Saga Christi (Kalmár Kriszti) versei

Gyász
Kriszti12•  2018. július 16. 15:10

Fájdalom

Fájdalom

Egyedül az éjszaka sötét vermében
bódultan,elmerengve alszok itt ébren.
Mi az,mi téged e világon itt tartott?
Ki az,ki ezután már hazavárhatott?

Testedet a betegség tüze marta szét,
Kiáltásod lassan hordja vállán a szél.
Hová viszi ijedten ily' kegyetlenül,
Miközben a bűntudat üldöz legbelül?

Életedet nem érti meg,csak egy jobb kor,
Isten sem léphetett volna közbe jobbkor,
Míg számban füstölög a cigarettavég
Csak annyit üvöltök:"Ebből elég! Elég!"

Ezt nem akarta senki,hát így tudatom:
hatalmas,emberformáló a fájdalom,
s akinek szeretteit fedi sírhalom
Azé a könny. Övék a csend,a nyugalom.

1997.

Kriszti12•  2018. július 16. 15:08

Csak álltam koporsója mellett...

Csak álltam koporsója mellett...

Csak álltam szótlanul koporsója mellett,
Miközben a szél szomorú imát zengett.

Körülöttem mindenütt csend és néma gyász,
Csak borús lelkünk dúdolt egy nyugodt fohászt.

Nem lehet,hogy minket e földön itt hagyott!
Istenem,mondd,hogy ő még él és nem halott!

Követelem,hogy mondd meg,mi rosszat vétett!?
Miért vettél el egy védtelen életet?

Míg élt szívében a szeretet lakozott,
És odaadta az utolsó falatot.

Az élete néha-néha félresiklott,
Olykor éjjelente az égre kacsintott.

Szólította a Halált,érte könyörgött,
S mikor már nem várta,hát magától eljött.

Most csak itt állok és tehetetlen vagyok,
Kérdésemmel együtt egyedül maradok.

1996.01.21

Kriszti12•  2018. július 16. 14:59

In memoriam




Január végén a temetőben járva,
Szomorúság hullik e hófödte tájra.
Emitt egy fagytól csillogó márvány sírkő,
Amott egy sírra boruló, zokogó nő.

Vajon ő mit hordozhat belül magában?
Bárcsak osztozhatnék lelke fájdalmában!
Hisz kisebb a teher, ha más is cipeli,
Az együttérzés erőnket csak növeli.

Elballagok tovább az apám sírjához,
Biztos örül a virágnak, mit lánya hoz.
Biztosan örül, ha nem is a virágnak,
Inkább a szívből jövő rövid imának.

"Uram! Hallgasd meg most a könyörgésemet!
Tedd meg Édesapámért, amit csak lehet!
Nem lehet mellettem már e földi létben,
Vedd magadhoz, s óvd őt minden lépésében!

Óvd őt a tűztől, a Pokoltól, Gonosztól,
Óvd őt meg minden háborgó gondolattól!
Óvd őt, hogy a lelke nyugodjék békében,
És örök fény ragyogja át a kék égben!"

Elmondva az imát a múltba révedek,
Elmúlt időkben visszafelé lépkedek.
Eszembe jut gyermekkorom és mosolya,
Kert közepén almafánknak ága-boga.

Az almafánk tetejébe hányszor másztam!
Amíg a fa alatt apámat nem láttam!
Hirtelen levélnek álcáztam magamat,
De ő megcsípte rózsaszín nadrágomat:

"Gyere le a fáról, míg anyád meg nem lát!"
Ezzel szelíden elmosolyogta magát.
S munka után milyen sokszor velem játszott!
Mint Fehérlófia sebesen vágtatott!

Nem panaszkodott, hogy mennyire fáradt ő,
Hajnalban kelt fel, és nem volt korán fekvő.
Bár nem telt fényűző életre, aranyra,
Amire szükségünk volt mindet megadta.

Emlékszem, ahogy teltek a kamaszévek,
Cseperedtem, kerülgettek a legények.
"Nem számít az udvarlód kora, vagyona,
De a leányomat tenyerén hordozza!"

Később a nagy fa alá hintaágyat tett,
Betegen a friss levegőn nyugalmat lelt.
Nézett minket szomorún, és semmit sem szólt,
Minden egyes képet a lelkébe kódolt.

Az imára kulcsolva jéghideg kezem,
Mit tőle kaptam, el soha nem feledem!
"Uram! Hallgasd meg most a könyörgésemet!
Tedd meg Édesapámért, amit csak lehet!..."

S ahogy elengedett az esküvőm napján,
Hogy örömömet leljem férjem oldalán,
Úgy engedem el útjára nyugodt szívvel,
Rábízva az Úrra teljes, tiszta hittel.

Kriszti12•  2018. július 16. 14:54

Édesapámnak...

 

Édesapámnak...

 

 

Emlékszem, amikor gyerek voltam,
Felnézve Rád sokat álmélkodtam:
Milyen hatalmas vagy, s milyen erős!
Te, az én apám, a legnagyobb Hős!

Legyőztünk együtt sárkányt, oroszlánt,
Nem volt ellenség, aki ellenállt.
Megóvtál a széltől, a vihartól,
Te, az én apám, ki értem harcolt.

Emlékszem a kimondott szavadra.
Intőre, viccesre, buzdítóra,
Marasztalóra, vigasztalóra,
Rád, édesapám, a Tanítómra.

Emlékszem, mit nekem mondtál, közkincs:
"Lányom! Ha már a Földön semmid sincs,
Adott szavad tartsd be, mert drága kincs!"
Te mondtad nekem, apám, ki már nincs.

Emlékszem még most is a hangodra,
Örömteli, boldog mosolyodra.
Emlékszem, mert még most is szeretlek.
Édesapám! Sohasem feledlek!