogy Györgyi meghalt, úgy szeretett téged is. Ja, azt sem tudom, hogy hol van az a butik, benne a flancos kis táskával amit ugye megkell vennem mert egy hete azon morgolódok, hogy de miért is nem vettem meg. Szórakozott vagyok, ühüm. Beszélgetek a halottaimmal, persze az élőimmel is. Györgyinek is tetszene az a táska. Bámultam egy szendert ahogy szipákolt egy nagy lila virág kelyhében és azután arra indultam el ahonnan jöttem, nem amerre tartottam. De sebaj, sok kijárata van a Kongens have-nak. Fanninak mondtam, hogy egyre lükébb vagyok, talán öregszem. Vihogott és azt mondta dehogy anya, mindig ilyen voltál( cuki, mi?), azt is mondta, hogy te vagy az én csodálatos anyukám, erre meg elbőgtem magam. Szentimentális is vagyok. Látom a sok öreget a gyakorlaton: magányosak, elesettek. Ölelgetem őket, pedig az nem professzionális, táncolok nekik meg huncutkodok,az sem az. Csillog a szemük olyankor és a kedvemért ha nyögve is de megcsinálják a gyakorlatokat. Demens betegeknek rehabilitáció-azt hiszem egy simi vagy egy ölelés, kedves szó többet segít rajtuk olykor. A Tour de france miatt ma hazafelé eltévedtem mert csomó utcát lezártak. Na,de fel a fejjel, nincs semmi baj, önmagamban sose tévedek el, mert minden utam hozzád vezet, igaz ma kb. egy órát kések, olyan a szender mint egy kolibri.

Az a lány és én egy társaságban

vagyunk, olykor réten, erdők rejtekén,

hol kis keze letöri a virágzó ágat, 

s fehér szirmokat hint elém. 

Már nem viszek haza minden 

üres csigaházat, csillogó kavicsot,

ő kicsi maradt én nagy lettem,

persze gyűjtök még pár kacatot.

Fel-fel ébred az a régi tavasz, 

a múltból itt suhog egy üzenet, 

s mikor érezem őt május tájt,

feléleszti bennem a tüzeket.

A szemem még mindig az övé,

főzés közben néha még táncolok,

itt van velem, belőle lettem nővé,

s az életbe mint ő - szerelmes vagyok.