Kozakmari blogja

Kerested…

Fogtad a kezem, szorítottad, azt hitted elengedem. Féltél, hogy megbotolsz egy kőben, vagy elcsúszol a vizes leveleken és elesel. Féltél, hogy kinevetnek az emberek – mert azok már csak ilyenek. Majd azt hiszik, bolond vagy részeg vagy. Nem akarják hinni, hogy beteg és fáradt, és beleöregedtél az idő markába, és már nem tudsz kilépni onnan… Azt hiszik, mert a szívükben gonoszság lakik.
Hiába mondtam – ne törődj semmivel, én nem engedem, hogy…pedig nekem sem volt már sok erőm, lassan fogyott veled, mint az asztalsarkán szomorkodó gyertya lángja.

Fogtad a kezem, szorítottad olyan nagyon, hogy belefehéredett minden ujjad, már fájt az enyém is. Nem szóltam, tudtam, így érzed magad biztonságban.
Aprókat léptél, hátad meghajlott, nézted az utat előtted – nem láttad mégsem azt a követ. Botoltál, én erősen tartottalak, - rám néztél – hangosan nevettünk.
Hónapok óta, most először.
Tartalak! – mondtam – megálltál.
Olyan pici vagy – szaladt szádszélébe mosolyod – olyan apró, és mégis…
Erős vagyok, helyetted is – sóhajtottam bele a szélbe.

Fogtad a kezem, szorítottad.
Ha elesek, nem tudok többé felállni – motyogtad a köveknek – aztán felemelted a fejed és kerestél valamit vagy valakit. Senki nem volt a közelünkben, hát megnyugodtál és vállamra hajtottad fejed.
Nem fogsz! – leheltem feléd – nem engedem!
Óvatosan toltad el magadtól az előbbi gondolatot, majd léptünk egyszerre.
Még húsz lépés – számoltad – aztán végre pihenhetsz.

Fogtad a kezem, már nem szorítottad. Valahol messze jártál, túl a valón, túl mindenen. Már nem számított semmi. Már a fiad kezét kerested.