Kri01 blogja
NovellaRend
Lehorgasztott fejjel ülök életem kacatjain. Igazgyöngyként pergő könnycseppek lazítják, mállasztják azokat. Végignézek a lomhalmazon, amit tizenhat évig gyűjtöttem és semmi, semmi méltót nem láttam ahhoz, hogy tovább legyen. De nincs erőm kidobálni, rendet rakni.
- Kérek két felest és két rostost.
- Húsz hrivnya lesz. Várj csak! Ha apád megtudja én is kapok, hogy kiskorúaknak adok alkoholt!
- Nem tudja meg…
Enyhén remegő kézzel vittem az asztalomhoz. Mohó mozdulattal nyúlt érte a cimbornőm. Ivás közbe sok hülyeséget összebeszél, meg aztán általában zagyvaságot mond, ami nem érdekel. Valójában kiábrándultam a barátságából, mert hazug. De a züllésre tökéletesen alkalmas. Legbelül régóta szakít a kitörés, de a hogyan még homályos. Most csak annyit tudok, hogy valahogy haza is kell mennem.
Búcsú után az ágyba zuhantam, ne lássák meg a szüleim.
Anyám korholása és pofonjai ébresztettek fel… Nem jó nekem így, valahogy ki kell mennem ebből. Hiába kerestem a fenekem alól valamit, mind szétporlott a kezembe. Nem volt biztos kapaszkodó. Az emberek sem azok. Mindben csalódok, egytől egyig. Ők sem tudnak felsegíteni. Ki képes rá? Mi képes rá? Bízzak önmagamban? Minding pofára esem.
Jézus neve derengett előttem. Ki is ő? Miért csinálta azt a nagy mártírhalált? Nem kellett volna! Nekem nincs szükségem rá! Eddig is éldegéltem! Meg aztán mit fognak szólni a barátaim? Egyszer bulizok, egyszer meg szennt vagyok? Nem jó a kettőség! Nem akarok képmutató lenni! Neeem, nem őt választom. Jó nekem így! Még meg kellene válnom….lássuk…a tánctól, meg a horror filmektől, a jó kis rock zenéimtől! Meg melyik fiúnak fogok így tetszeni? Nem kell nekik az apáca! Jó kényelmes a kupacom, nem kell azt megbolygatni…
Egy idő után görcsösen megy minden. Mindent magamba nyomok, nehogy másabb legyek a többiektől. Kezeimet mereven csukva tartom, hogy egy porszem se csússzon ki belőle, mert katasztrófa lesz. Meg kell felelnem, hogy szeressenek! Nem tudom, de annyit sírok, miért vagyok gyenge? Utálom és megvetem magamat! Csak jópofizz! Ne fájjon az igazságtalanság! Csak az ne…
Ezt már nem élem túl! Csak gyűl a sok lom, facsarja az orromat a bűz, de ő megáll előttem: Még mindig nem akarsz rendet rakni? Jó nyomorognod? Olyanok után szaladni, ami holnap talán nem is lesz már? Mondd el, miért csinálod ezt magaddal? Ha kell a segítség, csak szólj! És ezzel elfordítottam a fejem. Másnak is megy, nekem miért ne? Újra nekilendültem, de a hamisság erősen fáj! Miért nem tudok olyan lenni, mint más?! Hiába ütöm ütemesen a fejemet az asztalba, nem tudom a választ. Hát akkor ki vagyok? Miért is kellett megszületnem? Mi a célja? Értelme? Csak kell lennie valami válasznak! De hiába nézek magam körül újra és újra, visszatérek ehhez a kérdéshez: mi értelme? Teljesen kétségbe vagyok esve, csak egy név áll meg szemem előtt, egy ragyogó csillag: Jézus Krisztus!
- Jézus, segíts! Nagyon szépen kérlek! Itt minden kusza, semmit sem látok már!
Megfogja kezem és felemel. Béna lábaim életre kelnek. És ami a legjobb, nem korhol, nincs a „megmondtam” szó a száján. Ő szeret, és nem nézi, hogy miben vagyok jó. Feltétel nélküli szeretet. Ez kell nekem! Reménnyel telt szemekkel hallgatom tanácsait, hogy melyik lomot hová tegyek, mit hajítsak ki. Én pakolásztam és Ő sepregetett és felsúrolt. Rend van, csillog minden és friss illat van.
- Uram… azt hiszem itt kell maradnod, kérlek nem hagyj magamra! Mit kezdjek itt egyedül?
- Rendben, természetesen! -hangja örömmel van tele és az ölelése a legmegnyugtatóbb. Tudom és érzem, hogy életem már nem céltalan. Jobbján tanulok, megmutatja milyen képességeket adott nekem. Mire használhatom. Mellette meglátom, hogy ki vagyok.
Új bútorokat vásároltunk: a Hit és Bizalom szekrénysora a középső szobába kerül, a Nyugalom ágya a belső szobába, a Tanuló asztalok mindkét szobába, a Vendégszerető székek az előszobába és mindegyik szoba plafonján egy- egy gyönyörűen szikázó Igefénye csillár függ. Most már rend van!
Groteszk
Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony, akinek semmije sem volt. Igen semmije. Se külseje, se belseje, semmi. Így a szegény ember, hol látta a feleségét, hol nem. Természetesen néhány feles után látta, csak kis ideig. Beszélt is hozzá, de az válaszra sem méltatta. Már ott tartott az ember, hogy kimossa feleségének a fogát. Bosszantotta a folytonos eltűnése. Épp nekilendült a szitkozódásnak és átkozódásnak, mire az asszony megszólalt. Nem is akárhogyan, rendesen ráripakodott. Az ember ettől úgy megijedt, hogy felesett. Eszméletét vesztette.
Egy nagy fehérségbe ébredt. Minden fehér volt: a fal, a körülötte lévő emberek, a ruhája, sőt még a szíjjak is rajta. Nem tudta, hogy él-e még. Egy nagy szúrás, amit farba kapott, éreztette, hogy él. Néhány napig még tűrte valahogy ezt az állapotot (mivel még ereje sem volt a változtatásra), de aztán veszett ebként követelte szabadságát és az asszonyt. A dolgozók csak egymásra tudtak nézni kérdően, mert nem értették. Mikor már elengedték, hogy maga végezze dolgát, megszökött. A jó öreg kocsmába vezetett útja. A csaposnál még volt annyi becsülete, hogy adjon neki néhány pohárkával, a következő nyugdíjáért cserébe. Mire kiitta a hatodik pohárral, megjött az asszony. Csodaszép ruhába. Annyira szép volt, hogy fennakadt a szegény ember szeme. A nő kinyújtotta karját és hívni kezdte az urát. Az meg se szó, se beszéd pattant is utána…
Nehéz volt lezárni a szegény ember földi életét, hiába próbálkozott a csapos és a halottszállító. Hiába tettek a kopeket a szemére, a szem csak nem akart lezárulni.
Kedves barátom
Újra itt: tágas és fehér folyosó, itt- ott emberekkel. Valaki ült, valaki nem és néhányan már mentek is. Kissé kábultan méregetem a körülöttem levőket, a vérvételnél mindig szédülök.
- Mehetünk. – szólalt meg az orvos ajtaját bezáró kedves hang, akit legalább ismerek is. Elegem van a sok idegenből, kik kémlelve tekintenek rám. Nem tudom mit figyeltek, hogy öltöztem fel vagy a hajam csúszott szét, de már remegtem az idegtől. Végre bizton karolhattam bele a kedves barátomba, Jánosba.
- Nyugi, minden rendben! - kezdte- Ne hagyd el magad! Meghívlak egy italra, nekem is jó esne. Aztán mindent megbeszélünk.
- Oké…izé, nem akarlak terhelni.
- Te engem? Most komoly? Na, gyere, mindjárt ott vagyunk.
Nem mentem be a bárba, csak a kinti asztalok közül választottam. A kilátás katasztrofális volt. Mindenütt szemét, senki sem törődik vele, senkit sem érdekel. Szembe ült velem és részvétnyilvánítóan fogta meg remegő kezeimet, melyek úgy hevertek az asztalon, mint két újszülött macskakölyök anyjuk nélkül.
- Mondtam, hogy minden jól lesz, meglásd! Van rá gyógymód. Sok ember túlélte…némi kemoterápia és más eljárások után.
- Igen, de mivel jár! Hajhullás, rossz közérzet, hányás…
- Az életben maradás az első! Nem kell feladni, küzdeni kell a végsőkig! Ha elbukunk, sebaj, legalább mindent megpróbáltunk. Ez ne feledd, soha! Ki tudja, mit hoz az élet. Nem lehet így felfogni, ahogy most te gondolod. Hát akkor reszkessünk életünk végéig. Ez így nem buli. Gondolkozz rajta… A fenébe!
- Máskor kisebbet kortyolj a forró teába! Nagyon megégetted magad?
- Csak nem számítottam rá.
- Olyan, mint a rák, hirtelen rossz.
- No, de utána számíthatunk a gyógyulásra…de, ha mégsem, akkor sem kell elkeseredni…
- Ezt nem bírom!- zokogtam.
- Na, ne sírj. Máskülönben, hol a hited? Ha te sírsz, én mit csináljak?! Ha mégis másképp alakul… hiányozni fogsz.
- Te is, nagyon!
- Na, de mindig azt mondod, hogy a halál után a mennyország vár. Hát akkor?
- De azt nem titkolhatom el, hogy csak Krisztus által lehet bemenni. Ő a kulcs, egyedül!
- Hát jó, oké. Majd keresni fogom, bőven van időm! De addig imádkozz… magadért meg, ha eszedbe jutok értem is, talán…
Mintha csak megbeszéltük volna, hogy hallgatni fogunk a következő percekben. Szemébe tekintve a még előttünk álló tervek lajtromát véltem látni, szemembe tekintve ő az elhalasztott és talán soha be nem következő tervekét. Nem is tudnám elképzelni az életemet nélküle, hogy bírnám ki? Ismertük egymás gondolatait és titkait. Hasonló világszemléletünk volt, kivéve, hogy ő nem vette komolyan Isten, olyan rulettjátéknak képzelte. Ennél a pontnál mindig szemben álltunk egymással. Kicsit haragudtam rá, hogy sok mindent komolytalanul vesz.
- Lassan mennünk kell. Lekéssük a buszt.
Otthon a megszokott várt- csendes szobák sorozata és a kihűlt ételek halmaza, amit anyám készített munka előtt. Mielőtt elbúcsúztam Janitól, megígértem, hogy este felmegyek hozzá és ott is alszom. Régen mindenki azt hitte- szerintem most is-, hogy szerelmesek vagyunk, pedig nem. A kapcsolatunk inkább báty és húgi kapcsolat. Nekem sincs testvérem, így megfogadtuk, hogy örök tesók leszünk. De most…nem tudom mi lesz.
- Szia, bogaram! Megjöttem!
- Szia, anyu.
- Minden rendben volt a vérvételnél.
- Hát… nem annyira, szédültem, de Jani erős volt.
- A következő alkalomkor inkább én megyek…
- Nem, kösz. Jó lesz így.
- Bárcsak segíthetnék…- mondta könnybe lábadt szemmel. - bár. Ha valami, bármi baj van, szólj, hívj és azonnal jövök! Bár ne kellene dolgozni!
- Jó, jó tudom. Hogy telt a napod?
- Á, nem is kérdezd! Minden a feje tetején. Minden, de most kell, sőt már tegnap késő! Hiába szajkózom, hogy egy jó cikk megírásához idő kell. Nemcsak összedobni. Mintha vennénk egy fazekat és mindent, ami a leveshez kell, csak beledobálnák…
- Sajnálom.
- Ne… ne drágaságom, te csak magaddal foglalkozz. Meg ezzel…
- Inkább erről ne beszéljünk.
- De muszáj szembesülnöd egyszer vele…
- Ne anya, kérlek…ne- préseltem ki magamból.
Látta, hogy a sírás szélén táncolok, inkább elhallgatott. Lágyan megsimogatta a hajamat, majd kiment a szobámból. Tudom, hogy neki nehéz és nem lehet úgy tenni, mintha semmi se történne, de a másik oldalra sem kell esnünk. Ebben az esetben az arany középút lesz a megoldás.
Este apám is hazajött. Miután megvacsoráztunk közöltem, hogy Janiék alszom.
- Na, azt nem!
- Apu, kérlek! Tudod, hogy vagyunk Janival! Hiába kértem, hogy legyen testvérem meg se hallgattatok. Légyszi, szükségünk van egymásra!
- Péter kérlek. - szólt csendesen pártfogó anyám.
- Nem! Ti már majdnem felnőttek vagytok és bármi megtörténhet és különben is nem kell okot adni a pletykáknak.
- Ezzel nem értek egyet! Így is, úgy is fognak! Kérlek!
- Péter! Hát nincs szíved! Bármelyik percben…kérlek! Hadd menjen. Én megbízom benne!
Apámat szíven találták e szavak. Elengedett. Kifele menet még hallottam sajnálkozásaikat, de aztán bezártam az ajtót.
Nem kellett messze mennem, hisz a harmadik szomszédunk volt. Édesapja fogadott nagy szeretettel.
- Jani! Itt van Margó! Készítsek valamit: teát vagy vacsorát?
- Köszönöm, Ernő bácsi, most álltam fel az asztaltól.
- Jó, menj be a szobájába, ott van.
- Rendben.
A küszöbnél épp szembetalálkoztunk.
- Gyere nyugodtan. Még kimegyek, mindjárt jövök.
- Jó, persze menj.
Leültem, de nem sokáig. Minden szanaszét van dobálva. Ruhák meg könyvek, hú, még egy fél, elég barna alma is… Na, nem baj!
- Hé, mit csinálsz! Nem takarítani hívtalak! – mosolygott az orra alatt. Próbált mérges lenni, de nem tudott szerepelni.
- Egy kis helyet és rendet saját magam miatt. Tudod, hogy nem szeretem a kupit!
- Jól van, segítek.
Egy fél óra alatt rend is volt. Néhány másodpercre gyönyörködtem a kisepregetett és jóval tágasabbá váló szobában.
- Rendmániás!
- Nem, csak adok a környezetemre. Nem baj, ha igényes az ember.
- Csak ne essünk túlzásokba.
- Neked ez túlzás?
- Ez nem, csak félek, hogy holnap hozod a rózsaszín pillangókat is.
- Megnyugodhatsz, nem hozom.
- Apád meddig engedett el?
- Holnapig.
- Komolyan?! Hűha!
- Mondtam, hogy ma itt alszom.
- Csak nehogy éjfélkor vaslapáttal jöjjön agyonverni!
- Jaj, szeret téged! Meg anyu is! Mintha a fiúk volnál!
- Tudom, csak viccelek. Mit csináltál délután?
- Hmmmm: a házimat és kitakarítottam a szobát…
- Ott is! Nem akarsz valahová takarítónak menni, megnézem az álláshirdetésekben…
- Vicces vagy! Ennyi. Ja, segítettem a vacsi elkészítésében.
- Mi jót főztetek?
- Ó, a fenébe! Hozhattam volna! Sajtos, rakott makaróni. Még átszaladhatok!- ugrottam fel.
- Ne, nem kell! Akkor biztos nem maradhatsz itt. Apu is olyat főzött valami olyasmit. Sajtos meg kechupos volt.
- Mindjárt itt vagyok!
- Hát nem kell, nem vagyok éhes!- ragadta meg a kezemet és próbált a hónom alatt csiklandozni.
- Hát ez nem jött be.
- Elfelejtettem, hogy nem vagy csiklandós.
- És mi van Mariannával?
- Mit volna?- zárta be az ajtót. – Semmi.
- Nem hívtad randira?
- De igen.
- Na, és?
- Igen.
- Na, végre! Mikor lesz a nagy nap?
- Jövő kedden, ötkor.
- De jó! Na, látod! Csak beszélgetned kellett vele. Annyit sopánkodtál, hogy mi lesz ha.
- Néma gyereknek, anyja se látja a fától az erdőt!
- Nem én mondtam…
- Ha már itt tartunk, mi a helyzet Szabival?
- Jaj, hagy vele! Egy b.p.!
- Miért mi történt? Annyit áradoztál vele, hogy milyen helyes és milyen menő…
- Szóba elegyedtem vele Karina szülinapi buliján- megjegyzem: legalább én valamit teszek is, nem várok évekig sopánkodva, mint egyesek- és akkor mondta, hogy menjünk ki beszélgetni. Bent nagy volt a hangzavar. Erre hirtelen lesmárolt és még tapogatott! Hát mit gondol magáról! Beképzelt! Legalább megkérdezte volna, hogy megcsókolhat-e! Még ő mondta, hogy azt én is akartam!
- Hát nem?! Mindig álmodoztál a csókjairól!
- De nem így! Mindennek megvan a maga ideje. Olyan, mint egy étkezés: van előétel, első, második és desszert. Nem mindent összeönteni, oszt moslék! Aztán, amikor elrohantam még utánam kiáltotta, hogy hülye p.! Akkor?
- P., mint nem paraszt?
- Igen, amire gondolsz!
- Tényleg bunkó paraszt! Várjon csak! Találkozunk az iskolában! – szorította ökölbe a kezét.
- Hagyd, nem érdemes pazarolni rá az idődet! Kérlek ne is mond senkinek, főleg anyukénak!
- Rendben van. De nem hagyom annyiban! Főleg a mostani helyzet miatt…- mondta, és az előbbi határozott arcon, bánat hulláma söpört végig. Egy picit ő is megtört. Most én tereltem a szót, nem hagytam, hogy így maradjon.
- Emlékszel, mikor el akartunk szökni kiskorunkban! Elegünk volt a szüleink „zsarnokoskodásaiból”, hogy semmit nem engedtek meg. Megbeszéltük, hogy éjfélkor a temető előtt találkozunk, összepakolva…
Nevetett.
- Hát, ez hogy jutott eszedbe?
- A képről. – mutattam az éjjeli szekrényén lévő fényképre. – Az a csizma volt, akkor este is rajtam.
- Ja, igen. Elindultuk, hogy a szőlőhegyen fogunk lakni a kalibába. A bagoly huhogása volt az, amitől ijedten rohantuk haza.
- De jó is volt! Gondtalan gyermekkor…
- Még akkor anyu is élt.
- Jaj, nem azért mondtam, hogy elszomorodj! És emlékszel, amikor becsuktuk magunkat a gyerekszobába, úgy hogy muszáj volt az ablakon keresztül kijönnünk?
- Tényleg az is!
Néhány gyerekkori sztori után, elnehezültek a szemeim és már nem tudtam beszélgetni tovább.
- Álmos vagyok, inkább lefekszem. – mondtam, hálát adtam a napért és elaludtam.
- Bajszos angyalokat! – válaszolt, szokásos kötekedős modorában.
- Margó, bocsánat! – mondta Szabi az iskolaudvaron, kinek az egyik szemét egy frissen kapott monokli díszítette. Közben Jánost kémlelte. Nem messze állt tőlünk, mint valami spion.
- János! – kiáltottam és hozzárohantam nagydühösen. – Tudom, hogy segíteni szeretnél, de meg tudom védeni magamat! Kérlek, hagyd, hogy máskor magam intézzem el az ügyeimet! Köszönöm!
- Rendben! – szólt határozottan. – Megyek, most dolgom van. Majd találkozunk!
Láttam, hogy megsértődött és tudtam, hogy félt. Azért tette, amit tett. Valójában örültem, hogy megvédett. Érdekes lett volna, ha magam állok le bunyózni egy nálam erősebbel. Kinéztem Szabiból, hogy visszacsap.
- Mondd, Margó… - szólalt meg mellettem, egy roppant idegesítő hang. Terka volt, az iskola pletykafészke. – Jánossal jártok? Mindig együtt lógtok.
- Igen, egy iskolába!
- Tehát jártok?
- Egy iskolába, Terka! Veled is egy iskolába járok, akkor veled is járok?
Szerencsére lefagyott, így könnyedén otthagytam. Sajnos nem érti a barátság fogalmát, mert mindenkit kibeszél, így csak a hozzá hasonlóak barátkoznak vele. „Madarat tolláról…
Eltelt egy hónap. Belül még minden rendben volt, hisz volt életkedv, viszont a külsőt már megkörnyékezte a betegség és el akarta foglalni a szerinte neki járó helyett. Bármit tettünk, bárhogy tiltakoztunk. Gonosz zsarnokként foglalta el a testet és terjeszkedett, maga után hagyva pusztító jeleit. Már csak a kémiai „atombomba” maradt. Így tele katéterekkel, még rondább volt ez a sovány és egyre fáradó kéz. Még hab a tortán, hogy egy kezdő nővérke rakta be azt, akinek ötödik alakommal sikerült végérvényesen eltalálni a vénát. Közbe mennyi fájdalmat okozott, azzal a bazi tűvel!
A terápia után hazamehettünk Jánossal. Szemünkben részvét és fájdalom fénylett. Most nem volt kedvünk a bolondozásra, sem a sztorizgatásra. Csendben ültünk a szobámban.
- Margó…izé. Szeretnék imádkozni. Bárhogyis gondolkozom és mérlegeltem a helyzetet hónapok óta, valamire rájöttem… Nincs értelme semminek. Ne értsd félre jó, hogy itt vagy meg apu is meg a szüleid is, de ha bármikor meghalok: pl. elüthet egy autó vagy a szívem megállhat…te, ha meghalsz, a mennybe kerülsz. De én…mégis, hogy kell megtérni? Mikor fogom azt érezni?
- Semmikor! Ez egy tudatos döntés! Például, ha beállsz az egyik focicsapathoz, eldöntöd, hogy odaállsz, igaz? Mérlegelés alapján, mert látod, hogy az a csapat esélyes a győzelemre. Aztán igazítod hozzá az érzelmeidet.
- Milyen győzelemre? A csapat győzelmét értem, de itt milyen győzelem van?
- Hát az ördög feletti. Jézus csapata nemcsak, hogy esélyes a győzelemre, de már győzött is, amikor Ő meghalt a kereszten. Szükség volt erre az áldozatra, mert mi nem tudjuk elhordozni a bűneink terhét. Egyét sem! Isten a bűnre haragszik, a bűnöst megsajnálta, ezért küldte az Urat a földre és csak annak bocsát meg, aki elfogadja az Fiát. Olyan, mint amikor rosszat teszünk és kapunk. Viszont ezt a büntetést nem bírtuk volna ki, mert Isten, végtelen Isten, büntetése is végtelen: pokol.
- De hát mi rosszat teszek? Sőt, Ő büntet minket a rákkal!
- Ha már rosszra gondolsz is, az is az. Nem beszélve a sok beszélgetések közbe elkövetet bűnökről.
- Ez nem igazságos! Ádám követte el a hibát! Miért mi felelünk érte?
- Képzeld magad a helyébe? Te jobb lettél volna? Összességében egy bűnből ered a többi: engedetlenség! Gondold végig gyermekkorodtól! Mindig az, az első, amit te akarsz, nehogy már úgy legyen, ahogy a szüleid mondják…
- Mindig úgy, ahogy akarom?! Hát sokszor engedtem, nem?
- De bugyogott benned zúgolódás, nem?
- Ezt nem hallgatom tovább! Mindig szófogadó voltam! És, ha van saját akaratom, azt jelenti, hogy nem vagyok robot!
- De képes vagy magadon segíteni? Vagy rajtam? Képes vagy egy szem önzetlenség nélkül valami jót tenni, anélkül, hogy egy csepp hasznot sem vársz?
- Jobb lesz, ha jegeljük a témát. Inkább ne beszéljünk erről!
- De ez is jó, hogy érdekel, ez sem magadtól van.
- Jó van! Fáradt vagyok, megyek. Szia!
- Szia, holnap találkozunk!
Éjjel egy újabb rosszullét következett, mely huzamosabb kórházi ággyal zárult. Mikor felébredtem, János bágyadt tekintetével találkoztam. Nem tudtunk beszélgetni, egy szoros ölelés beszélt helyettünk. Végre összeszedtük magunkat.
- Már nem sok van hátra.
- Nem.
- Nem hat a terápia. Szétterjedt.
- Tudom.
- Mit szólnál, ha imádkoznánk… imádkoznál?
- Persze.
Letérdepeltünk, amennyire a katéter engedte.
- Uram, köszönöm, hogy együtt imádkozhatunk! Köszönök mindent, az egész eddigi életemet. Meg, hogy nem éheztem, van családom, és hogy nem vagyok egyedül, itt van a legkedvesebb barátom, testvérem… - sírtunk. Nem tudtam folytatni.
- Jézus, bocsásd meg a bűneimet és köszönöm, hogy Margón keresztül megismerhettelek. Bocsásd meg ellenséges viselkedésemet, de köszönöm, hogy a fejembe adtad a gondolatot, hogy olvassak Rólad. Most már tudom, hogy mennyire bántottak miattam. Én egy percig sem tűrtem volna, de Te igen, miattam! Hogy a mennyországba kerüljek. Kérlek, engedd meg, hogy odakerüljek és Margóval ott is találkozzunk…
Újabb rosszullét és a kórterem, mintha fehér angyalokkal telt volna meg. Menteni akartak, még esélyt adni a földi léthez. Nem láttam tisztán, mert könnyfátyol lepte szemeimet. Azt viszont éreztem, hogy megjelent és lassan haladt az ágyhoz. A halál angyala. Más parancsot kapott. Nem a test érdekelte: a lelket ragadta kézen és vonta maga után.
- Nem. Kérlek, miért kell így lennie?!
- „Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” János, már az Övé. Jó helyen, lesz.
- Akkor én is megyek, hadd menjek! Kérlek! – kaptam ruhája után. Nem akartam elengedni, míg el nem visz engem is.
- Nem lehet. Neked még teendőd van itt! Szolgálnod kell és másokat az Úrhoz vinned! Ez a parancs.
- Találkozunk testvérem, ígérem! – köszönt el örökre kedves barátom.
Robinson
-Sikerült befejezned a prezentációt? – lepett meg a barátnőm a harmincadik születésnapom estéjén.
- Persze, megvan. Milyen a heted?
- Ne is kérdezd! Holnap több megrendeléssel kell foglalkoznom. Tudod, a telefonok mellett a sok dokumentáció és még el is kell utaznom Pekingbe…. Tényleg, nem is húzom az időt, megyek. Ja, az ajándék! Remélem tetszeni fog, mert úgy emlékeztem, hogy nincs faliórád. Nos, most lesz!
- Köszönöm. – tavaly is azt kaptam, vagyis nem pont faliórát. Asztali órát. Nagyon rendes tőle, hogy így emlékszik, hogy nincs faliórám. De mégis!Tavaly előtt kaptam, tőle. Meg szerettem volna csókolni, de csak egy puszit kaptam és azt is az arcomra.
- Kikísérsz?
- Biztos nem tudsz maradni? – de késő. Már a mobil vette át a szerepem.
- Szeretlek! – kiáltotta a liftből.
- Boldog születésnapot, nekem.
-Isten éltessen, fiam!
-Anya? Apa? Eljöttetek?
-Hogyne jönnénk az egyszem fiúnk születésnapjára! Drágaságom, gyere, hadd lássalak! Mennyire megnőttél!
- Nem hittem volna, hogy valaha is eljöttök. Hogyan…?– töröltem meg az orrom.
- Ránk mindig számíthatsz. – ölelt meg apám s anyám.
- Nagyon hiányoztok! Nagyon!
Hiányzott ez az érzés. Mindennél jobb és felemelőbb volt, bár fojtott valami-az ébredés. Ki kellett nyitnom a szemem. Csak sötétség, némi ablakon át szűrődő utcalámpa fénnyel, mely kirajzolja magányomat és a súlyos múltat. Ők már tizenöt éve nincsenek. Többször álmodom velük. Ettől vagyok még ember, különben ez a karrier beszippantana.
Egy nagyszerű és befutó vállalatnál dolgozom a stratégiai részlegen. Befektetéssekkel, biztosítási, banki ügyekkel, valamint ingatlanokkal foglalkozunk és számítógépes szoftvereket készítünk bankok részére. Cégünkjelszava: „Egyszerűsítsd!” és ezen a helyen dolgozom már öt éve. Itt ismertem meg Chatrine-t. Céltudatos és precíz. Azt mondják, mindenki hibázik. Ő nem. Mintha gépek alkották volna. Néha elgondolkodom, hogyan is jöttünk össze.
Hisz mindenki tudja, hogy nem a pontosságomról vagyok híres.Mindenesetre együtt vagyunk, már két éve. Ha őt kérdezném még a percet is megmondaná. Viszont emlékszem az első randinkat ezzel mondattal fejezte be: „Ez így logikus. A stratégiás és az üzletkötő.”
Kivilágosodott. Ideje munkához látni. Reggeli közben még átnézem a prezentációmat, hogy minden pontos legyen, elvégre a cégem sikere az enyém is. Chatrine is büszke lesz rám.Chatrine…Jó lett volna, ha maradtál volna. Lehet ismét elkésem…Miattad.
-Gratulálunk Cruse, az ön előadása több, mint jó volt! Csak így tovább! Ön cégünk egyik legprofitálóbb tagja! Emelem poharam az új üzletünkre és a pekingi cég társulására!
- Az új üzletre! – válaszoltam.
- Cruse, egy pillanatra! Szeretném, ha mindent áttanulmányozna a pekingiek módszereiről, aztán próbálja illeszteni a mieinkhez, elvégre mától, úgymond, testvércéget alapítottunk. És a késés. Figyeljen oda, mert…
- Az idő, pénz! Értem elnök úr.
-Mr. Bocher.
- Mr. Bocher. Akkor hozzálátok…
- Drágám, gratulálok! Nagyon jó volt! – fogott velem kezet Chatrine. Közelebb voltam, hogy…
- Miss. Wordpour! Kérem a dokumentációkat öt perc múlva. Haladjunk emberek, haladjunk!
- Intézkedem, Mr. Bocher!
Ezzel elkezdődött a folytatás. Hulla voltam este. Semmihez sem volt kedvem, még a vacsorához sem. Aztán egy újabb nap és megint egy. Újabb hét és ismét egy.
-Drágám, kérlek figyelj oda a pontosságra! Nem késhetsz! Nem kifejezés Mr. Bocher-t hogy zavarja! Azt mondta, hogy visszatarthatod az egész csapatot. Mondd meg mi a probléma? Megoldjuk!
- Te. Mármint, hogy azt szeretném, hogy szeress!
- De, hisz szeretlek! Állandóan mondom: Szeretlek!
- Te is tudod, hogy nem elég. Ha megfoghatóbb lennél…
- Mármint az intimitásra gondolsz?
- Mindig.
- Tehát ezért késel. Tudod az álláspontomat. Ez egy ösztön, erre nincs időnk. Sokszor átbeszéltük, hogyan tervezd be a napodat. Erre a hibára, gondolom, húsz, huszonöt perc kell… De ha összpontosítanál a munkádra! Nekem is sikerült. Szinte már csak a számoknak élek.
-Jó tudni.
-Azért tettem hozzá, hogy szinte, mert nem csak!
- Még miért? Értem?
-Már megint úgy nézel rám! Megmondtam. Az érzelgősség időpocsékolás. Az ember legyen hatékony és logikus. Így lesz jövőnk. Rendben. Ezt a problémát is orvosoltuk. – mondta, mint aki kipipálta elvégzett munkáját. -Kilenc óra, mennem kell.
- De hát alig egy órája, hogy jöttél! Mit terveztél mára?! – vágtam rá ingerülten.
- Még be kell fejeznem néhány dokumentációt a cég átalakulásának véglegesítéséhez. Tényleg mennem kell. Pincér!
- Hagyd, mondtam, fizetem!
- Rendben legközelebb én fizetek. Akkor megyek, szeretlek! -megveregette a vállam és ment.
- Ekísér…lek.
-Mi ez a zaj? Te jó világ! Hajnali három van. Megnézem. Úgy hallom az utcáról…valami kutyaugatás? Mi a… Na, jó! Fogom a... mit is? Kést, esernyőt…a régi szamuráj kardomat, jó nehéz.
Mikor kiléptem éreztem, hogy éjjel van és hideg. Néhány kóborkutya verekedett. Pontosabban egyet martak szétfelé. Nem bírtam hallgatni a szerencsétlen nyüszítését. Szétcsaptam köztük. Lehet nem volt jó ötlet, mert rám terelődött a figyelem. Jöttek, de a kardom segítségével elkergettem a korcsokat. A sebesülthöz siettem.Nem mertem hozzányúlni. Az sem bízott bennem. Lassan letette fejét a földre. Kimerült. Még egyszer megkíséreltem, hogy megközelítem. Nem mozdult. Lassan megemeltem és bevittem magamhoz, hogy ellássam a sebeit. Foxterrier keverék. Barna szőrű, fekete szemű.
-Hová is szállásoljalak el? - gyorsan kiborítottam egy láda aktát. Ez jó lesz!
-Mi a fenét csinálsz? Alszol?! – rázott fel Philip, a munkatársam.
- Nem, dehogy!
- Ne tagadd! Csak nézz a monitorodra! Mit írtál össze? Nem jól alszol?
-Bevallom, ma nem jól aludtam.
-Péntek van, ébresztő!!! Ma mindenki számít rád! Ha szeretnéd konzultálhatsz az orvosommal. Kiír neked valami altatót. Én is szedem, nem szégyen. Aludni kell, nem vagyunk gépek!
-Rendben, köszönöm, na lássunk munkához!
-Szünetben dupla kávét vegyél.
-Kösz a tippet, Phil! Pont annyi a szünet, egy csésze kávé.
-Hahó, kutya?! – toppantam be a lakásomba munka után. Merre van az az állat?! -Még szerencse, hogy a földszinten lakom. Hát ez kiszökött…az ablakon. Na, legalább nem fecsérli az időmet. Mi ez megint!!!
- Eltakarodjatok! Kutya! Itt vagy? Na, nem! Ne bántsd a másikat! Nem…szabad! – szóltam az ablakalatti kertben lévőkre. Hallgatott rám. Lassan elém kullogot. Felnézett rám, szemei bocsánatkérést sugalltak. A tegnapi támadóján szeretett volna bosszút állni, ugyanis miután a kardommal jól elkalapáltam lesántult. Mialatt kiértem a tett színhelyére a másik kutya eltűnt, csak az enyém maradt. Nem, nem is az enyém. Lefényképezem és kiteszem a netre, hátha meglesz a gazdája. Addig elviszem a síntérre. Sok dolgom van még, és már hét óra.
-A mai napom is fárasztó volt, úgyhogy bocsi kutyus, de…. miért csaholsz?! Hát ez nem igaz! Nos, rendben. Nem kerülsz a síntérre. Nálam fogsz lakni, míg a gazdád érted nem jön.
Kitettem a képét hátha valaki érte jön, aztán elmentem vásárolni.
A kutya már egy hónapja volt a lakótársam. Kajának neveztem el. Nehéz volt a jómodorra szoktatni, legalább arra, hogy maga után rendet hagyjon. Az étkezésről nem is beszélve. A sok bosszúságon kívül azonban, jól éreztem magam vele. Néha nagy sétát tettünk a városon kívüli csendes parkban és akkor jöttem rá, hogy mennyire elhanyagoltam a testemet. Sportolni akartam. Így reggelente futottunk. Esténként mindig a teraszon voltunk. Én dolgoztam, ő figyelt, majd jelzett, hogy itt az alvás ideje. Megértett, ebbe biztos voltam.
Chatrine-l való kapcsolatom számokról és függvényekről szólt. Mi egyébről. Mindennek szabályszerűnek kellett lennie. Minden átlagossá vált.
-Bobby, drágám, mostanában meglepsz! – köszönt Chatrine, aztán kezet fogtunk. Már megszokott lett ez a művelet. – Még hét óra sincs és már itt vagy.
-Na, látod! Nem kell rólam lemondanod.
-Megváltoztál, olyan kiszámíthatatlan lettél. Mindig is a lassan alkalmazkodók csoportjába soroltalak. De megleptél.
-Bóknak veszem. – válaszoltam némi szarkazmussal.
-Nem akartalak megsérteni, de vannak alkalmazkodók, lassan alkalmazkodók és kevésbé alkalmazkodók, mint például, akiknek nincs munkájuk. Mind az akarattól függ. De örülök, hogy szintet léptél. A hétvégi vacsorát sajnos át kell tennünk a jövő hét végére, de még az sem biztos.
-Hová utazol?
-Prágába. Philip is jön. Téged kértelek, de így határoztak.
Válaszul legyintettem és otthagytam. Nyomasztott. Jobban a szokottnál. Később elhatároztam, hogy megszokom. Meg kell szoknom!
Munka után eldöntöttem. Hazamegyek, összepakolok, kibérelek a városhoz lévő legközelebbi üdülőházat és horgászni fogok a hétvégén! Kajával. Mégis ki parancsol abban, hogy mit teszek és mit nem! Miért kell mindig kéznél lennem a cégnek? Miért vállalom el a plusz dolgokat? Miért az alvás a legnagyobb szórakozásom?
Megtettem. Halat nem sikerült fognom, de fellélegeztem. Éreztem a szívem dobogását, az agyműködésem fellendülését. Kajának szintén jót tett a környezetváltozás. A bundáján látszott meg a lejobban. Jó volt járkálni a zöldben, füvet rágcsálni, pillangókat kergetni. Míg a kutya meg- meg fogott egyet, addig én, ha akartam volna, akkor sem lettem volna rá képes. Távol voltak, más időben. Végül becsomagoltam.
Hétfő. Hat óra. Újra kezdődött minden. Hat harminckilencre értem a munkába. Nem lepett meg, hogy Chatrine már ott volt. Szokásosan köszöntünk egymásnak, bár bizonytalannak tűnt. Ritkán láttam ilyennek. Sőt el is kísért a részlegemre. Mondani szeretett volna valamit, de meggondolta magát és elment.
-Bobby! Megcsináltad a plusz feladatot?
-Reggelt, Phil! Nem, horgászni voltam.
-Két nap?!
-Igen, és?
-Lemaradás van! Csak ennyi. A főnök pipa lesz, mert számított rá és én is, mi is. Mind, akik ezen a részlegen vagyunk. Lássuk mit tehetnénk…itt kellene legalább két este maradnod vagy haza is viheted. De a kutya miatt, inkább maradj.
- Kösz az időbeosztás. Rendes tőled! Még csak gondolkodnom sem kell. Tényleg jó kollégám vagy!
- A hangnemed alapján, ez nem köszönet, hanem vádaskodás. Nem neked kellene, hanem nekünk!
-Bobby, a főnök! – parancsolta Chatrine.
-Csak ez hiányzott!
Monotonon lépkedtünk egymás mellett, idegenek lettünk.
-Mr. Cruse! Üljön le, kérem.
Engedelmeskedtem. Chatrine is leült, nem messze tőlem. Reméltem, hogy segít.
-Nos, hogyan is…nem fogok köntörfalazni. Tehát. Úgy döntöttem…
-Mr. Bosher! – állt fel Chatrine védőügyvédi modorban - Ha megengeded, én szeretném elmondani. Bobby, nehéz lesz, de úgy határoztunk, hogy összeházasodunk.
-Ki? Te meg én? Értem, de miért itt akartad elmondani?
-Nem! Mr. Bosher vagyis Paul és én. Értsd meg ez így a leglogikusabb. Neked más céljaid vannak, más motivációd.
-Baj, hogy nem a munka mindenekfelett?
-Pontosan. A lehetőségeket ki kell használni.
-Tényleg tökéletes vagy. Tökéletesen kihasználsz mindent és mindenkit!
-Inkább a szimbiózisra törekszem. Veled nem tudtam elérni, mert sértő lesz, amit mondok. Az időmet vesztegettem.
-Felmondok! -kimentem, elég volt ebből!
Otthon tudtam igazán lehiggadni. Elképzeltem a további lépéseimet. Eladom a lakásomat és vidékre költözöm egyelőre. Kajáért sem jelentkeztek, így velem jön. A neten böngészve jobbtól jobb ajánlatokat láttam. Levelet kaptam. Kattant az egér. Mr. Bosher -Mi a fenét akar?!
Tisztelt Mr. Cruse! Tisztelt?! Mikor tisztelt?!
Kérését fontolóra vettem és vissza kell utasítanom. Önt a cégünk egyik fontos elemeként tekintem, így ön marad. Maradnia kell! Ha mégis ragaszkodik az elbocsájtáshoz, biztosítom, hogy semelyik cég nem veheti önt fel. Semmilyen pozícióba. Jövőhéttől kezdhet, illetve folytathatja a munkáját. Ha nem jelenik meg, elbocsátom.
Megjegyzés: Senki sem pótolhatatlan!
Mr. Bosher
Szóval fenyegetődzünk! Mit képzel magáról! Azt, hogy mindent megtehet, hogy bármikor belerondíthat az életembe! Ha jobban belegondolok, sajnos igen. Nagy befolyása van. Ezt megszívtam. Elköltözöm vidékre és egyszerű ember leszek. Gazdálkodom majd vagy a horgászatból élek meg. Bármit megtehetek, de…nem értek bármihez. Nem, nem lesz így jó! Enyhe simogatást éreztem a sípcsontom körül. Kaja kullogott hozzám és együttérzően hajtotta fejét térdemre.
-Legalább rád számíthatok! Köszönöm, barátom. Hát akkor hétfőtől, újra.
-Helló, Bobby! Már azt hittem felmondasz. -nézett rám kissé meglepődve, Phil.
-Szervusz! Nem, barátom, maradnom kell.
-Téged is megtörtek, pedig neked vannak saját céljaid! De jól tetted, hogy maradtál. Bocher nem fogja elnézni, hogy te csak átmenj egy másik céghez a mi ötleteinkkel. Inkább likvidál! Bölcs döntés volt!
-Viszont én azt nem értem, hogy ilyen szakértelemmel, amivel te rendelkezel, miért teszed mindig azt, amit a főnök diktál?
-Kezdetben törtető voltam, de lassan rájöttem, hogy nem elég a tudás, a tapasztalat. Pénz beszél! És tudod, megszoksz vagy megszöksz. Tehát itt vannak ezek az adatok kezdeni kell valamit velük. Tudod, százalékszámítás, következtetés és új terv.
Mintha az agyam ugrott volna jó pár dolgon. Rendszeresen találkoztam az exemmel. Egy kolléga lett a sok közül. Volt bennem némi inger és harag, de lassan alábbhagyott. Csak a munka, semmi több. Sokszor hasított belém az érzés, hogy elvesztem az emberi mivoltomat és gépiesen élem meg a jelenemet, hogy végül egy személytelen személyként éljek és haljak. Philből is sikerhajhász lett. Már rég nem érdekelték ezek a kérdések. De én tudtam, ha nem változnak a dolgok, elvesztem azt, amire mindig is büszke voltam -a kreativitást.
Teltek a napok megszokott formájukban: ébredés, kávé, kaja, Kaja, munka. Lift, ajtó, Phil, statisztika, ötletgenerálás, gépelés. Lift, haza, Kaja, kaja, kávé, befejezetlen számítások és pontosítások, alvás. Aztán újra: ébredés, kávé, kaja, Kaja, munka és lift és Phil a kiegészítetlen feladatokkal meg átszámítás, meg újratervezés és lift és Chatrine meg én egyedül egy liftben. A nosztalgia, harag elnyomása. Pléh pofa. Hazaút, nem!Először vásárlás. Este a kutya etetése után gépelés és bor majd alvás. A másnapok- fájdalmasak, de még érzem, vagyis érzek, dereng…
-Összértekezlet! Most! -jelentette Phil.
Mikor mindenki összegyűlt, Bosher elkezdte.
-Nos, kollégák! Az idei profitot értékelve, csak azt mondhatom, hogy eddig a mi cégünk a legsikeresebb. Gratulálok önöknek! – és kezet rázott néhányunkkal. Újdonsült feleségével kezdte. – Viszont a vállaltunknak szüksége van még egy alkotó elemre. Reklámszakértőre. Tudom, eddig a stratégia részleg meg tudta oldani, de azt is tudom, hogy ezzel a plusz egy fővel még nagyobb sikert aratunk. Miss Boat! -veregette meg egy fiatal nő vállát, majd kissé hátrább húzódott. – Hadd mutassam be, Miss Angela Boat elismert reklámszakértőt! Ő a sajtótól jött át hozzánk, aki olvas, már találkozott a nevével. -aztán a nőhöz fordult és kezet fogott vele. -Kolléganő, gratulálok! A stratégiai részleg után alakítottunk ki önnek egy reklám részleget. Nos, köszönöm, hogy eljöttek! Most elmehetnek! Jó munkát mindenkinek!
-Tehát, jó munkát, Bobby!
-Neked is, Phil!
Miss Boat, természetesen eleinte segítségre szorult. Többször igazítottam útba. Néha átsuhant az agyamon hátha…de nem. Pont olyan lesz, mint ők. Ami viszont érdekelt, az az arcpirulása.
-Kezdő, igyekszik megfelelni. -válaszolta meg Phil a fel nem tett kérdésemet.
-Ne legyen zavarba! Minden kezdet nehéz. Majd belejön! -buggyan ki belőlem egy reggel. Miss Boat-tal együtt szálltunk a liftben és csak ketten voltunk. Azért igyekeztem bátorítani, de hirtelen megbántam. Tudtam a válaszát, már lejátszódott a fejembe: Semmi köze hozzá! Nem jól tudtam.
-Köszönöm. -válaszolta egy szelíd mosollyal. Meglepődésemben elhallgattam. -Mr Cruse, - fordult hozzám. – jó munkát!
Philnek igaza lett, tényleg beilleszkedett. Mintha régóta itt dolgozna és mégsem. Jól értett a munkájához. Ami viszont szembetűnő volt, hogy nem folyamodott a manipulációkhoz és adoptációkhoz. Az eredetiséghez ragaszkodott.
-Nem lesz sokáig ilyen ihletett. Előbb utóbb utoléri őt is a zsibbadás. Másként fog gondolkodni, vagyis zombi módra parancsot teljesíteni.
-Mondtam, hogy ünneprontó vagy, barátom?!
-Te pedig reménykedsz, hagyd el! Dolgozzunk!
Volt még egy változás az életemben. Kaja eltűnt. Napokon át hívtam, kerestem és végül megkönnyeztem- jó néhány pohár után. Jó barát volt. Egyszerre kaparást hallottam.
-Végre! Hol voltál?
-Bocs a zavarásért! Bejöhetek?
-Phil? Hát megleptél! Persze, kerülj beljebb!
-Kérlek ne haragudj, ha tolakodom. Aggódtam érted!
-Te. Aggódtál?! Ez fura! Bocs, de még sose jöttél nálam, pedig régen horgászni is hívtalak.
-A munkához való viszonyulásod. Megváltozott. Nem teljesítesz, nincsenek ötleteid. Csak tengsz és lengsz, míg ki nem rúgnak és Miss Boat át nem veszi a helyedet. Aztán engem is kitúr, mivel eddig összedolgozunk, ő pedig, majd egymaga kitalál egy hatékonyabb módszert a továbbiakhoz.
-Gondolhattam volna, hogy magad érdekében vagy itt.
-Nem csak ez van a rovásodon. Mostanában egyre ingerültebb vagy. Tegnap féltem egy terembe lenni veled. Csapkodsz. A tollat is majd beleállítottad az asztalba. Nem veszed észre, de…az idegeid a végét járják. Eddig lebeszéltelek, most buzdítalak, vegyél ki egy kis szabadságot! Menj horgászni meg, amit szeretnél!
-Persze, hogy Miss Boat elorozza a munkámat, az imént mondtad!
-Addig tartom a frontot, viszont, ha nem teszed meg, nem lesz mit elvennie. Automatikusan az övé lesz.
-Szabadság. -néztem magam elé. Mire felocsúdtam Kaja somfordált hozzám. Phil elment.
-Kaja! Végre!
-Philnek igaza van. Pihenned kell.
Lefehéredtem. Félni kezdtem tőle, ahogyan ő félt első találkozásunkkor: most mi történik?
A bor! Részeg vagyok!
-Na, jó Kaja! Lefekszem, te inkább aludj itt.
-Már alszom. Fogadd meg Phil tanácsát.
Nem vártam tovább szinte futottam a szobámba. Puff!
Hajnalodott. Kijózanodtam. Miért csinálom ezt magammal? Jó a padlón? Kényelmes? Tegnap tényleg beszélt Kaja?! Megbomlottam! Felbátorodtam és kimentem. Kaja sehol. Viszont borszag az volt. Kiléptem a teraszra. Felébresztett a friss levegő. Mégis volt benne valami bűz. Már éreztem tegnap és tegnapelőtt, de ez elviselhetetlen. A kóborkutyák. Mi más? Ennek viszont utána kell járnom. Kimentem a lakás előtt zöldbe. Befogott orral. Végre megleltem a forrást: valami eldobott szemét, de…nem is. Mindjárt…és okádtam. Kaja volt! A többi kutya tette! Már nem tudtam mit tenni. Elástam, jó mélyre. Bementem. Alaposan megfürödtem mikor észrevettem, hogy könny vegyült a fürdővízbe. Igyekeztem lehiggadni.
-Szabadságra megyek!
Megírt kérvénnyel indultam a főnökhöz.
-Hát, rendben! Két hét. Ennyit tudok adni, de fizetetlen lesz.
-Megértettem. – préseltem ki a fogaim között.
-Viszlát, Phil! Kösz, hogy benéztél tegnap nálam és a tanácsaidat is.- fogtam kezet kollégámmal. Üvegesen meresztette rám a szemét.
-Nem értem, hogy miről van szó. Soha nem voltam nálad! Milyen tanácsokról beszélsz?
-Miss Boattal kapcsolatban.
-Összekeversz valamit! Mi sohasem beszéltünk a számokon és statisztikákon meg profitokon kívül semmiről.
-Agyadra ment a munka! Hát a kávészünetekben és napközben…Itt mindenki hülye?!
-Bobby, tényleg jobb, ha pihenő üzemmódba kapcsolsz! És ne sértődj meg, de a számításaid hibásak a megírt terveiddel együtt. Az egész! Viszlát!
-Micsoda! Csak én hibázom, csak én kések, csak én! De te vagy a vesztes, mert csak dolgozol ennyihez értesz!
-Nekem megmarad a munkám stabilan, de neked….
Nem érdekelt, hogy régi munkatárs, nem érdekelt már semmi! Phil a munkájába dőlt, miután két ütést mértem az arcába. Persze ez, következményekkel járt. A biztonságiakat.Nem értem be ennyivel. Hadd szóljon! Még mielőtt elkaptak volna a nehéz fiúk. Felszaladtam a főnökhöz és nyomatékosan köszöntem meg eddigi támogatásait.
A következő pillanatokban viszont már engem vertek az őrök.
-Börtönbüntetést vont maga után magaviselete. Testisértés- hat vagy tizenkét hónap. Attól függ, hogy mennyire perelnek és milyen súlyosak az elszenvedett károk. – tárta fel helyzetemet ügyvédem.
Teljesen összezuhantam. Egyszeriben minden elveszett. Feszített a düh, szívesen nekirontottam volna Mr. Bochernek, miután a tárgyaláson állandó dühkitöréssel és zsarolássokkal vádolt!
Ő győzött. Egy évet kaptam. Reménytelen. Minden. Mégha ki is szabadulok, az aktámban szerepelő börtön örök pecsétté válik. Hát, ezt már nem!
Közös vacsora után, lopott bicskával tértem a cellámba. Egy rabtársammal cseréltem a vacsorák fejében. Nincs szükségem több vacsorára, sem semmilyen étkezésre se alvásra se fenn létre. Egyszer megetetem a szívemet a vassal és vége! Tehát háromra…nyílik az ajtó gyorsan! Nem tudtam megtenni, elejtettem a kést. Valaki más megtette helyettem, átszúrta a szívem. A heves dobogás alábbhagyott, feszülő halántékom is elernyedt. Olyan érzés volt, mint…régen. Amikor szerettek. Valaki átölelt.
-Sohasem gondoltam volna, hogy ő ilyen! Ez nem fair! De végre vettem a bátorságot és összeszedtem mindent, ami a munkások jogait sértette. Éveken át! Ez így nem mehet tovább!
Megfordultam és láttam a régi, édes mosolyát, amely felszabadított a fuldoklásból.
-Megmentelek! – mondta és végre először megcsókolt, Angela.
Huszonöt
Két tinilány állt a buszmegállóban. Láthatólag jó kedélyállapotban voltak. Hiába vágtak egymáshoz sértő szavakat, a végén mindig viccekbe kerekítették le az egészet. Végre elhallgattak. Kotorni kezdték pénztárcájukat. Az egyik arc elpirult mérgében, majd egy nemtörődöm mozdulattal felugrott a buszra, mely éppen akkor állt meg előttük.
- Hetvenöt kopek lesz! – szólt a sofőr.
- Nekem csak ötven van, otthon megadom.
- Nem érdekel akkor leszálás. Mi az süket vagy?! Kifelé! – egy lökéssel kitolta a lányt. Szerencse, hogy a busz külső korlátaiba meg tudott kapaszkodni, mert a busz hajtott is elfelé.
- Ezt még megbánja!
Ekkor még a pénztárcáját bújó barátnője semmit sem sejtett az egészből.Csak a buszos gorombaságára lett figyelmes.
- Mi van ezzel? Miért nem vett fel? Tele van?
- Csak huszonöt kopek hiányzott! Na, majd lesz valahogy! Mindig van valahogy.
- Hát, miért nem kértél tőlem? Most itt állhatunk! Tessék itt van, ha jönne egy másik.
- Nem kell! Magam is képes vagyok megoldani! – azzal a kezébe nyomott pénzt úgy elhajította, hogy csak sivított a ködös levegőben.
- Nagyon okos vagy! Ennyi feleslegem volt! Ha jön egy másik, már nem tudlak kisegíteni! Ha jön…
- Miért nem megyünk gyalog? Jó buli lenne!
- Persze! 16 kilométert ködös és esős időben. Lángész vagy!
- Na, gyere…mesélhetek az unokatesómról. Szerintem tetszel neki! Annyit áradozik rólad!
- Ezt most találtad ki!
- Nem, komolyan! Emlékszel a legutóbbi suli bulira? Szóval, a tudod milyen baleset után, amikor…
Ahogy a két lány alakja elhalványult, úgy tűnt elő egy harmadik alak. Huszonéves körüli fiatalember, aki a buszmegálló mögötti bolt felé vette irányát. Szokása szerint a földet bámulta és igen, észrevette a pénzt. „Legalább az utam ki van fizetve.” – mosolygott magában.
- Két kenyér, egy kiló makaróni és két cigi.
- Még valami?
- Nem, ennyi lesz! – szokatlanul valami öröm fogta el. Talán, mert pénzt talált és ha valami szegény zsebéből esett ki? Dehát csaknem kérdezhet meg minden körülötte lévőt, hogy az övé-e? És ha többen is bizonygassák, honnan tudja ki mond igazat? „Marad nekem!” – határozta el magát végleg.
Otthon már türelmetlenül várták.
- Nem ilyen makaróni kellett volna! Apróbbat mondtam. És a kenyér sem friss! Miért nem hoztál frissebbet, meg nem is barna!
- Tudod mit?! Menj te, legközelebb! Egy köszönöm se! Neked, soha semmi nem jó! Soha!
- Velem így nem fogsz beszélni! Anyád vagyok!
- Belőlem meg nem fogsz bolondot csinálni! – az ajtó olyat csapódott, majd kiesett a tokjából. – Csak egyszer menjek el innen!
- Na, idefigyelj! – ment utána az anyja. – Te is eszel ebből! Úgyhogy nyugodj le!
- Inkább nem eszem semmit! Sok dolgom van, este dolgoznom kell, légy szíves hagyj magamra.
- Ez is…állandóan a gép előtt ülsz!
- Hát, ilyen munkám van! Előtte is kell ülnöm!
- De most is csak játszol!
- Na, ebből elég!Megyek a szomszédba! Egy percet se lehetek nyugalomban! Mit gondolsz robot vagyok?! Hát nem pihenhetek?!
- Jól van! Abbahagyom. Mit kérsz a szülinapodra?
- Csendet, anya, csendet!
Az asszony nem szólt többet. Sarkon fordult és kiment. Nem értette fiát, csak maga körül forgott. Pedig a fiának is fájt, ő is küszködött azzal a gondolattal, hogy huszonöt évvel ezelőtt halt meg az apja. Születése előtt egy nappal.De szerették egymást a maguk módján. Vagy inkább ez a viszonyulás ragaszkodás volt? Mivel tudta a fiú, hogy az az anyja, s az anya, hogy az a fia és szeretni kell, mert ez a szép? Minden esetre valamilyen kötelék végül is megvolt közöttük.
Nem bírta már a nyomást. Lehajtotta laptopját, öltözött és ment. Valójában ő sem tudta hová. Egy barátjánál se szeretett volna menni, mert elege volt szülei sajnálkozásaiból, főleg most. Nyolcra ért haza, mert negyed kilenckor kezdődött a műszakja és a buszt is el kellett érnie. Hamar táskájába dobálta cuccait, fogat mosott és már szaladt. Éppen elérte.
- Te, haver, nem segítenél ki? – kérdezte egyik munkatársa. Barátja is volt, valamilyen szinten. – Nincs annyi pénzem kávéra. Ez is már megdrágult.
- Mennyi kell?
- Csak húsz kopek, de… inkább adj huszonötöt.
Még nadrágja zsebében lapult a talált pénz. Odaadta.
- Kösz, majd megadom. Mit szomorkodsz megint? Én mondom: csak egy jó csaj kell neked vagy lehet több is! – kacagott. – Csak nem vagy másfeles?
- Te nem vagy normális! – mérgesen ott akarta hagyni, de a haver eléje állt.
- Jó van, na, bocs! Rendes fiú vagy, mindig kisegítesz valamivel. Jut eszembe, elvégezted a papír munkát? Tudod, amit kettőnkre mértek.
- El! Kösz, hogy bejöttél nálunk!
- Tudod az asszony, meg a gyerekek... Akinek családja van nagyon elfoglalt.
- Képzelem. Amikor a feleségeddel beszéltem, épp meccset néztél, ő meg fürdette a gyerekeket.
- Neked nincsenek, te nem tudod milyen nehéz! Amikor éjjel sírnak, az asszony meg nem tudja elhallgattatni őket! Hát így kell élnem, nincs egy csepp pihenésem sem!
- Akkor, miért vállaltál családot?
Nem tudott mit válaszolni. Ha azt mondja, muszáj volt, úgy jönne ki, hogy kényszerből van velük vagy nem szereti őket, ha azt mondaná elhamarkodott döntés volt, megint magára vethet. Így okosabb volt tőle, hogy hallgatott.
- Hallom, hogy szülinapod lesz. Vasárnap bulizunk!
- Kimondta, hogy meghívlak? Lehet meg sem tartom.
- Ha így folytatod senki sem fog barátkozni veled! Mindig lehangoló vagy!
Lejárt a szünet. Miután a kávéspoharakat a kukákba hajították, folytatták munkájukat.
Hajnalodott. Már mindenkinek kifogyóban volt az ereje. A vitatkozásokat, veszekedések váltották fel. Kibírhatatlan és felháborító!
Végre a buszban ültek, de a civakodások csak nem akartak megszűnni.
- Csendet! Eleget hallgatok otthon, még itt is! Olyan vagytok, mint a két fiam! Egy rohadt öt kopekes játékon is képesek összeveszni! – kiáltotta torkaszakadtából a férfi.
- Te mit szólsz bele? Apák gyöngye! – kiáltott vissza valamelyik a sötét buszból és szokás szerint elindult a pletyka. Mintha méhkasba a méhek csípték volna szegény embert, úgy találták fülön a szúrós megjegyzések: -Ez szólt be? Mit képzel magáról?!- Azt hallottam, hogy otthon semmit nem csinál! – Itt sem csinál semmit! Mindig az a fiú csinál meg mindent helyette!
Legszívesebben leszállt volna a buszról. „Veszek már egy olyan fülhallgatót, elég volt ebből!”
Otthon volt. Ahogy lelépett a busz lépcsőin, egyszerre fáradság és kábaság szállott a fejébe. Már álmos sem volt, de figyelni sem tudott. Az alvás gondolatába is belefáradt. Hej, ha átgondolta volna akkor, az egészet másképp tett volna! Fogták volna magukat a feleségével és elmehettek volna külföldre. Csak a ház megvétele után vállaltak volna gyerekeket. Most meg itt kell nyomorogni a szüleivel és testvérével egy házban. Két kis szobát kaptak, de az mindenes volt. A legrosszabb, hogy mindenkinek igaza lehet kivéve neki. Belépett a külön bejáratú szobájukba. Még aludtak. Lehuppant egy fotelre és úgy ahogy volt,elszenderedett.
- Alszol még fiam? Kellj már felfelé! Fát kell vágni! Gyere már, mi lesz?! Szabadon van a kutyád, kötsd meg! Mondjad a feleségednek menjen kenyérért! Mi lesz már?!
- Ki, hol van? Mi van? Hol van a feleségem?
- Honnan tudjam? Most jöttem be!
- Ne mondja már! – szólt a fiatal asszony a másik szobából. – Egész reggel itt kering! Mindjárt megyek!
Jött is a feleség. Egyik szemében sajnálat, a másikban harag lapult.
- A gyerek még alszanak, ha filmezel halkan. Megyek kenyérért, mert tudod, éhen halnak kenyér nélkül! Különben is öt percre van az ABC, miért nem mennek ők?
- Miért nem mondod nekik?
- Szerinted nem mondtam?! – csak úgy hányták szemei a szikrákat. Torkig volt már mindennel! Minden nyavalygással, hogy mindenki jó, csak ők nem. Legjobban férjét hibáztatta, hogy nem tesz semmit. Kicsit lecsillapodott. – Mit reggeliznél? Rántotta?
- Jöhet!
- De gyorsan! – szólt be kintről az anyós.
Csapódott is asszonya után az ajtó.
Finom illatokra nyitotta a munkásember szemeit. Nyomban hozzá is látott. Evés közben észrevette felesége szokásos rosszkedvét és nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg, holott már tudta a választ.
- Mi a baj? Miért vagy ilyen?
Az asszony jobbnak látta a szótlanságot, mert akkor az otthagyja reggelijét és mérgesen kimegy. Aztán meg jön az anyós a sok okoskodással, hogy milyenné vált a fia! Meg: régen milyen szófogadó volt! Most meg, hogy megváltozott, milyen rossz lett! Már, csak nem teszi hozzá, hogy mind ez fiatalasszony hibája. Rajta kívül mindenki hibás. Az unokák is milyen rosszak! Bezzeg az ő korában! Az ő gyermekei angyalok voltak. A menye neveli rosszul…
Miután megreggelizett a családfenntartó, feleségéhez somfordált.
- Mindenki búbánatos. A kollegám is tudod, az a fiatal fiú, az is állandóan, mint aki savanyú uborkát rágna egész nap. Na, mi van?
- Tudod jól, miért mondjam el!
- Mivel kapcsolatba?
Az asszony erősen ránézett:- Mondtam akkor! Menjünk Németországba, de neked kényelmesebb volt így! És most? Szerinted jó ez így, nem? Csak két év! Lett volna egy saját otthonunk!
- Két év egy hónap.
- Igen! Minden más lenne!
- Na, de a gyerekek… nem jó? Hamar megszülted, mert minél fiatalabbak a szülők…
- Ne tereld a szót! – fogta meg két kézzel mérgesen a fejét. – Mindegy! Menj fát vágni, meg, amit kell.
- Még van itthonra munkám.
- Azt nem megcsinálta már a fiú?
- De. Már újat kaptunk.
- Akkor nem érdekel! Azt se tudom hol áll a fejem! Menni kell a kertbe is kiszedni a zöldségeket meg főzni, majd a gyerekekért…megyek!
Miután kiment a felesége, nagy kényelmesen átöltözött utána még facebookozott egyet és majd két óra múlva kezdett bele a teendőibe, persze sietni kellett, mert este nyolcra a buszmegállóban kellett lennie mindennel készen.
- Siess lekésed a buszt! Itt a vacsorád! – sürgette felesége. Igyekezett mindenben segíteni, hogy minél hamarabb menjen, ne kapjon szemrehányást az ura.
- Van huszonöt kopeked? Tartozok a havernak!
- Jókor szólsz! Majd megadod holnap. Menj már, tényleg elkésel!
- Jó, szia!
- Szia!
A busz néhány pillanat alatt a gyár előtt termett.
- Megcsináltad? – kérdezte a fiú és már készült a nemleges válaszra.
- Meg.
- Valóban?
- Igen, meg! A pénzt is megadom, majd.
- Jó, nem baj. Na, akkor kezdjük…
Eljött a várva várt hétvége. Kinn esett és szél fújt, senkinek se volt kedve korán kelni. Legalábbis kimenni. Csak feküdt az ágyon, de nem tudta leragasztani szemeit, hiába próbálkozott, csak felpattantak. Pedig, hogy várta a hétvégét! Kipiheni magát és még a gyerekek sem zavarják. Csak ezek a rakoncátlan gondolatok nem hagyták nyugodni. Ő kényelmes és megbízhatatlan?! Igyekszik. Valamikor kikapcsolódik…jó sokszor. De most már jobban összeszedi magát. Meghálája a barátjának az eddigi szívességeit. Még ma, délután! Szervez egy bulit neki. Igen! Legalább meglátja a haver, hogy ő nem haszonleső! Nyomban felugrott és hozzálátott a szervezéshez.
- Fiam! Ébren vagy? – kopogtatott be anyja, majd csendesen bement. – Még nem reggeliztél!
- Még nem vagyok éhes.
- Pizzát készítettem a születésnapodra, kihűl. Most gyere! Annyit fáradoztam vele, meg igyekeztem sok húst tenni rá. A boltba is felmentem, mondtam, hogy minőségi hozzávalót adjanak, de ne túl drágát. Olyan macerás, a kezem is megégett egy kis helyen. Nézd!
- Jó, megyek! Befejezem ezt a dokumentumot és megyek, jó lesz?
- Mióta vagy fenn?
- Vagy hat órája, de megyek azonnal köszönöm!
- Még elfelejtem mondani, hívott az egyik munkatársad egy fél órája.
- Tudom, már beszéltünk.
- Mit akart? Ez az, akinek megcsinálod a munkáit?
- Két munkáját csináltam meg összesen és fejezd be kérlek!
- Jó, de mit akart?
- Délután meghívott sörözni.
- Mész? Még berúgsz! Mit szólnak majd a szomszédok, ha részegen meglátnak?
- Anya, na, most hagyd abba! Még egyszer sem rúgtam be, de ha folytatod ma fogom elkezdeni!
- Jól van! Mikor jössz haza?
- Majd valamikor…kérlek, hadd legyen már saját döntésem, végre!
- Vár a pizza! – ezzel kiment.
Reggeli után befejezte dolgait, majd útnak indult. Szokatlan volt a csend a bár körül. Ilyenkor sokan szoktak lézengeni erre.
- Boldog szülinapot! Isten éltessen! – kiáltották munkatársai egyszerre. Döbbenten tette be maga után az ajtót. Még sosem volt nagy felhajtás születésnapja alkalmából. Arca, mely mindig komoly volt, megenyhülni látszott. Miután elfújta kívánságát, megköszönte mindenkinek ezt a meglepetést. Akkor volt igazán derűs, amikor megtudta, hogy az örökké szétszórt, hálátlan haverja szervezte. Végre újra elkezdhet bízni az emberekben.
- Na, mit szólsz? Végre mosolyogni is látlak! De nézd csak, itt van két szép lány! Ne hagyd őket unatkozni! – mutatott két tizennyolc éves körüli lányra, akik a pult előtt vihogtak. Szinte a lányok elé vonszolta az ünnepeltet. Majd otthagyva őket, feleségét ment felkérni. A fiatalok beszédbe elegyedtek. A fiú azt sem tudtam melyiket nézze, végül a kihívóbbat nézte.
- Ti, idevalósiak vagytok? Valahogy még nem láttalak még benneteket.
- Nem, – kezdte a szebb – a szomszéd faluban lakunk. A testvérem dolgozik veled, így lettünk mi is hivatalosak. De nemrég már hazagyalogoltunk innen. Képzeld 16 kilométert! Azt hittem leszakad a lábam. A buszos nem vett fel, mert huszonöt kopek hiányzott a buszpénzből. A barátnőm persze későn mondta, hogy neki van. Egy kicsi fáziskéséses. Csak akkor adta, amikor elment a busz!
- Nem szóltál, hogy nincs annyid. – védekezett a másik.
- Mindegy! – tolta arrébb barátnéját, mert tetszett neki a fiú. – Nem táncolunk? A barátnőm várja az unokatesómat. Tetszik neki.
- Minek kell mindent elmondanod! Nem fog ide jönni, nem is hivatalos!
- Dehogynem! Én hívtam meg! Na, pá! – szinte húzta maga után a fiút. Ő sem ellenkezett.
- Ez a kedvencem! – tette derekára a szülinapos kezeit.
- Amúgy melyik napon voltatok itt?
- Talán kedden délután. Nagy köd volt! Alig láttam. Mondtam, hogy nem jó ötlet annyit gyalogolnunk. Még kaptunk is a szüleinktől! Tiszta idióta a barátnőm, de szeretem.
- Azért kérdem, mert akkor a buszmegálló és a bolt között találtam huszonöt kopeket.
- Igen, amit elhajítottam mérgembe, már mondtam!
- Akkor, az ő pénze volt.
- Nem szegényedik bele, nyugi! Igaz, mi tehetősebbek vagyunk, mint ők, de jó lány. Pont jó lesz az uncsitesómnak.
- Aki még szemmel láthatólag nem jött.
- Jaj, ne bámuld már! Meg lesz! Milyen a hajam? Jó fodrászom van és még a körmeimet is ő festi. – dicsekedett.
Mikor újra ránézett, valahogy már nem látta olyan szépnek, inkább műnek. De a másik. Egyre jobban tetszett neki. Haja- egyszerűen ki volt engedve, ruhája- mintha ráöntötték volna. Talán rosszul választott, mert minél többet hallgatta ezt a lányt, anyja jutott róla eszébe. Még egy olyan nőt nem bírna elviselni a közelébe.
- Elég belőle egy is. – mondta akaratlanul is hangosan. Megköszönte a táncot és a másikhoz sietett, aki már ki is lépett az ajtón.
- Várj kérlek! Legalább a nevedet mondd meg, mert elfelejtettem.
- Olívia. – válaszolta a lépcsőn habozva. A fiú csendesen kémlelte a lány szemeit és a benne rejtőzködő gyönyörű terveket sorozatát, melyet csakis vele lenne képes megvalósítani.