Kriszta195106 blogja
Verseim.
Oly kevéske mit szeretnék
csak szeretet lehetnék
s oly sok mint a hópihe
szállnék mindenki szívére
lennék gond nélküli a gondban
lennék gazdag minden otthonban
tisztára mosnék minden gonosz lelket
lennék kertész benne ki virágot termesztett
összetenném imára sok kezet
fejekbe vésném ne bánts, csak adj szeretetet
én lennék a csillag fenyőfák csúcsán
én lennék dallam hegedűk húrján
gyógyítanék beteg gyermeket
fognám kicsinyke két kezet
enni adnék sok-sok éhezőnek
elosztanám a javakat a pénzkeresőnek
De kicsiny vagyok és ilyet sajnos nem tehetek
csak gyarló vagyok, és mindent tudó nem lehetek
kívánni tudom csak, hogy jobb legyen
s amennyi tőlem telik osztom szeretetem.
2008. december
..............................
Nyomasztó gondolatok...Cikázó fény, vad villanás?
Egy égitest, egy látomás?
Álmodtam vagy álmodom?
Élek csak és nem tudom?
Tanácstalan csak létezem,
tengődve élem az életem.
Most itt vagyok... de itt semmit sem hagyok.
Azt tudom hibázom s bolond vagyok.
Kérdezek s választ nem kapok,
Csak vádolnak a tegnapok.
Háborgó tenger hullámcsapkodása szüntelen,
uralkodik megtört lelkemen.
Kiáltom hej hát ez vagyok!
Megváltozni én már nem tudok!
Hiéna gondolatok jöjjetek!
Marcangoljatok csak és tépjetek!
Szűnjek meg és tűnjek el,
Évszázadok ezrivel!
....................................
Fájó emlékEgy régi emlék
és könnycsepp ül szemedben
átélt mosoly, és sok-sok kedves álom
hatalmas hópihék pihennek nagykabáton.
Régi történet, szerelmes csoda
de életünk és sorsunk oly sokszor mostoha
szépet ad és mesél, s felcsillant sok reményt
s mi boldogok leszünk... s akkor üt kőkeményt.
Fáj tőle a szíved, lelked tépve, s bár
egy kedves szív s egy lélek örökre zárva már
szemed lehunyva, képzelt filmed újra lepereg
s egy kedves jelenetnél tested is beleremeg.
Ölelnéd, szeretnéd őt még mindig az idők határán át
de üres két karodban árva a nagyvilág
csak a megfoghatatlan emlék foglya vagy
s a kísérő, ismétlődő kép elmédre fagy.
.....................................
Katica legényEgyszer, régen élt egy
katica legény.
Árva volt, bár szívében élt
egy csepp remény,
hogy árvaságát feladja majd egy nap,
s maga mellé, csodaszép
katicaleány társat kap.
Ki is csinosította magát
nagy hirtelenjében,
talán éppen jókor, még idejében.
Pöttöm kis pettyes zakóját serényen
ki is mosta s vasalta szépen,
hallotta egy tücsökzenés estén,
hogy bál lesz a nagy kerek tisztás mentén,
ez őt oly lázas izgalomba hozta,
hogy talán édes mátkáját
megtalálja ott majd nyomba.
A várva várt bál ideje egyszer csak eljött,
mikor is a telehold az égre éppen feljött,
remegő sok piciny lábát úgy szedte,
hogy sikkes fekete kis cilinderét majd otthon feledte,
de még idejében eszébe jutott,
s roppant iramban el is futott,
a zenekar mire már odaért,
éppen szép kis nyitányt zenélt.
Gondosan s lassan körbenézett,
s ivott egy koktélt a bárba
majd észrevette, hogy körötte mennyi dáma,
de egy sem volt szelíd, s szerény
neki ez nem tetszett, mert ez kevés erény,
egyszer csak egy csendes kis sarokba tévedt,
s látta, amint az ajtón egy bűbájos katicaleány belépett,
a lányka kedvesen, szerényen nézett rája,
s ettől nagyon zavarba jött...
...lehet, hogy pont ő lesz a picinyke édes párja?
Közben lágy keringő dallama szállt fel,
s ő a bájos lánykát táncra kérte el,
ó, mily édes volt, hiszen nem mondott neki nemet,
kecsesen, illemtudóan, nyújtott neki kezet,
s egymáshoz simulva a zene dallamára
megkérdezte a lánykát:
...Eljönnél hozzám, édes szép lányka...?
s ő szemlesütve, pirulva mondta kedvesen -
Elmegyek hozzád, délceg kedvesem -
picinyke szívük hevesen dobogva,
szerelem tüzében lángolva, lobogva
egymás szemébe nézve tértek együtt haza,
így lett délceg legényünknek szerető társa,
s boldog otthona.
2009. szeptember
....................
Bársony léptű éjszaka
Látom a lenyugvó napnak
sugarát
utoljára még int egyet felém
izzik még picit
narancsszín fellegén.
Elnyeli a tenger
csodaszép bíborát
s magára húzza
éjszakánk sötét bársonyát.
Minden mi él
aludni tér
mi harsány volt nappal
csendesen megbékél.
Ha behunyod szemed
és hallgatod a csendet
megérzed közelségem
mert ott vagyok veled.
Semmi más nem számít
nyugodtak a percek
hullámverés hallik
mi megtöri e csendet.
Folytonosság az csak
mint maga az idő
egy fáradt éji lepke
száll kezedre elő.
Itt-ott foszlány zene
terül szét a tájon
lassan gyenge leszel
szemedre lebben az álom.
Ezernyi éji tündér
száll suhan hangtalan
cammog este bátyó
botra támaszkodva gondokkal súlyosan.
2009. október
............................
Novemberi falevélTavasz volt amikor rügyeztél
meleg napsugárral leveleztél
éltető zápor permetezett rád
veled lombosodott hűst adó magas fád
hallottál gyermek kacajt
s vidám madárdalt
éjszaka fészket takargattál
s nappal alattad számos nemzedék szaladgál
most sajnos eljött szomorú sorsod s lehullottál
és oly sok mindent csendesen betakartál
szeretteinket kik elmentek régen
s ott lebegnek ők a novemberi éjben
fájó szívünk úgy hiányolja őket
Őket a soha vissza nem térőket
kiket szeretet nélkül emlegetnünk nem lehet
itt vannak ők velünk nékünk kedves szellemek
szívünkbe zártuk édes arcukat
kik már megvívták nehéz harcukat
fülünkbe visszacseng vidám nevetésük
kiknek hű és kötődő hozzánk a lelkük
rájuk emlékezünk ma este
értük ég mécsesünk, s mi szív-repesve
kézen fogva csendesen, megszeppenve állunk
céllal, s céltalan őrájuk találunk
szent temetőknek virág tengerében
csöppnyi tábortüzek ragyogó fényében
imát s fohászt rebeg a szánk
ti sem feledjetek, emlékezzetek ránk
és te kedves halott novemberi falevél
takargass be mindenkit melegen ki nem él.
2009. november 1. - Halottjaink napjára...
....................
Indián
Vad vizeken át zord sziklákra nézve
hatalmas, heves folyó zúgja ritmusát indián doboknak,
és sistergő, pattogó hatalmas tábortüzek lángjai
újra felgyúlnak, s fellobognak.
Misztikumát érzem őseidnek jajongó, zümmögő éneküket hallgatva
s szíveink együtt ütemesen feldobognak.
Átérzem bánatod és őseidnek is kegyetlen bánatát.
Kiket kíméletlenül megöltek s megkínoztak,
most tam-tam dobokra lábaik járják az emlékek ritmusát.
Fekete fénylő s fenyőillatú hosszú hajad szabad sasmadár tolla ékesíti
s az elfojtott bosszúvágy lelkedet felszítja, felhevíti
Szellemeid sosem hagynak cserben
őrzik lépteid és sólyomszárnyú álmaid,
s felébresztik hű szerelmed, és forró vágyaid.
Rejtélyes titkod és őseid titkát csak te ismered
poros útjaid, repedezett földjeid siratják gomolygó fellegek.
Színesre festett, napszítta arcodat az égre emeled,
tanuljuk meg, hogy egy ősi, bölcs, büszke népet, bántani nem
csak tisztelni lehet.
2009. november 20.
.....................
KarácsonyMilliók szívébe adj reményt, és békét
boldogságos napnak, gyertyafényes ékét
csillagot a csúcsra, fel-fel a magasra
karácsonyfák tetejére, s ezer fenyőágra
Hópelyhet az arcra, mert úgy ünnepélyes
könnyedséget a szívekbe, mert úgy melegséges!
Adj asztalra friss kalácsot, s hitet, vidámságot
legalább egyszer az évben, sok boldog családot!
Énekeljen felnőtt s gyerek száz - halk édes dallamot
téli égen bárányfelhőt, s szikrázó fényes napot
kéz a kézben álljanak fel ó az emberek
békéről, és szeretetről szóljanak az énekek!
Tanulják meg az emberek... "szeretni kell egymást"...
vigyék ezt tanulságul, mint valami lámpást
Szánk ne mondjon ez ünnepen csak szépet és jót
adják tovább egymásnak e tanulnivalót!
Kicsik vagyunk mi e földön s gyenge emberek
fogja össze szívünk-lelkünk örök szeretet!
2008. december
.........................
Téli rímekSuttog az avar lábam alatt,
jön a tél, jön a tél,
csípős hideg szele már az
arcomhoz ér, arcomhoz ér.
Járom a téli erdőt
egymagam, egymagam,
minden szép az életemből
messze van, odavan.
Deret fúj fára s bokorra,
didereg a világ, didereg a világ,
meghalt már a szerelem
és a virág, a virág.
Csend honol a téli tájon,
fáj a csend, fáj a csend,
megfojt a bánatom is
idebent, idebent.
Édes álmom a szép tavasz
s a remény, s a remény,
várom az új nyaram talán
visszatér, visszatér.
Kegyetlen a télnek keze
nem kímél, nem kímél,
börtönömnek rabja lenni
oly kemény, de kemény.
Cinke havas ágon, jaj, ó
didereg, didereg,
várja már a jobb időket
Kikelet! Kikelet!
Hótakaró, takarja most
az erdőt, a mezőt
kívánságom... gyorsítanám
az időt, az időt.
Szürke felhők takarják
a kék eget, kék eget
tavaszi szél fújj el
minden felleget, felleget.
Télnek foglya soha többé
ne legyek, ne legyek
töltse meg a szívem-lelkem
szeretet, szeretet.
2009. december 16.
..........................
Önfeledt gyermekkoromZöld fű fölött kék ég fogad
porfelhő száll lóláb alatt
tág rónaság a messzeség
szabadságnak vágya ég
puha pázsiton felhőt figyelsz
napsugárban megpihensz
úgy érzed most minden tiéd
édes szénaillat száll feléd
lepkét kergetsz s oly vidám
sok boldog perc és óraszám
fára mászol s gyümölcsöt szedsz
arany búzában elszenderedsz
kakas kelt harmatos hajnalon
vidám széllel futsz szabadon
vadvirág közt lépegetsz s anyád felé integetsz
meglátva őt nincs semmi gond
...kerestelek... csak ennyit mond
s szemében különösen csillogó a fény
álmosan megnyugszol szeretetén
szíved s lelked oda vissza vágy
kívánva újra gyermek csodád.
.............................
ÉletünkAz ember folyton-folyva küzd
de mindig csak hiába,
hiszen úgy is halál lesz az ára.
Úgy hisszük születünk szép világra,
később rájövünk mi is ennek az árnya.
Mint egy domb mire felmegyünk,
és örülünk, hogy ott fent lehetünk.
Igen ám ember, de onnan lefele vezet az út,
az ördög kárörvendőn röhög... "csúfos út"...
Koppints az orrára meg ne add neki magad,
emeld fel fejed, nevess! Így ő alul marad.
Gondolj arra nem is oly kicsi az a domb,
ki mindig rosszra gondol, hidd el az a bolond.
Tedd a dolgod, alkoss szépeket,
és szeress, s ha lehet hagyd el a vétkeket.
Legyints a gúnyra, alantas dolog,
kicsinyes, buta ki így lázong s dohog.
Emberként harcolj s légy testedben kemény,
de lelked lágy legyen, hidd el csak így van remény.
Nézz csak körül e zűrös, vad világban,
találd meg a szépet, lélekben s szép virágban.
Tudd, hogy az arc szépség máz csupán,
lényeg az mi van, a benső asztalán.
Legyen arcodon, őszinte mosoly,
hisz ez az élet úgy is túl komoly.
Mint egy szép regényt, úgy éld az életed
értelmét így találod másként hidd el nem lehet.
2010. március 4.
........................
Könnyűnek lenniEzernyi apró hegedűs éppen,
zenél lágyan hajlongó, virágzó füvek tövében.
Pacsirta lebegve lágy trillát énekel a széles látóhatár felett,
tűző nap alatt, a zöld mezőre aprócska árnyat vetített.
E földnek szivárvány színű asztalán,
megannyi élet sarjad időnknek harmatos hajnalán.
Nem ember itt az őslakó,
természet itt még az uralkodó.
Lágy szellő simítva fésüli a rét haját,
hangtalan suttog fülembe száz titkot és csodát.
Gyönyörködve leülök egy fűcsomóra,
lelkem szabad ó áldott, békés, csendes óra,
elringatva óvatos lábammal elandalogva.
Ezüstösen fehérlő bárányfelhőket lesve,
A tájra a forróság délibábot fest le.
Messze tőlem számos lóláb dobog
porolva iramlik a ménes a rónaságon áthaladva,
pattogó ostorok s csikósok parancsszavára.
Kissé odébb szürke ökrök hada legel,
néha hosszan elbődülve a csendet ezzel veri fel.
Időm végezetéig itt maradnék,
zöld ágyamra, s magamra csillagos eget húznék.
Álmodnám örök álmaimat,
nyugtatna így számos, békés gondolat.
Takácsné Kriszta TANÉKITA
2010. június 5.
.............................
ŐszPermetező köd szitál,
szomorú hajnalok hajnalán.
Könnyeznek füvek, fák s virágok
elmúlt a nyár emlékére jól vigyázok.
Emlékszem majd a nyár melegére,
eltennék belőle télidőre.
Emlékszem virágok bíbor színére,
arany, hajladozó búzamezőkre.
Emlékszem langyos záporokra,
s az ázott földnek illatára.
Eső után felsóhajtó, világra,
megtisztult házak virágos ablakára.
De lopakodva jő az ősz,
színesít, hol elidőz.
Zizzen az avar bármerre lép,
s nem lesz tőle vidám a kép.
Zúzmarát fújva lépte nyomán,
dér közeleg szél kocsiján.
Búsan jajongva sírnak a fák,
s nem hallod már a madár dalát.
Porcukrát hinté lassan a tél,
ember és állat mind tőle fél.
Hideg telepszik a tájra szerteszét,
vigyázz és őrizd meg szíved melegét.
....................
ÁlomvilágomFelriadtam, keserű álom volt mi
felriasztott,
zakatolt a szívem mi velem virrasztott.
Ezután már nem jött szememre
álom
reméltem közös álmunkat még újra
megtalálom.
Nem tudtam mit tegyek
hová legyek.
gondoltam a hajnali kertbe
kimegyek.
Sűrű köd köszöntött reám s
könnyekkel permetezett
vigasztalva szólt:
...ne aggódj, meglesz mi
elveszett...
Szomorú voltam, és csak ballagtam
tova
a ködös reggel mint lelkem,
otthona.
Oly reménytelen, s vigasztalan
volt
s álmosan, homályosan két felhő közül
kilesett reám s szólított a Hold:
...ugyan vigasztalódj, aki szeretett
most is szeret. vizsgáld meg szíved, és a
lelkedet.
...na ugye látod? Ő nem feledett,
nem hagyja el az emlékezet...
A köd csak permetezte
álmos arcomat
tudtam nem adhatom fel
küzdő harcomat.
Hisz ő is így szeretné
s itt fogja két kezem,
csak a ködtől nem látja két szemem.
Átázva, s fázva visszasétáltam
kis szobámba
hol várt a remény és a jó meleg
kályha.
Jó lenne egy új álom
mi holnapra igaz lehetne,
és én várnám újra őt
szívrepesve.
Mily jó, hogy ő ezt nem tudja
mert talán bántaná
s kicsit a fájdalomba
rántaná.
De Ő jó s ezt ne érezze
soha.
maradjon erős, vidám, s arcán
kedves mosolya.
Mit tehettem, rám talált újra
az álmom,
kispárnám átöleltem,
s a szokott derűm, holnapra várom.
Aludj csak kedves!
álmodat jól vigyázom,
elszenderedsz velem majd Te is
szép álomvilágom.
2010. november 21.
..........................
HóesésMintha egy kéz,
ezernyi csipkét tépne szét.
Úgy hull a sok hópihe egyre,
fehéren, tisztán egymáson megpihenve.
Minden csillagocska, mintha horgolva lenne.
S ezernyi varázslat lakozna benne.
Nézd csak a csepp csodát hogy nő csak egyre,
vastag hótakarót borít a nagy hegyekre.
Süpped a láb is a roppanó hóba,
mintha csak édes porcukor volna.
Fenyők tűlevelén apró dunyha,
világnak minden zaja belefúlva.
A csendnek varázsát, hogy te meg ne törjed
surranó, suttogó legyen minden lépted.
2010. november 28.
......................
Mikulás jötteItt van, megjött mihozzánk is,
messzi földről érkezett.
Zsákját töltötte meg ajándék,
és megannyi szeretet.
gyermek s felnőtt mind-mind várta
hiszen oly jó adni
Szívet, mosolyt, ajándékot,
szeretettel kapni.
Hó hullt mindenütt, merre járt,
s csillagok ragyogtak,
Szarvasainak patái tejúton dobogtak.
Titokban jött, meg ne lássuk,
mert ez oly édes titok.
Kéményben csúszott le, vagy tán ablakot nyitott,
ez a kérdés örök rejtély, szobámba vajon hogy jutott?
Itt is csomag, ott is csomag,
...de jó mit is rejteget?
Hogyha itt az ajándékom,
megkapta levelemet.
Gyermek szeme fénylőn ragyog,
szebben mint a csillagok,
Mikuláska hozta nekem,
mert én jó gyerek vagyok!
Kedves ünnep, sok szeretet
kérünk szépen maradj itt,
nyisd meg az emberek régen bezárt szíveit.
Szórj rájuk meleg kezeddel,
sok-sok fénylő csillagot,
mosolygunk, mert boldogság az
mit a szánod itt hagyott.
2010. december 5.
.......................
Csend szonátaAlszik a világ
sötét leple alatt
szunnyad a holnap
milliónyi lélek fáradtan piheg
nem tudja a mát a jövő mivel lepi meg.
Álmok szövődnek
félelmek, avagy szerelmek hálójában
a vágy dallamára, táncol az élet
a csend szőnyegére ritmussal lépnek
a jövő nemzedékek.
Minden pihen
fáradt súly alatt, könnyűvé válik a test
pihen a szorgalom, pihen a rest
csak az óra ingája kattan ide-oda
s lassan az éj is ellebben tova.
Hosszan nyújtózva ébred a reggel
még harmat cseppen a madár álmos dalára
és virág nyitja ki szirmait
hogy megpihenjen egy kedves kezében
búcsúzik az éj a világ zajos tenyerében.
2011. július 7.
....................
Hangtalan kiáltó fájdalomItt vagyok a semmi közepén
könnyű vagyok, kit elsodor a szél
mint egy síró húr egy könnyes gitáron
mint egy szellő, ha ablakom kitárom
egy pici porszem, mi nincs is már talán
kinek egy könnycsepp
egy nagy óceán.
2011. július 30.
.................
A múlt karácsonyaA csend hallgat és én benne vagyok,
másutt gyertyafényes otthonok.
A meleg dalol és zenél,
s a szeretet simogatva mesél.
Sültek illata szállva-száll,
bensőséges lelket tár.
Itt hallatszik egy kacaj, ott játszik egy játék,
kedves összetekintések, mint fa alatt titkos ajándék.
Csukott szememmel mindezt látom
s közben a múlt karácsonyait újra bejárom.
Emlékezem: tiszta szívekre, s tiszta szavakra,
és a feltornyosult nagy havakra.
Hideg szelekre, fagyos éjszakákra
zordon egyedül hagyott tanyákra.
Nagyapámra, nagyanyámra
divatja múlt nagykabátra.
Mosolyra húzódik kissé a szám
itthon vagyok, ez a hazám.
Féltett emlékeim újra dobozba teszem
rájuk majd újra emlékezem.
TANÉKITA 2011. november 9.
.....................
Álmodó karácsonyunkPicinyke csengő csilingelése csendül fel valahol
ünnepre öltözni készülő szíveket hangol
melegségre vágyó lelkek,
eljött az idő örüljetek.
Halk karácsonyi dallamokat játszó szél
puha hópihéket szórjon a világra
hófehéren így ünnepélyesebb
tárja ki a régen bezáródott lelkeket.
Kandallókban tüzet gyújtó álmok melegedjetek
segíteni kész kezek, most segítsetek
bántás helyett inkább öleljetek.
A rosszat a meghittség varázsa cserélje fel
tisztuljon a világ, s forrjon eggyé az öröm
csillogjon a fény színpompás örömgyöngyökön
Hallgassatok felhőtlen, örömmel teli gyermekkacajt TI emberek
lágyuljon meg szívetek és legalább most szeressetek
kulcsoljatok össze minden remegő kis kezet
Gyúljatok csillagszórók, gyúljatok gyertyák
szemekben is gyújtsatok örömtüzeket
így ünnepelje a világ e szent ünnepet.
Csituljon háború, csituljon minden
csend legyen földön, csend legyen égen
szelíd Karácsonyunk most ülj le közénk,
védő burkodat vond le körénk.
2011. november 20.
...........................
NagyanyámEmlékszem kicsiny lánykoromra,
piros cserepes, fehér szelíd tanyára.
Előtte hosszú gémeskút állt,
udvarán bozontos puli kóricált.
Kertjében mák és számos szép virág nyílt,
könnyes a szem, mely visszatekint.
Gyümölcsösében szőlő és megannyi finom gyümölcs termett,
s a NAGYANYÁM őszhajú, törékeny, gyenge termet.
Ősz haját mindig feltűzött kontyban hordta,
s valami lágy fény az arcát körbekarolta.
Lassú léptekkel sétálgatott,
halk bársony szavával vigasztalgatott.
Lábasában finom volt mindig az étel,
vele mennyei manna sem ért fel.
Hol vagy azóta, ó, kedves nagyanyám?
Köd fátyolában van kedves tanyám.
Ó, te kegyetlen s gyors idő,
nincs már szegény...
emlékeimben személye nagyra nő.
........................
Most kell...Most figyelj rám, míg itt vagyok
még nyitva vannak lelkemen ajtók és ablakok.
Most kell, hogy szeress mert majd elmegyek
ahonnan visszajönni nem lehet.
Most kell, hogy nézd a két szemem
és ne engedd el ölelő két kezem.
Most kell, hogy élvezzük a színeket
mit magunkkal vinni nem lehet.
Most kell, hogy hallgassunk száz dallamot
s trillát mit megannyi madár hallatott.
Most kell élnünk, mert vélünk az idő elrobog
és szívünk ezután soha többé már nem dobog.
Most kell, hogy táncoljunk a pergő zenére
a tamtam dobok ős időkről hozott ütemére.
Most kell a minden a semmik felett
mert bánhatod, ha egyszer mindennek vége lett
2012. január 19.
..................
Édes illatú tavaszRingass el kérlek, lágy, tavaszi szellő,
vigyél lepkekönnyedséggel messze,
tegyél le végtelen tengerek partjára,
gyönyörködve a hullámok folyton változó fodrára.
Sárga föveny, apró, lágy homok simítsa talpamat,
intsenek felém karcsú pálmafák.
Mint kecses, karcsú, kedves nimfák,
hozzák vissza arcomnak régi, felhőtlen mosolyát.
Tavasz, te kedves, szerelmes évszak,
törölj ki emlékeimből mindent, ami bánt!
Hadd lehessek gyermekien újra könnyed,
feledtess velem minden fájó könnyet!
Szám hadd szavaljon új, tiszta verseket,
mivel kifejezhetem hálámat feléd.
Kik mindig is szerettek, itt vannak velem,
add meg kérlek, édes Istenem, hogy legyenek még sokáig énnekem!
Tavasz, te megújulás,
te édes illatú újjászületés.
Várva várt virággal színesített csoda,
legyél Te mindig a lelkem otthona.
.............
Ember vagyok...Érzelmek feszülten tornyosulnak bennem,
jóra s rosszra egyaránt gondolok.
Egyik gyógyítja, másik sebezte lelkem,
az utam mellett, merre eddig mentem,
mosoly és könny érintette arcom,
hol erre, hol arra dőlt a mérlegserpenyő.
Barázdák vésődtek a homlokomra,
megtalált az idő kegyetlen vasfoga.
Nem panasz, mi elhagyja az ajkam,
csak néha mérhetetlen fájdalom.
De mindig van, ki mosolyt is fakaszt,
így a rosszra függönyt is akaszt.
Nyugodt lelkem néha háborog,
gyengét erős miért bánt, s megöl?
E vadvilágban néha elveszek,
fájdalmamat mosolyom takarja,
csendben ülök és elrévedek.
Esténként az eget kémlelem s csodálom,
milliónyi ékszer díszeleg.
Oly jó lenne közöttük lebegnem,
fentről nézni küzdő életem.
Porszem vagyok, voltam és leszek,
bizonyítják völgyek és hegyek.
A nap hevít, s a hold keze hűsít,
tengeren hánykódom, sós permetje üdvözít.
Ember vagyok, mert annak születtem,
de sorsom mily kéz vezérli, kérdezem.
Csak annyi jót tettem talán, mit vétkem engedett,
s az idő fátyla egyszer eltemet.
..............
Erdei gyermek rímekKimegyünk az erdőbe...
várod?
zirr-zörr avarban botorkál a
lábod.
Lépteid zaját hallod-e?
csisz-csosz.
Látod, a patak folydogál
lity-loty.
Harkály ágakon kopácsol
kip-kop.
Nyuszi fűben ugrabugrál
hipp-hopp.
Őzsuta bokrok között bújik
cikk-cakk.
Lábai eltűnnek az árnyékban
flikk-flakk.
Béka tavirózsán brekeg
brek-brek,
Vízpartra esik ijedtében
nyekk-nyekk.
Róka gyerkőcök mókásan játszanak
sirr-surr.
Vadmacska egérre vadászik
mirr-murr.
Mézet keres a dörmögő mackó
brumm-brumm,
Méhek jönnek mérgelődve
zimm-zumm.
Fárad a lábunk most már
ajjaj,
hazatérünk virággal és
gallyal.
Csurran a friss tejecskénk csészécskénkbe
csirr-csurr,
pattog vidám tüzünk
dirr-durr.
Elalszunk az álmainkban
fuss-fuss,
szél szökken az erdőnkben
huss-huss.
Mélyen alszunk ágyunkban már
végre,
mesémnek is vége lett hát
vége.
...................
Apámne menj
Síró lélekkel nézlek, megtörve, hova lettél?
Utolsó könnycsepp vagy, mit letöröl kezem.
Nézz rám még, kérlek, szemed keresi szemem.
Ne sírj, te nem szoktál sírni, most se tedd.
Inkább mulass, mint régen, emlékszel még?
Szemed mosolyogjon, majd könnyezhet az ég.
Kutatok, keresek a gondolataid között.
Vajon mik járhatnak eszedbe még?
Szegény apám, bár csak segíthetnék.
Tehetetlen dühömben szidom az éveket.
Elvisznek tőlem messze majd?
Sorsunk, könnyeinket ne akard.
Még nem tudok a szépre emlékezni.
Csak bánt a könyörtelen jelen, szíved vele harcol,
Lelkembe kíméletlenül mély sebet karcol.
Ne menj! Kérlek, ne menj!
Ne készülj még a hosszú útra.
Nem akarok nézni búcsúzó koszorúra.
Ujjaim arcodon féltve végigsiklanak.
Évek szántotta ráncaidon barázdát simogatnak,
Kérdezem, meghagy-e még nekem a holnap?
2014. június 6.
..........................
FogolytáborApám mesélte...
1951 tele
a tábor foglyokkal tele.
34 fokos hideg
ronccsá széttépett béke és ideg.
Reménytelen, fagyos a félelem
álom maradt csupán az élelem
legfeljebb golyó a reggeli
megkönnyebbülésnek az is megteszi.
Megfagyott szívek
s rég arcokra száradt, s elapadt könnyek
már csak a fájdalom marcangolja a testet
itt nem emberek élnek, csak robottestek.
Meghalt bent megannyi gondolat
mert csak hallgatni, de beszélni nem szabad
a lélek is megdermedve már
jobb holnapokra hiába is vár.
Az ép elme ezt fel sem fogja
miért a tábor, s miért van foglya
s a tisztek sistergő szava
súlytalan testek gyilkosa.
Táboron túlra vágyódó szemek
ásókra fagyott, fehér, csontos kezek
intik a világot... ilyet soha!!!
Ne legyen kegyetlen gyilkos, és több ostoba.
Mesélte apám, ki ott dolgozott
jövőt építve fáradott
látta mindezt, mit nem kellett volna
s az ég könnyes felhőket húzott a holdra.
Apám folytatta ...bizony kegyetlen telünk volt...
"gépünk fagyos göröngyökbe markolt"...
azóta is gyakran szidja a múltat
képeket mutat, fekete-fehéret, sárgán megfakultat.
Hálát rebegve néz most az égre
hogy béke van itt... még béke!!!
Ha nehéz is, de békés a létünk
de álmunkra nem ül rá gyilkos félszünk.
Ez egy régebbi versem amit most szeretnék publikáltatni apum emlékére
...........................
Rímes intés...Intés
Ki most könnyen vagy, mert erős lelked vezérel,
tudd meg, nem mindig lészen így,
egy fájdalmas perc vagy óra megtanít
emlékezőn szavaimra, lesz, hogy megszégyenít.
A nagy ego buktató, meg fogod tanulni,
keserű lecke, mit le kell hogy nyelj pirulaként,
nagy büszkeséged el kell majd feledni
lehajtott fejjel, lélek-szolgaként.
2014. augusztus 29. TANÉKITA
..........................
Karácsonyi szívekTávoli szívek karácsonya
Távoli szívek öleljetek,
hadd érezzem finom melegetek.
Lelkem zokog, nem mutatom,
mosoly suhan csak át az arcomon.
Távoli szívek vagytok, mégis oly közel,
nem a karom, csak a szívem ölel.
Zárva tartott kincseskamrám
őrzi drága lényetek,
szellemetek átragyogja karácsonyi fényeket.
Csukva tartott szemhéj alatt
látom kedves arcotok,
kezem kezemet szorítja, s könnyeimmel harcolok.
2014. december 15.
........................
Szárnyaló álmomKépzelet
Szabadon szárnyaló sasmadárként
kitárt szárnyaim messze földekre visznek.
Szél süvít fülembe, mintha démonok s fantomok orgonán
játszanák e dallamot,
kísértetiesen félelmetes, mégis megfogott.
Hatalmas szárnyaim sötét árnyat vetnek a földre,
mi lent súlyként préselt, s volt lelkemnek teher,
most elfedi finom, kristályos, szürke porlepel.
Szirtre szállok megpihenni, s elmerengve nézem,
alattam mily piciny a nagyvilág.
Messze, lent vannak földnek drága kincsei
elbújva picinyként mesés titkai.
Érzékszerveim mégis őrzik őket,
a szem, a fül, az orr, az agy
külön-külön, mégis egyben élvezet,
s karom emlékként átöleli a természetet.
Testem hiába földemnek leánya,
nem köt, nem fog, nem zár be semmi sem.
Nem fog el így a félelem sosem.
Ez egy teljesen más dimenzió,
elmém gyártotta kompozíció.
Itt otthonra találok, itt minden az enyém,
szobámba ragyog a színpompás sarki fény.
Minden itt van, mire csak gondolok,
virágszínek, virágillatok.
Gyümölcsízek, gyümölcszamatok,
földről felszállt, hűsítő harmatok.
Mágikus világról, mesékről álmodok.
Hiába jő a hajnal, s hiába ébredek,
velem marad e kéjesen szép képzelet.
2015. február 14.
........................
KöltészetVersek birodalma
Van, aki szerelmes hős dalnokként a lelkét kitárja,
s lángoló szívét kedvesének viszont remélve tálcán felkínálja.
Van, aki lágy pihe tollal írja a rímeket,
s megfog ezzel ezernyi hasonló lelkeket.
S van, aki tekervényes idegen szavakat zeng,
s mutatja, mily mestere a költészetnek odafent.
Van, aki tiszta sorokat ont fehér papírra,
mit érez legbelül, ily módon nyíltan mutatja.
Van, aki sejtelmesen körülírja, mit érez, mit gondol,
félszegen minden mondanivalót tolla megfontol.
Van, aki bátran kritizál múltat, egy jobb jövőt remélve,
lázong a mán, s szidja a hazug csalókat, s megkövezne.
Van, aki álmodozón, sejtelmesen fogalmaz meg álmokat,
s fentről aprónak lát súlyosnak látszó gondokat.
Van, aki szomorún festi le valaki hiányát,
így érzékelteti fájdalmas nagy magányát.
Van, aki humorosra váltja fel a témát,
üti el viccel, s szórja szóvirágát.
Van, aki aprólékosan csak rímeket farigcsál,
mindegy, miről szól a vers, gondot ebből nem csinál.
Van, aki színes képeket fest, mint valami festményt,
még sem szónokol, nem trilláz nagy cselekményt.
A költészet ezért csodás, és egy színes kavalkád,
olvasni élvezet, csak érezd ütemét, s zengő dallamát.
2015. március 9.
......................
AnyánkAnyák napjára
Drága jó anyánk
Hangos sírással jöttünk e világra,
sírtunk, mert tüdőnket átszelte a lég.
S mert köldökünk zsinórját
hideg fém vágta szét.
Első csalódásunk, hogy fájdalmas az élet,
de anyánk ránk mosolygott, s finoman csendre intett.
Szeretőn fölénk hajolt,
s szemünkre édes álmot hintett.
Puha melegségben, hunyorogva néztünk széjjel,
az élet ránk köszöntött vakító fényességgel.
Meleg kéz simogatott és tejet adott,
és szeretetet, amit még adhatott.
Levitte lázunk, ha betegek voltunk,
s játszott vélünk, ha unatkoztunk.
Vigyázón követte minden léptünk,
s örömmel figyelte, hogyan növekszünk.
Szebbé tette
gyenge hajtáskorunk,
szeretete melegítette
védő otthonunk.
Kora reggel már serénykedett,
szép szóval gyengéden ébresztgetett.
Iskolába küldött finom kaláccsal,
s gyakran ellátott jó tanáccsal,
hogy ne legyek rossz, s mit, hogyan tegyek,
s ha felnövök, én is olyan legyek.
Tudta mi vár ránk, ha felnövünk,
hogy gondok súlya alatt majd felnyögünk.
Hogy háborúk zajára ébredhetünk,
hogy ezernyi betegségtől szenvedhetünk,
hogy majd fázunk és éhezünk.
Hogy örülni fogunk, hogy létezünk,
de ő akkor is segít majd, ha felnövünk.
2015. május 1.
...........................
Búcsú anyámtólApám után anyám is elment
Apám után anyám ment el...
Harmattakarót vontak magukra a mezők,
nem ilyennek láttam őket azelőtt,
nézem őket, elsuhanunk mellettük,
az ég még álmosan kéklik felettük.
Megyek hozzád, beteg anyám,
hazajössz még hozzánk talán.
Velünk a sors nagyon kemény,
kegyelmez majd konok remény?
Szenvedésed szenvedésem,
fogja kezed szeretetem.
Csókom simítja homlokod,
hiába vár már otthonod.
Szívem szakad, törik össze,
hallva jajgatásod közbe`.
Segítséget kérő szemed
zokogtatja a lelkemet.
Szítja dühöm semmittevés,
tehetetlen, bús kesergés.
Árva vagyok most már, árva,
szülők nélkül nagyvilágba`.
Édesanyám voltál nekem -
neked hálás az életem,
kemény sors és kemény élet,
értelmetlenül ért most véget.
2015. július 11.
.......................
Gyilkos háborúAdj békét, Istenünk
Éli világát a gonosz,
érző szíveket bombázva ostromoz.
Mocskos lábbal tiporja, amit, s akit lehet,
nem baj, hogy éppen valakit elszenvedett.
Vad emberi roncsok félelmet hintenek,
eszelős, gyilkoló gépek rabolnak, ölnek, ez rettenet.
Erkölcs testén pestis sebeket ejtve,
szép világunk mély emlékezetbe rejtve.
Háta mögé nézve nevet a sátán,
az emberség pusztulását látván.
Megálljt parancsolj, Istenem, ha vagy még,
nézd, mesterműved lángolva ég.
Kérlek, ne hagyd, hogy minden elvesszen,
őrült, eszement gyilkolás ne legyen fékevesztetten.
Légy oltalmazója ártatlan felnőttnek és gyereknek,
adjon újra helyet földünk béke szigetének.
2015. július 22.
.....................
EsteEsteledik
Sárga holdkaréj
naptüze végett.
Némán figyelem,
megigéz ez a nézet.
Felhők udvarában
bíbor párnáin nyugszik.
Méltóságteljesen,
lassan tovaúszik.
Becsukom szemem,
hallom a világ csituló zaját.
Ezernyi kis vonós zengi el
estemnek szép dalát.
Kertem körülölel
egy forró nap után.
Harmatos takarót
szomjasan megkíván.
Megnyugtató idill,
fáradt az este már.
Óvatosságra int,
s mindent lakatra, kulcsra zár.
2015. július 22.
..........................
Mosolygós őszömŐsz
Napsütötte kertem pázsitján fekszem,
néma bárányfelhők úsznak énfelettem,
őszi csend öleli át tétova lelkem,
köd fedte jövőmet hadd feledjem.
Szeretlek, kert, szeretlek, nap és őszi szél,
utóbbi fülembe súgva fúj, s folyton beszél.
Nem értem szavát, csak sejteni vélem, mit regél,
ha elköszön az ősz, sietve jön majd a tél.
Halvány mosollyal intek... az még messze van,
csak azt sajnálom, melengető nyaram odavan.
De reményem simogatja gyógyítón lelkemet,
visszatér a nyár, és boldog lehetsz megint majd, meglehet.
Drága kerti idillem, most még élvezem az ittlétedet,
nem ijeszt meg a tél, gyors léptekkel hiába közeleg.
Felvértezem szívem örök, szép élményeimmel,
mindezt álmodom vagy át is élem behunyt szemeimmel?
2015. szeptember 6.
......................
Őszi esőEső
Kipp-kopp, kopog az eső az ablakon,
itt vagyok, köszön az őszünk, és én csak hallgatom.
Lemossa porát fának, bokornak, száz virágnak.
Erőt ad a frissen fellélegző szomjas világnak.
2015. szeptember 22.
..............................
Elrejtett könnyeinkEmlékezünk
Belső énünk sír néha-néha,
súlyos könnycseppek ezek,
elvesztetteinkre ez az emlékezet.
Bár lenne mosolyunk is visszatérve a múltba,
gyermekjátszmáink megtalálva újra,
de mégis könnyet ejtünk halottainkra.
Egy pillantás, egy villanás az élet,
visszatekintve minden rövid, de szép lett,
bár majd ezt is elviszi az enyészet.
De sírnunk nem szabadna,
mert kik elmentek, látnak s azt szeretnék,
ha a múlton nem sírnánk, inkább csak nevetnénk.
S mi, akik emlékezünk,
mosolygunk is a múlt tréfáira nézve,
és minden megy tovább a jövőre vetítve.
Virágot teszünk márvány hidegére,
homályosan nézünk elhunytaink nevére,
lelki békét hintünk rájuk s emlékeikre.
S ballagva elindulunk
küzdelmes, szürke hétköznapjainkba,
kegyetlen mókuskerekünk pörögve indul újra.
2015. október 23.
..........................
Ha élnélAnyám születésnapjára, ha élne
Ha mondhatnám hogy boldog születésnapot
s ha adhatnék neked egy szál virágot
ha átölelhetnélek mint egykor régen
sokkal könnyebb lenne a lelkem
de ha látsz tudod milyen nehéz most nekem
hiányzol és más lett nélküled az életem
oly sok mindent megmutatnék
mi változott azóta
de elvitt tőlem ezernyi perc pár hónap és óra
s már nem mondhatom már nem adhatom a szál virágot
s már nem ölelhetem át gyenge testedet
s már nem vigasztalhatom vigasztalan lelkedet
csak fáj nagyon még hogy hiányzol
csak régi képen fotókon látszol
megsimogatom rajtuk hófehér hajad
az arcomon lassan a könnyem elapad...
2015. október 24.
..........................
KarácsonyunkhozKarácsonyi előzetes
Ó, december havak hava,
boldog reményeink karácsonya.
Gyermekeink kacajának idézője.
Örömök, boldogságok szülője.
Jégcsapok s hóemberek készítője,
melegítő szeretetek üzenője.
Nagy kendők vállakra terítője,
hajnalokat zúzmarával hintője.
Régi idők visszaemlékezője,
békére, csendességre intője.
Imákkal, énekekkel üdvözítője.
Légy irgalmas hozzánk,
hagyd, hogy kicsit pihenjünk.
Hagyd, hogy szeretteinkkel ünnepelhessünk.
Adj nekünk jó reményt az új évre.
S áldást, jobb létet az éhezőkre.
Jobbulást, egészséget a szenvedőkre,
hogy békességben leülhessünk a tűz köré.
Tedd védőn kezed földünk fölé.
S tanítsd az embert a szépre, jóra,
hogy így emlékezhessünk rád,
boldog karácsonyunkra.
2015. november 30.
........................
ÁlmomKépzeletem
Kék égen úszó habcsók felhőkön át
száguldó képzetem,
hegyeket, tengereket kutat.
S ifjú titánok s karcsú lányok könnyed kacaján mulat.
Tengerem fodrán s fénylő csillogásán
napsugár incselkedik velem,
hívogatón, csalogatón int felém,
s némán üzen nekem.
Lágyan végigsimítok hófehér habján,
mely visszasimogat,
nem tudok neki ellenállni,
színe eget tükröző kék, zöld s lágy smaragd.
Testem pihe-puha tollszerű pehely,
becsukott szemmel élvezem e kéjt,
visszaadja e pillanat talán,
az elveszett hitet s reményt.
Egyedül vagyok, rám terül a nyugalom s csend
bársonypuha, meleg leple.
Széttárja lelkem felett szárnyait,
egy szivárványszínű, tarka lepke.
Elillanó éjszakám sötét árnya,
új napot von fel az égre.
Pillámra ül, s lassan felébreszt
reggelem tarka fénye.
...............................
Ki ne vágyna...vágyálom
Ki ne vágyna szeretetre,
szívdobbantó szerelemre?
Ki ne vágyna a zenére,
dallamára, ütemére?
Ki ne vágyna forró nyárra,
melegségére vaj` ki ne vágyna?
Ki ne vágyna ölelésre,
mézízű, csókos érzékiségre?
Ki ne vágyna a tavaszra,
millió tarka virágra?
Ki ne vágyna friss gyümölcsre,
zamatos, lédús ízére?
Ki ne vágyna tengerpartra,
fehéren fodrozó habjára?
Ki ne vágyna napsütésre,
melengető sugarára?
Ki ne vágyna holdsugárra,
azt csodáló, szerelmes szempárra?
Ki ne vágyna utazásra,
hegyek-völgyek látványára?
Ki ne vágyna kisgyermekre,
édes, kicsi teremtésre?
Ki ne vágyna hosszú létre,
nem egy sírós temetésre?
Itt vagyunk most, s kedvre éljünk!
Békében ne kelljen félnünk!
Minden csodát megélhessünk,
szerelmes csókra ébredhessünk!
Még ha néha oly nehéz is,
hogyha kézben lapul kéz is,
hogyha mindezt már megéltük,
nem volt hiába létünk.
2016. január 27.
................................
Le a zsarnokokkalSzabadság
Ember, ne hagyd, hogy a zsarnok fejedre üljön,
s nagy úrként elterüljön,
a pénzén heverve, terpeszkedve,
s az alattvalóra így tekintve
megmondja, mit tegyél,
közben az ellopott pénzedből él,
hogy még több adót fizess, parancsol s követel,
közben büntetlenül bűnöket követ el,
megfojt mindenkit, ki szót merészel ellene,
vedd észre, lépni is kellene,
mert harácsolva nekik soha semmi nem elég,
miattuk szenved a kifosztott nép,
kiáltsd az égre fel, hogy szabad vagyok,
ha nem tűnnek el, haljanak a zsarnokok,
vegyük el tőlük mind, mit elraboltak,
adjunk enni az éhezőknek, ne legyenek holtak,
rántsuk le őket, ne legyen nagy arcuk,
küzdjünk ellenük, törjük le a harcuk,
ne engedjük, hogy megöljék jövőnket,
hogy jóra nevelhessük gyermekünket,
okosak legyenek, ne megvezethetők,
hogy majd belőlük legyenek emberibb vezetők,
hogy jogállam legyünk igazi jogokkal,
együtt érezzünk a kifosztottakkal,
igazi bűnös bűnhődjön ártatlan helyett,
zsarnokdiktátornak ne hajtsunk fejet,
szégyent ne hozzunk büszke s igaz szívű őseinkre,
tiszta szívvel emlékezzünk hősi tetteikre,
fogjunk össze, s legyünk újra büszke nép,
tisztelve lehessünk újra a nagy világban,
boldogok lehessünk piros, fehér, zöld virágban,
földjeink újra nekünk teremjenek,
hogy gyermekeink soha ne éhezzenek.
Egy hajóban egy irányba evezzünk,
egy hazában együtt, s ne széthúzva lehessünk.
Március 15. jegyében (2016. március 14.)
...............................
Kezdő festőÁldott eső
Ecsetet fog kezébe egy kezdő festő,
kérdés gyötri, mi legyen a téma és a séma.
Bár ez lenne a legkisebb gondja, s magának mondja,
mindegy, nekiállok, mert így festményt ecsetem alól sosem látok.
Csupasz falak, így hogy akasztok szép képet rátok.
Azt sem tudja, hogy hol kezdje,
az elejét vagy a hátterét kenje.
De mintha alapozni kellene a vásznat,
s majd folytatni, ha az már megszáradt?
Pirossal, sárgával kezdi mázolni a hátteret,
arra pár fehér foszlós bárányfelleget.
Becsukja szemét, hogy jobban elképzelje,
s bizonytalanul megindul festékes ecsetje.
De dühe kezd fellobbanni hős piktorunknak,
nem oly lángoló a nap, mint minden alkonyunknak.
Türelme fogytán, mert szépre hiába akarja,
mérgében a festéket gyorsan levakarja.
Meg kell tanulnia, hogy nem adhatja fel,
festményét újrakezdi szépszerivel.
S mire nagy nehezen kialakulna a kép,
eső zúdul nyakába, s mázolt vásznára épp.
Szobájába rohanva viszi be a festményt,
s ezzel feladva minden kicsiny reményt.
Sutba dob ecsetet és összekent vásznat,
s elfogja keserűség s megannyi bánat.
Nem lesz belőle sosem híres festő,
inkább rímeket faragna, mint egy ékes költő.
A festőnek másnapra nem várt vendége jő,
zavartan takarja ázott művét ő.
De vendége meglátva így kiált fel, ó,
ez szobám falára nagyszerű s való.
Új praktika, stílus, nagyszerű ecsetvonás,
ezt a festményt látva mesés és csodás.
A kezdő festő kövülten figyeli,
hogy vendége festményét ily dicsérőn illeti.
Örök tanulságként megjegyzi magának,
hogy pont az, mit elrontottnak hitt még, tetszhet másnak.
Örömmel felkiált, ez legyen tiéd, barátom,
feledem dühöm, s csak az esőt áldom.
Világhírű festő így lett piktorunkból,
önbizalmat így merített egy kedves barátból.
2016. március 22.
.........................
Az elvesztegetettIdő
A hiány többsége benned él,
életedben mindig csak vársz.
Lelked fáj és már nem remél,
oly ritkán jönnek, kikre vágysz.
Ólomlábakon cammog az idő,
öregemberként bot a támasz.
Közben őszre színeződik a fő,
de még ablakot, ajtót napra kitárhatsz.
Elpocsékolt órák és percek,
átkozott sok csend és hallgatás.
Mint fában a szú, csontodban perceg,
bensődből felüvölt a néma társ.
Felvetődik a rég elvetélt kérdés,
miért is lettél, miért is vagy.
Kedveseid miatt éled a féltés,
s egykori mosolyod az arcodra fagy.
2016. április 8.
..........................
Édes tavaszomÚj élet
A télbörtön ajtaja-ablaka kitárult,
és én vígan fellélegezve kiszabadultam,
úszva a légben kiröppentem, kiosontam.
Ámultan néztem körül, szinte meghatódtan,
kacagva, vidáman, önfeledten, mint egy gyermek,
játszva könnyedén a füves, virágos fák között termett.
Táncoltam, és átöleltem széles e világot,
megsimogatva a felém intő fák levelét,
és láttam a tavasz virágot bontó meleg tenyerét.
Ittam az illatokat és magát a látványt,
ahogy színpompás kertem újra életre kelt,
hogy ezt is megértem, maga a tudat, szinte égig emelt.
Imádlak, édes tavaszom, édes természetem,
amit a kegyetlen tél tőlem elrabolt, elvett,
egyetlen elvett kincs helyében adott a tavasz ezret.
Színpompás világom s szabadság, áldalak,
hogy újra boldogan megélhetem ezt a csodát,
és hallhatom a nektárt begyűjtő méhek ostromát.
Visszatértek újra a tél elől menekült kedvenc madaraim,
daruk, gólyák, pintyek és a fecskék,
keresve békát, megannyi rovart, és ezernyi legyecskét.
Mindent, kit-mit a sorsom elvett tőlem,
értük síró könnyeim, és sebzett lelkem,
most sikerül talán minden rosszat eltemetnem.
2016. április 16.
............................
Szomorú hírnökÚgy szeretnék valami szépet írni, ami az örömről szól,
hiszen ma anyák napja van,
anyám már nincsen, s e nap nem öröm, csak boldogtalan.
Átölelném Őt, s megfognám gyenge két kezét,
s az arcát simogatnám, lesném könnytől homályos kék szemét,
mely olyan volt, mint zápor után a nyári ég.
Ő már nem enyém, törékeny testét föld kívánta,
utolsó sóhaja most is szívembe mar,
elmém felejtene, de szívem nem akar.
Feltörnek emlékeim gyermekkoromról,
hisz boldog voltam akkor, ahogy gyermek csak lehet,
most fájó mosollyal fotókról néz vissza rám az emlékezet.
Temetőbe viszem tavasz-virágaim,
s már csak az égnek mondhatom el gyötrő kínjaim.
Mosolyogj, ott fent már nem fáj semmi sem,
hiányzol nagyon nekem,
glóriát fonjon neked igaz szeretetem.
2016. május 1., Anyámnak
.......................
KöszönetHála
Régen történt egy kedves eset,
mely vélünk, vélem megesett.
Egy nap kertemben virágot gyomláltam,
és akkor ott valami csodát megláttam.
Egy cinkepár postaládánkat birtokba vette,
családi otthonuknak, fészküknek kiszemelte.
Fészkük építése csodálatba ejtett,
ahogy felváltva e két piciny madár otthont teremtett.
Zörgőn megszáradt fűszálat, avart kerestek,
felkutattak érte mindent, nem voltak restek.
Mi segítségül mindent, mi kellett nekik odavittünk,
eleinte, hogy elfogadják, abban nem is hittünk.
De látva örömüket felnevettünk,
hogy nem volt hiába segítségünk.
A postásnéni leveleinket kézbe adta,
ha otthon sem voltunk, a szomszédnál hagyta.
Mígnem egy nap kész lett a cinkeotthon,
s a cinkeapa reggeltől estig ott volt a toppon.
Szorgalmasan hozta a finomságokat párjának
példát mutatva minden hitestársnak.
Hős cinkénk óvta féltőn az otthon ülő párját,
s ha kellett, mérgesen csettegve elzavarta a macskát.
De egy nap eljött a várva várt pillanat,
öt piciny tojásból született kis csapat.
Öröm volt látni, ahogy kiröppentek,
megvolt mind az öt kicsinyke cinkegyermek.
Rovarok és legyecskék, most vigyázzatok,
öt éhes száj mohón les le rátok.
Jót jóért cserébe egy nap hogy megesett,
az egyik felnőtt cinke nagyon meglepett,
mellém röppent le, egy lépésre talán,
félelem nélkül, ez ma is nagy talány.
Csivitelt, csettegett, be nem állt csöpp szája,
Én csak álltam ott mozdulatlanul, megbabonázva,
megértve elmém, hogy ez volt a cinkehála.
2016. május 9.
.........................
Élni újraKérlek, ne temessetek
Ha majd nem leszek,
hamvaim fákat s virágot fakasszanak,
kérlek, ne temessetek.
Élni akarok tovább,
s hallani a világ zaját,
megélni újra a létcsodát.
Látni szeretném sarjaim,
mosolyuk újra, mint a napsugár,
elfeledném kínzó kínjaim,
hogy velük nem lehetek,
kérlek, ne temessetek.
Érezni szeretném újra
a záport és a föld illatát,
hallani újra méhek zümmögését, madár dalát,
újra hadd létezhessek,
ó, kérlek, ne temessetek.
Szórjátok hamvaim tengerbe, folyóba, patakba,
hadd éltessem újra az életet,
hadd öntözzem majd a réteket, kerteket,
kérlek, ne temessetek.
2016. június 4.
....................
Sejtelmes estEsti idill négy sorban
Lombok közt megbúvó hold sugara,
sejtelmes, harmatos séta utamon.
Gyenge szellő simít meztelen karomon,
s megszáll az esti, néma nyugalom.
2016. szeptember 18.
.....................
Kedves nyaramBúcsú a nyártól
Kedves nyaram, hova illansz, hova tűnsz, hova mész?
Harmatkönnyed fűre hullva megigéz, örömöket felidéz.
Úgy búcsúzom tőled, vajon érezlek-e, látlak-e még?
Vigasztaló, bárányfelhős felettem az őszi ég.
Villás farkú csivitelő fecskenép, mint kedvenc kép,
fájó sóhaj a szívemből int feléd, kér, maradj még!
Tétova léptem kertembe visz, nagy a csend, az őszi csend,
színes lombok susogják, hogy ne szomorkodj, ez a rend.
2016. szeptember 24.
.............................
Október 23-ra (Bánk Bánhoz Hazám hazám dalához...)Mai Tiborc panasz szava
Szívvel hallgasd, ne csak füllel jó magyar,
oly orvos kell e hazának, ki a magyarnak jót akar.
Börtönözd be az árulót ki népe ellen tesz,
és hidd, hogy egykor a hazánknak jobb jövője lesz.
..........................
SorsFonnyadó faág
Lassan elszálló az élet,
végtagjaim száraz faággá lesznek,
mikor a fiatal dalol és táncol,
én már csak némán fekszem.
Valamikor szép voltam én is,
táncoltam s daloltam vígan,
könnyeim voltak, amikor sírtam.
Ma már a könnyeim is elapadtak,
örülök, hogyha megtalál a holnap.
De ami érték van bennem,
a sok tapasztalat, mit nem felejtettem.
Csekély vigaszom, hogy más is megöregszik,
az élet elillan, éjszaka jön, és besötétlik.
Mert az élet három napszak csak,
reggel, dél és est-éjszaka,
sajnos, szólít az idő és földnek szaga.
Mégse nézd soha szomorúan a sorsod,
jusson eszedbe emberi voltod.
Hogy éltél s szerettek, szerettél, küzdöttél végig,
mégsem éltél hiába a szemfödélig.
2016. december 9.
.....................
Lelkem tavaszaÖrömöm tánca
Fű szőnyegén lépdel a tavasz,
hangtalan lépte nyomán életet lehel,
válaszul madárdal és virágillat felel.
Pillangók szárnya enyhe szellőt kavar,
virágszirmot bontva nektárt kever,
zümmögő méheknek éltető kehely.
Kegyetlen tél szava már ködbe vész,
csípős szele már messze jár,
mosolygós reményed újra vár.
Lelked kertjében színaranyként gyúl a fény,
simogat, mint valami égi lény,
melenget hitednek tenyerén.
2017. március 27.
......................
Nem az vagyokSorsom ellen harcolok
Nem az vagyok, akinek látszom,
ez csak egy külső, semmi más,
belül kislány vagyok, gyermek, csacsogás.
Nem az vagyok, mit külsőm enged látni,
hiába téveszt meg a külső látomás,
s belsőm napfény, csupa ragyogás.
Nem az vagyok, kit látni vélsz,
a külsőm nem őszinte, a külsőm hazudik,
lét konok korommal nem alkuszik.
Nem az vagyok, kit látni akarsz bennem.
Belül harcolok a kegyetlen időmmel.
Keményen állok emelt, büszke főmmel.
Nem az vagyok, kit látni engedek.
Hidd csak azt, hogy megtörtek útjaim.
Még nem adom fel titkos álmaim.
Nem az vagyok, kit megismertél bennem.
Nem hajlok meg sorsomnak s e vad világnak.
Ha kell, beszélek madárnak s színes virágnak.
Nem az vagyok, ki folyton kesereg.
Sír, hogy megöregszik, s elmegy egy napon.
Azért is nevetek, s ezt nem veszem zokon.
Nem az vagyok, hiába is nevetsz e vén bolondon,
hogy folyton, még ébren is álmodom.
Álmok nélkül már rég meghaltam volna, s fű zöldellne
örök sírhalmomon.
2017. június 2.
...........................
Bágyadt őszünkA csend sziluettje
Megjött az ősz,
sárga falevéllel búsan integet,
és lassan húz lusta, hol fehér, hol szürke felleget.
A csend is jött vele, az őszi csend,
mely jellemezte mindig.
Nincs gólyakelep, nincs fecske-vidám-csivit,
mely nyári nap oly könnyen megvidít.
Méla, őszi idill szomorú búcsúja a nyárnak,
hol a kedves emlékek hajnalokon már néha fáznak.
Mező felett harmatfelhő lebeg,
bágyadt napunk aranysárgára festi meg.
Hol süt még a nap, hol eső csepereg.
Fekete hada jön varjúseregnek,
ronda károgással festi a kék eget,
feledteti velünk a nyári meleget.
Ezernyi seregély aszimmetrikus rajzolattal
surrogva szőlőre, gyümölcsre csap le olykor,
melyre karbitdurranás felel,
éhes madarak seregét kergeti ezzel el.
Szomorún emlékezünk,
reménykedve várjuk vissza a tavaszt,
vele a hazatérő sok-sok madarat,
mely szívet melenget, és mosolyt fakaszt.
2017. szeptember 10.
............................
VádMúlt
Fülemben fütyül a néma csend,
vádló múltam agyamban mereng.
Zakatol a miért, rá könnyem felel,
menekülnék de az emlék nem enged el.
2017. október 15.
............................
Nyári melankóliaÁlmos négysoros
Eső koppan ablakom üvegén,
odakünn szomorún fákat hajlítgat a szél.
Merengőn figyelem s várom a napot,
reménykedőn vágyom napsugaras holnapom.
2018. június 15.
.........................
Ég és föld közöttTalány
Csak egy szürke porszem vagyok a sok között,
ki néha lebeg ég alatt és föld fölött.
Ki a múltját feledné ezer örömmel,
szelektálva azt vaskörömmel.
Volt benne jó is, ezt nem tagadhatom,
visszatér oda sokszor a tudatom.
Futnék, rohannék, szállnék, menekülnék
a holnap elől, mert félek,
ha időt kérhetek még, akkor időt kérek.
A rossz és a jó színes keveréke
a szívem és lelkem súlyos nehezéke.
Mert mindezt egykor majd elveszíthetem,
hisz véges minden, mint az életem.
Vaj`, ki tudja, látom és tudom-e még, mi lesz azután,
lehet, hogy csak egy foszlány leszek egy néma zongorán.
Vagy ecsetvonás egy festett erdőn-mezőn,
talán örömkönnycsepp egy boldog esküvőn?
Vagy harmat egy álmos hajnalon,
illatos színes virágodon?
Leszek talán sóhaj a szellők szárnyán,
vagy felhőként az égen, mint egy békés bárány?
Ki tudja, a lelkem lesz-e még, s majd hova száll,
vagy csak fű leszek mezőn, s jön, ki lekaszál?
Ó, maradnék még, hiszen vagytok ti, kiket nagyon szeretek,
tudni szeretném, akarom, hogy zajlik sorsotok, s mi lesz veletek!
Most még itt vagyok, és csak reménykedek,
hogy Addig még sokszor veletek lehetek.
2018. október 21., Vasárnap... gyötrő gondolatokkal, mert hiányoznak, akiket nagyon szeretek.
.......................
Advent örömeEmlék a Megváltó születésére
Valami különös hangulat,
valami édes álom.
Körüllengi napjaim,
mire nagyon vágyom.
A tél ujja csendre int,
szent békét remélne.
Imádkozó kezeket
meghittségre téve.
Gyertyákat gyújt az örömre,
színeset, fehéret.
Emléket hint az elmékre,
Megváltó születésre.
Jöjj el, drága karácsony,
szív-repesve várunk.
Jöjj el, szeretet,
s kérünk, maradj nálunk!
Gyermeklelkek ártatlanok,
csöppnyi kis kezekkel.
Izgatottan vágyakoznak,
csillogó szemekkel.
2018. november 29.
......................
Téli varázslatA tél szava
Didereg a föld,
és
didereg a lélek.
Didereg a kék s a zöld,
és
didereg az élet.
Fagyos már a hegy s a völgy,
és
fagyos takarója.
Fagyos már a zöld erdő,
és
fagyos a zakója.
Deres már a sík mező,
és
deres fűje, bokra,
Deres már a sok virág,
és
deres káka, gomba.
Fehérre fest mindent a tél,
s
fehér dunyhát varr az ágra.
Fehér hópelyheket szór
az egész világra.
2018. november 29.
......................
Karácsonyi mámorÜnnepi szendergő
Deresen hófehér minden odakint,
megnyugszik szemed, ha odakitekint.
Fenyőknek ágain ünnepi fény,
mert megszületett az égi lény.
Csillogó-villogó gyöngyödnek sora,
lelkednek érzelmeid ostroma.
Elérzékenyülsz s könnybe lábad szemed,
szí