A könyv tartalmának rövid ismertetése

Az első belelapozásnál ennyit írtam a naplómba:
Megjött a Koronatanú című könyv a Kínából elmenekült kazah-uigur családról (Sayragul Sauytbay). Minél többeknek el kellene olvasniuk mindenütt.
Hová lehet majd kimenekíteni az embereket, ha ez a rezsim elfoglalja az egész világot?
Eddig is sejtettem, hogy a vékony kínai image-függöny mögött nem sok jó van, ez a könyv is ezt erősíti. Nemcsak, hogy nem vágyom Kínába, de fontosnak érzem, hogy megakadályozva legyen a világ „kínaizálása”.

Sayragul egy, a kislány születésekor félnomád életmódot élő, Kelet-Turkisztán-i, sok gyermekes kazah családba született. (Kelet-Turkisztán mai hivatalos neve Xinjiang, az egyik legnagyobb jelenlegi kínai tartomány, muszlim lakossággal, akárcsak a határai melletti országok jó része: Kazahsztán, Kirgizisztán, Pakisztán, stb.) A félnomád életmód azt jelentette, hogy a család a legeltetett állataival vándorolt a karavánutak és a legelők mentén, akárcsak az őseik néhány ezer éven át. Az állatok, a természet és a család, ennek a háromnak az egysége, harmóniája határozta meg régóta ezen emberek gondolkodását és morálját.
Sayragul körülbelül ötéves volt, amikor a családja néhány más családdal együtt egy falut alapítottak, és letelepedtek a Tien-Shan hegység lábánál. A ház, amit felépítettek három szobás volt, a szülőknek volt egy külön hálószobája, egy másik hálóban aludtak a nagypapa és kilenc gyermek, három fiú és hat kislány. Mindenkinek volt egy hálómatraca, amit nappalra felgöngyölt.
Sayragul apja nagy tiszteletben állt a falu többi lakói előtt, így hallgattak a szavára, és rögtön a letelepedés után – a lakóházak elkészülte után – egy iskola építésébe kezdtek, aminek később a papa lett az igazgatóhelyettese.
A szülők és a nagypapa szigorúak, de szeretettel áthatottak voltak a gyerekekkel szemben. Ami az általuk kapott iszlámnevelést a gyerekeknek jelentette, az erős erkölcsi nevelés volt, mintha csak a Biblia tízparancsolata lenne: „Ne hazudj!”, „Ne ölj”, „Kezeld úgy a szomszédodat, mint magadat”, „Ne okozz kárt másoknak!”, stb.
Sayragul különösebb késztetés nélkül is egy szorgalmas kislánynak mutatkozott, és ehhez még társult az a környezeti hatás, ami öntudatlanul is hatott a gyerekre: „Helyt kell állni akármilyen nehéz körülmények között!”
Amiben Sayragul családja különbözött a falu családjainak a többségétől, az az volt, hogy a kislányok iskoláztatását is fontosnak tartották. „Minek a lányokat taníttatni? Úgyis férjhez mennek majd, és a háztartást vezetik!” – ez volt az uralkodó szemlélet.
Az iszlám mellett továbbéltek ősi népi hitek, melyek az emberek életében énekekben, táncokban és ünnepekben jelentkeztek elsősorban. Ilyen ünnepek közé tartozott például a Tavaszünnep, és az olyanok, amikor nagy íjász- és lovaglóversenyeket rendeztek.
A kínai kormány az összes ilyen tradicionális népi ünnepet 2017-ben a legszigorúbban betiltotta. Az ilyen jellegű ruházat és dísztárgyak, faldíszítések is be lettek tiltva, aki nem volt hajlandó ezeket megsemmisíteni, azt terroristának bélyegezték és bezárták.
Az ilyesfajta tiltások még az emberek testét sem kímélték: mivel az 1930-s években az úgy nevezett „fehér szakállasok” vezettek egy felkelést Kelet-Turkesztánban a kínaiak ellen, a 21-dik század Kínájában erőszakkal leborotválták sok-sok öregember szakállát.
A Mao korszak szörnyűségei után egy rövid fellélegzés, egy valamivel szabadabb légkörű korszak következett, a gyerekek – Sayragul és testvérei – körülbelül ebben nőttek már fel.
Egy szerencsétlen fehérhajú öregasszony volt a faluban a Mao korszak élő emlékeztetője: nemcsak az egész vagyonukat kobozták el Mao gárdistái, de a férjét és valamennyi gyerekét hosszas kínzások után megölték. Csoda, hogy beleőrült a szegény asszony?
„Maonak semmi áldozat nem volt túl nagy!” Milyen képmutatóak ezek a jelszavak! Mintha az áldozna valamit, akiről mondják, pedig az a gyilkos, és sokan mások az áldozatok.

„Jönnek a kínaiak!” Ez a vészkiáltás zúdult végig az addig békésen elő kis kazah falun az 1980-s évek elején. A kínaiak előbb egy laktanyát építettek a faluban, majd egy élelmiszerboltot és egy autójavító műhelyt. A helybeli lakosokkal durvák és lekezelőek voltak, olyannyira, hogy azok részben nem mertek, részben hiábavalónak látták, hogy tiltakozzanak, mikor a legeltetett állataikból elloptak. Így nem csoda, ha a „Ne féljetek a kínaiaktól” jellegű propaganda szólamok hatástalanok maradtak. Kezdettől fogva érezték a kazahok – és Xingiang tartomány más faluiban az uigurok és más muszlim népek – hogy a kínai hatalom kétféle mércével mér, nem ugyanaz a jog vonatkozott a kínaiakra és a falusiakra.
Ennek ellenére 1991-ben, mikor a Szovjetunió felbomlott, egyfajta reménykedési hullám söpört végig ezeken az országokon. A kazah anyanyelvű lakosság egy része átköltözött a független Kazahsztánba, az ott maradottak pedig gyakran láthattak vendégül kazah értelmiségieket, írókat, művészeket, énekeseket. Ezek a rendezvények nagyon népszerűek voltak, és nagyban hozzájárultak az itteni lakosság kulturális fejlődéséhez. Így az 1990-s évek egyfajta szabad levegőt jelentettek az ifjúságnak, és Sayragul ebben az időszakban, 1993-tól 1997-ig volt egyetemista diák. Orvostudományt tanult, és ahhoz hasonló módon tágult a látása, mint mindenhol a világon, ahol egy elzárt falusi környezetből egy kislány felkerül egy nagyvárosba. A politika sötét mélységeibe itt más oldalról – nem csak a kisebbségi nemzetséghez tartozása miatt – is lett egy kevés belátása: az orvostanhallgatóknak bőségesen álltak a rendelkezésükre emberi szervek, és hallgatólagosan ismert volt, hogy Kina sokkal több emberi szervet kínált átültetésre, mit ahány önkéntes adakozó és kivégzett fogoly volt. Jóval később, 2009-ben, az akkori kínai egészségügyi miniszter elismerte, hogy a kínai emberi szervek kétharmada kivégzett foglyoktól származott.
Mialatt Sayragul nem lakott otthon, egyre intenzívebben folytatódott Kelet-Turkisztánban a kínaiak betelepülése, és a még élő vallási és nemzeti – nem kínai nemzeti, hanem kazah, uigur, stb. – hagyományok betiltása. A kínai politika kezdettől fogva nem törekedett arra, hogy a betelepülők és az ott élők között harmónikus viszony jöjjön létre. A kétfajta népcsoport – kínai és nem-kínai – között mindenütt különbséget tettek, a kórházaktól a munkahelyeken át az iskolákig. A „mi” és a „ti” csoportba tartozók számára csak papíron létezett egyenlőség, azonos jog – vagy még ott sem. A helyieket lekezelő magatartás az odatelepülő kínaiakra általánosan jellemző volt. A kínaiak fogalomrendszerében a kazahok fejletlen, visszamaradott, szegény népként rögzültek. Az erről szóló példákat olvasva az Az ùj selyemút című blogbejegyzésem (a time2life blogomon) jutott eszembe, amelyiket 2019 januárjában írtam, és ahol egy kétrészes dokumentumfilmben látottak alapján az a benyomásom alakult ki, hogy a kínaiak nemcsak a mai Kína területén élő kisebbségekkel viselkednek így, de mindenütt, ahol beruháznak, a helyi lakossággal szemben is. „Az európaiak nem tudnak keményen dolgozni, csak mi kínaiak tudunk”, és hasonló megjegyzések. Ebben a könyvben szinte szó szerint hasonlóakat lehet olvasni, csak az európaiakat a kazahokkal kell behelyettesíteni: „A kazahok nem tudnak céget vezetni, a kazahok nem tudnak gépeket építeni, a kazahok nem tudnak számítógépeket kezelni, …” Stb.
Ráadásul a 20 évvel későbbi, a fogságban vallatási tapasztalatai alapján Sayragul azt is mondhatta, hogy az odatelepülők már akkoriban azért „gyűjtötték” a titokban készített magnófelvételeket a privát beszélgetéseikről, mert a hatalom ezt még valamikor „fel akarta használni”. Képzelje el mindenki, milyen barát vagy jó ismerős az, aki azért barátkozik, hogy ezzel jó pontokat szerezzen magának a hatalomnál! Ilyen világot akarunk?
A hivatalos kínai politika gyakran olyankor is iszlám terrorizmussal vádolja az ott élő uigurokat és kazahokat, amikor ha vesszük a fáradságot, és mögé nézünk, hogy valójában mi történt, másképp ítéljük meg a dolgokat. Például a kazah temetők megsemmísítését is ilyen kérdésnek érzem. Először kiadták a rendeletet, hogy a sírkövekről a félholdakat és minden egyéb vallási szimbólumot „el kell tüntetni”, majd később megszüntették a muszlim sírokat. Az ősökre gondolás az elmaradottság jele?
De a temetők lerombolását csak egyfajta kezdetnek kellett tekinteni, egy sokkal nagyobb méretű környezeti pusztítás kezdetének. Kelet-Turkesztán gazdag a nyersanyagokban, amelyek addig a föld mélyén szunnyadtak, mert a vándoréletet élő népek csak az állataik legeltetésére használták a földjeiket. Amikor megkezdődött a különféle nyersanyagok bányászata, az korántsem környezetkímélő módszerekkel történt: a használt vegyi anyagok mérgezték nemcsak a legelőket, de mindenütt a földet, a vizeket és a falu levegőjét is.
Egy kazah történész, Kajikhumar Shabdan Bűntettek című könyvében sok mindent megírt Kelet-Turkesztán történetéből, amely a kínai invázióba és az ottani népek kultúrájának és földjének a tönkretételébe torkollott. Az ellenzéki író 2011-ben börtönben halt meg.

Amit Sayragul magánéletéről és a házasságáról megtudunk, az azt hiszem, kicsit idegenül hangzik az európai vagy amerikai olvasó szemében, talán még az „elmaradott” jelzőt is kiváltja egyeseknél. Nemcsak azért, mert azon a vidéken – és általában az iszlám országokban – nem zajlott le az a változás, amit a fejlettnek nevezett világunkban a XX-dik század második felében részben a szexuális forradalom, részben a fennálló jogrendszerekben a női egyenjogúság előretörése hozott magával.
Sayragul viszonya a szüleivel is, majd később a férjével is jó, nagyon családszerető, meleg kapcsolatok. De, bár ő ezt sehol nem írja így le, én mégis úgy érzem, hogy sok tekintetben kivétel lehetett. Egyéb olvasmányaim és tapasztalataim alapján én úgy vélem, hogy korántsem minden nő tudta így elfogadni a családját, mert a férfiak uralkodása – csak a férfi szava számít – a domináns. Ez sok helyen ma is így van sajnos, és én nemcsak ezt tartom rossznak, hanem gyakran azt is, ahogy nők ebből a kiutat keresik: képmutatóvá válnak. De erről talán majd máskor, most visszatérek Sayragul életéhez.
Nehéz megmondani néha, hogy a sors teszi az emberek vállára a terheket, vagy valahol mélyen benn lapul egyes emberek természetében, hogy magukra vállalják mindazt, ami az útjukba kerül. Sayragul életére ezt el lehet mondani: élete több állomásán is az történt, hogy a várva várt békés, boldog napokat valamilyen tragikus esemény akadályozta meg. Ilyen volt például az esküvője is, amelybe apja szívinfarktusa „szólt bele”. (Egy kazah esküvő nem olyan gyorsan lezajló kis ünnepség, mint a házassági ünnep itt mifelénk.) Ezt követte nem sokkal később a húga motoros balesete, akivel szintén Sayragul ment a kórházba.
Itt van egy érdekes epizód a könyvben, az egyetlen ilyen. Egy ismeretlen útitárs, akiről Sayragul nem tud semmit, de akinek az életbölcsességéből fakadó tanácsai hatnak rá, és megsejti, hogy sámán. Minden, amit az ismeretlen megjövendöl, bekövetkezik később (Sayragul terhes, bár ezt még ő maga sem tudja; a húga meggyógyul és később családanya lesz, stb.). A sámán legfontosabb tanácsa azonban, hogy higgadtságra, nyugodtságra buzdítja Sayragult, mondván, hogy úgy könnyebben meg tud birkózni a rászabaduló gondokkal, és a környezetére is kisugároz valami jót a nyugodtságával.

Körülbelül az első gyermeke, egy kislány megszületésével egyidőben Sayragul foglalkozást váltott, és tanítónő, illetve tanárnő lett. Hatévestől tizenhároméves korú gyermekeket tanított, és az egyre fokozódó kínaizálódás sok nehézséggel járt. Képzeljünk el itt Európában egy 36-40 főnyi, nyolcéves gyerekekből álló osztályt, akik megtanultak a maguk nyelvén olvasni, aztán a következő évben csupa olyan tankönyvet kapnak, amikben csak kínai írásjelek vannak!
Nem akarok frivolnak tűnni, de nekem egy vicc jutott az eszembe, Magyarországról az 1970-1980-s évekből. Íme: „Mi a különbség az egykori török uralom meg a mai orosz uralom között? Akkoriban nem volt kötelező megtanulni törökül.” (Magyarország körülbelül 150 évig állt török fennhatóság alatt, mint tudjuk.)
Nem csoda, hogy sok kazah családban felmerült a Kazahsztánba való kivándorlás, áttelepülés gondolata. Sayragul is mérlegeli ezt a férjével és a gyermekével, akkoriban még megvolt mindannyiuk útlevele, de végül maradtak. 2009-ben születik meg a második gyermekük, egy kisfiú.

A helyzet egyre nehezebbé válik. A hatalom bevezeti – vagy visszahozza a Mao korszakból? – a kötelező, periodikusan előforduló önkritka gyakorlás szertartását. Előbb fel kell írni, hogy „milyen vétkeket követtem el”, majd fel kell írni, hogy „hogyan fogom ezeket jóvátenni”, végül mindezeket nyilvánosan fel kell olvasni és „bűnbánatot gyakorolni”. Borzasztóan hangzik, nem? Azt hihetné az ember, hogy holmi általánosságokkal kisegítették magukat azok, akiket ilyesmikre kényszerítettek. Például: „Eddig nem követtem százszázalékosan a Párt szabályait, de ezután minden utasításra a legnagyobb mértékben odafigyelek.” (Talán valamelyest ismerős ez azoknak, akik felnőttként élték át az 1950-s éveket.) Szóval, ezek az általánosságok nem segítettek senkin, mert a hatalom elraktározta őket, és néhány évvel később, amikor bevezették az internáló táborokat bizonyítékként használták fel. Bizonyítékként!
Természetesen olyasfajta vétket már akkoriban sem mondhatott valaki, hogy: „Azt hittem, hogy Xinjiang egy autonóm terület, itt beszélhetünk a magunk nyelvén”, mert ez azonnali letartóztatáshoz (esetleg kivégzéshez) vezethetett.

2009 júliusában felkelés volt Urumqiban, Kelet-Turkesztán fővárosában. Iszlám terrorizmus?
Nézzük csak. A nyugtalanság kiváltó oka egy nemi erőszak volt: egy uigur kislányt megerőszakolt néhány kínai, és a hatóságok a bejelentést teljes mértékben ignorálták. (Nem írja a könyv, de feltételezem, hogy ez az ignorálás nem egyedi eset.) Ezután kezdődtek el a gyakori összecsapások a kínai és az uigur fiatalok között, melyek felkelésbe torkolásába provokatív elemek is belejátszottak. Egy nagyobb csoport katona részben uiguroknak, részben kínai civileknek beöltözve botokkal és késekkel felfegyverkezve vegyültek el a fiatalok tömegében. Folyt a vér az utcákon több napon át, mert a katonák nagy tisztogató akcióba kezdtek az első nap – részben kiprovokált – összecsapásai után. A kínaiakat – a Han kínaiakat – figyelmeztették, hogy a következő két napban ne menjenek ki az utcára. Ahol aztán válogatás nélkül öltek, gyilkoltak: az utcákon, a boltokban, a vendéglőkben, kit hol találtak.
Ezután az esemény után már rendszeressé vált, hogy a hivatalos propaganda szinte szinonimaként használta azt a két szót, hogy „uigurok” és „terroristák”.
A nem-kínaiak – kazahok, uigurok, stb. – számára még felsőfokú végzettség mellett is nagyon nehézzé vált az állástalálás. Sok kínai települt be Xinjiangba, és a számukra gyakran ingyen adtak lakást. Ekkoriban már az egész lakosságra általánossá vált a lehallgatás, nemcsak a telefonokon, de például a tévékészülékeken keresztül is.

Sayragul férje megbetegedett, és a kórházi kezelés után leszázalékolták, rokkant nyugdíjas lett. Így már csak Sayragul maradt tanár, és mint ilyen, állami alkalmazott. Ez akkor kapott külön jelentőséget, amikor a hatalom váltani kezdett a szelíd elnyomásról a brutálisra. Persze, ezek nehezen meghúzható kategóriák, hiszen minek nevezzük azt, hogy a kazah gyerekek száját egész napra leragasztották az óvodában, mert kazahul beszéltek? És ez „csak” egy volt a mindennapi élet apró jellemzői közül.
Az, hogy Wali – Sayragul férje – már nyugdíjas volt, szerencsét jelentett a számukra, mikor a kínaiak elkezdték az útlevelek bevonását. Ő, mint nyugdíjas és a gyerekek, még a kezdetben megtarthatták az útleveleiket, csak Sayragul-ét kellett leadni. Azt hirdették ki ürügyül, hogy csak cseréről, modernizálásról van szó, néhány hét múlva visszakapja majd, illetve kap egy újat. Csak a kínaiak kapták vissza vagy kaptak újat, a kazah, uigur, stb. tanárok közül egy sem.
Szerencséjükre mind a ketten jól megérezték, hogy a gyerekeiknek nincs jó jövő ott, a körülmények egyre rosszabbá és rosszabbá válnak. Elhatározták a kimenekülést Kazahsztánba, természetesen a legnagyobb titokban, mert hivatalos kivándorlásra nem lett volna mód. Csak rövid rokoni látogatásra hivatkoztak, de Sayragul így sem kapta vissza az útlevelét. Ennek ellenére ők ketten úgy döntöttek, hogy Wali a két gyerekkel előremegy, és Sayragul követi majd őket, ahogy lesz útlevele.
Ez természetesen nagyon nehéz elválás volt Sayragul számára, de mint az elkövetkező időszak eseményei bizonyították, nagyon helyesnek bizonyult, hogy időben megtették ezt a lépést.
Sayragul fogoly volt, kvázi zálog, de a kínai hatalom tévedett, ha azt hitte, hogy vele majd visszatérésre kényszerítik a családját.

Rosszabb, mint egy bolondokháza, a világ legnagyobb totálisan kontrollált állama – ez lett Xinjiangból, ahogy a könyv írja. Egy véres kezű – és ennek megfelelő hírű – diktátor helyi vezetőt hoztak a kínaiak át Tibetből Xinjiangba 2016 augusztusában. Tibetben sok szerzetes inkább felgyújtotta magát, semhogy ennek a „népvezérnek” a kezébe kerüljön. (A hivatalos politika nagyszerű népvezérnek, az emberek tömeggyilkosnak tartották.) Ekkor már minden nem kínai embernek, öregeknek és gyerekeknek egyaránt le kellett adniuk az útleveleiket, és sohasem kapták vissza. Sayragul örülhetett, hogy a gyerekei már nincsenek ott, de ugyanakkor egyre reménytelenebbé vált a számára, hogy hogyan fog tudni kijutni ő maga.
Az útlevelek leadásával egyidőben nagy adatgyűjtési kampányba kezdtek a kínaiak: vért vettek és különféle egészségügyi teszteket hajtottak végre az embereken, talán mondani sem kell, hogy kötelezően.
Akkoriban, 2016 őszén kezdődtek meg az úgy nevezett „képzési központok” létrehozása. (Elképzelhető, hogy ezek előkészítése már korábban is folyt, de Sayragul ekkor értesült róluk.) A tanároknak nagy tájékoztató rendezvényt tartottak arról, hogy „Hogyan kell eredményesen harcolnunk a vallási extremizmus ellen”. Az óvodákat és az iskolákat a kínaiak állandóan és bejelentés nélkül ellenőrizték, olyan jellegű kérdéseket téve fel a gyerekeknek: Van otthon imaszőnyegetek? Van otthon valami olyan tárgyatok, amit Kazahsztánból vagy Törökországból kaptatok?
Ès nem sokkal később a lakások ilyen jellegű ellenőrzése is megkezdődött.
„Iszlám terroristák Xinjiang-t káoszba akarják dönteni” – szinte naponta lehetett ilyet hallani a rádióban és a tévében, de amit az ott élő emberek megéltek, az a kínai párt által irányított „káosz-keltés” volt.
Nehéz időszak következett ezután Sayragul életében. A kínaiak megtiltottak és technikailag lehetetlenné tettek mindenféle kapcsolatot Kazahsztán és Kína között: sem telefonálni, sem a WeChat-n, sem az interneten keresztül nem tudott Sayragul beszélni a szivének legkedvesebbekkel, a férjével és a gyerekeivel.
A társadalmi életet a szakáll-levágások, a névváltoztatások – például Husszeinről Wura – jellemezték, és az, hogy mindenhez előzetes engedélyt kellett a hatóságoktól kérni, például ahhoz is, ha valaki találkozni akart a barátaival egy kávézóban. Ha megkapta az engedélyt, az ilyesforma lehetett: „Rendben, de legkésőbb 21:30-ig be kell fejezni.”
A politikai átnevelés, amiről a hivatalos propaganda beszélt, a mindennapokban erős lelkiterrort jelentett. És nemcsak lelkit, mert amíg a nagyvilág nem figyelt Xinjiangra, ott megkezdődtek a kihallgatások, letartóztatások és internálások.
Sayragult 2017 januárjában vitték el először kihallgatásra, zsákot borítva a fejére a lakásából kiráncigálták és egy autóba betuszkolták. Hogy miért és hová viszik, azt „természetesen” nem mondták. A férjéről és a gyerekeiről tettek fel kérdéseket neki, mintha nem tudnák, hogy már hónapok óta nem volt híre felőlük, mert tilos és lehetetlen volt a kapcsolatteremtés. Négy órán keresztül záporoztak a kérdések, a kínaiak azt akarták elérni, hogy hívja vissza a családját Kínába. Mikor végül hazavitték, megtiltották, hogy bárkinek is megemlítse ezt a kihallgatást. A mindennapi élet általános pszichoterrorja mellé jöttek az egyre gyakoribbá váló kihallgatások. Miközben Sayragul természetesen félt, egyszer olyan kérdést kapott a kihallgatójától, aminek titokban nagyon megörült: „Tudtad, hogy a férjed és a gyerekeid megkapták a kazah állampolgárságot?” Eltitkolta az örömét, de belül erősítette őt, hogy úgy vélte, az övéi legalább biztonságban vannak. Az esete egyébként nem volt egyedi: mindenkire, akinek hozzátartozói éltek külföldön hasonló módon igyekeztek nyomást gyakorolni: „Jöjjenek azonnal haza, mert különben…!” A fenyegetések változtak, de igazán rosszul azok jártak, akik visszamentek: belekerültek ugyanabba a fogságba, mint a többiek, és senkin nem segítettek.
Az internálótáborok, mint egy nagyüzem, beindultak. Az emberek bezárásához gyakran olyan ürügyeket használtak fel, amelyek 15-20 évvel korábbi eseményekre vonatkoztak. Például 1988 és 2000 között volt egy rövid időszak, amikor az emberek némi vallási szabadságszellőt érzékeltek, sok mecsetet, iszlám imaházat építettek akkoriban, és az emberek közül sokan önként jelentkeztek, hogy ezek építésében ingyen segítenek. Ezek büntetése ekkor kezdődött meg.
A hatóságok kötelezővé tették, hogy a kínaiaknak és a kazahoknak barátkozniuk kell egymással, és ezt fényképekkel és videókkal bizonyítaniuk. Ez a lehető legrosszabb eredménnyel járt: az erőszakolt kapcsolatfelvételekből majdnem mindig gyűlölet született. Például a kínaiak kényszerítettek egy kazah öreget, hogy disznóhúst egyen, pálinkát töltöttek belé, hogy lerészegedjen, közben a feleségéről nevetve leráncigálták a fejkendőt és a 14 éves fiatal lányt arra kényszeitették, hogy táncoljon nekik. A mindezt bemutató videó a bizonyíték a hatóságok felé, hogy megfelelően teljesítették a feladatukat. Egy másik helyen egy kínai beköltözött 8 napra egy kazah családhoz. Mikor le akart feküdni a kazah nagyapa 16 éves unokájával, az öreg azt mondta: Előbb megmutatom neked a lovamat. Odakint felpattanván a lovára a lasszóját rávetette a kínai nyakára, és addig vonszolta maga után, míg az bele nem halt. Nemcsak az öreget, de az egész családját internálták, bezárták ezután.
Sayragul sem tudott kimaradni abból, amiből körülötte senki sem. „Kiosztották” egy kínai üzletember házába, akinek ugyanúgy ki kellett töltenie a formanyomtatványt arról, hogy Sayragul milyen előmeneteleket ért el, mint mindenki másnak. Miután minden házimunkát elvégzett a kínai házában, minden éjjel még ő fizetett azért, hogy titokban hazalopozhasson. A legtöbb nőt megerőszakolták, az embereket megváltoztatták az átélt szörnyűségek, és már nem tudott és nem mert beszélgetni senki senkivel.
2017 októberében egy fontos epizód történt, ami egy kevés újabb reménnyel töltötte el Sayragult. Egy idős házaspárról hallott, akiknek engedélyezték, hogy egy temetésre kiutazzanak Kazahsztánba. Egyik éjjel a legnagyobb titokban Sayragul felkereste őket, és kérte, hogy vigyenek el egy levelet a férjének. A levelet nem vállalták, de egy telefonhívást igen. Körülbelül két hét múlva az utcán, ahol senki sem tudja lehallgatni őket, Sayragult megvárta az egyik neveltje anyja, aki az idős házaspár menyének bizonyult. „Az öregek nem jönnek már vissza, de ezt üzenték: …” Hosszú idő után így kapott hírt Sayragul a férjéről és a gyerekeiről.
A gondolataiban ezután természetesen egyre többet foglalkozott azzal, hogy hogyan mehetne utánuk ő is.
De a valóság mást akart. Sayragult 2017 novemberének a végén, körülbelül kétórás zsákkal lefedett fejjel, az oldalában puskatussal történt „utazással” beszállították az egyik internálótáborba. A hajnali kihallgatásnál a kínai tiszt csak annyit mondott neki: „Egy átnevelőtáborban vagy és mint nevelő fogsz dolgozni…”
Nevelő? Miért pont én? Alig gondolta Sayragul mindezt, már jött is a válasz: „Kínaira fogod a foglyokat tanítani!”
Aztán jöttek a szabályok: tilos nevetni, tilos sírni, tilos kérdezés nélkül beszélni, tilos a foglyokkal beszélgetni és soha senkinek nem beszélhetsz arról, amit itt látsz és hallassz. Ezt kell most rögtön aláírni! Aki megszegi bármelyik szabályt, arra halálbüntetés jár.
Mindehhez a falon egy hatalmas Xi Jinpings kép, és mellette a tizenkét pontja: „mindenkinek kínaiul kell beszélnie; mindenkinek úgy kell öltözködnie, mint a kínaiak; mindennel, amit teszünk, Kínát kell szolgálni; és így tovább.
A váratlan fogság és a bizonytalanság különös stresszállapotba kerítette. Miközben a foglyok állatok számára sem mindenhol megfelelő körülmények között éltek, bezsúfolva 20-n egy 16 négyzetméteres terembe, egy küblivel, állandó ürülékszagban, a napközbeni nevelésen mint egy-egy mantrát, állandóan ilyen mondatokat mondattak velük: „Büszke vagyok rá, hogy kínai vagyok!” „Szeretem Xi Jinpinget!” „A kínai párt gondoskodik minden nemzetről!”
Rögtön az első este még az irodába is behívatták Sayragult, aki ekkor tudta meg, hogy egész nap a kamerák segítségével figyelték az arcát, hogy hogyan viszonyul a foglyokhoz, és a fájdalmas arca gyanút keltett.
Mint ahogy pusztán a részvétnyílvánítás is bűnnek számított. 2018 januárjában történt, hogy egy új csoport foglyot hoztak be. Köztük volt egy 84 éves kazah pásztorasszony, akit nyilván úgy ragadtak ki a fekhelyéről, mert még cipőt sem tudott húzni. Az öregasszony fázott, és nem értett semmit a világból, mert kazah arcát látva Sayragulhoz futott segítségért: „Te kazah vagy! Mondd meg nekik, hogy én ártatlan vagyok, nem tudom, hogy miért hoztak ide!” A szerencsétlen öreg sírt és remegett a hidegtől. Sayragul röviden átölelte, de ez csak egy pillanatig tarthatott, az őrök elrángatták az öregasszonyt, és Sayragult, mint a szabályok ellen vétkezőt bezárták egy sötétkamrába. A sötetkamra egy kínzókamra volt, a kínzás „mesterségéhez” alaposan felszerelve: elektroschock és verőbotok minden mértékben és mennyiségben, elektromos szék és fémszék lyukakkal – nem sorolom tovább. Sayragult ketten kínozták, ez alkalommal két férfi. Az egyik fekete maszkot viselt, a másik katonai egyenruhát. A vállát, a fejét, a kezét, addig verték Sayragult, amíg össze nem esett. Aztán amikor magához tért kezdték előlről. Ezekben a lényekben nem volt semmi emberség, érezhetően élvezték a kínzást, a verést. Még inkább, mikor árammal kínoztak, és látták a megkínzott fájdalomtól eltorzult arcát. „Ne mutasd nekik a fájdalmat”, erre próbált Sayragul gondolni, azon rövid szakaszokban, mikor magához tért egy-egy elájulás után. Pluszbüntetésként, amiért megsajnálta az öregasszonyt, Sayragul nem kapott két napig enni.
Szerencséjére „gyógyszert” sem, mert mint később kiderült, sokakat „egészségügyi kezelés” címén méreggel öltek meg. Nem kísérleteztek, eleve ölni akartak.
Egy ilyen „élmény” mély nyomokat hagy egy ember testében és lelkében egyaránt. Különösen, ha soha nincs vége, bizonytalan, hogy mit hoz a következő nap, és ha nem önmagán, de valaki máson lát hasonló fájdalmat mindennap az ember.

Nem érint minket mindez? Mindenütt vannak túlkapások?
Ezek nem helyi túlkapások voltak, hanem Pekingből irányított tudatos politika. Sayragulnak az egyik tiszt még egy olyan dokumentumot is megmutatott, amely a tisztek képzéséhez tartozott hozzá. Ebben volt a kínai kormány Három Lépcső politikájának a leirása is.
(bármennyire hihetetlen is ez az olvasónak, de ennek a dokumentumnak a létezését más forrásokból is megerősítették)
Első Lépcső, 2014 – 2025-ig.
Xinjiang-ban az asszimilációnak be kell teljesülnie, mindenki aki akarja, asszimilálódjon, aki nem akarja, azt eliminálni kell.
Egy megtervezett tömeggyilkosság?
Második Lépcső 2025 – 2035-ig.
A Kínában sikeresen befejezett asszimilációk után a szomszéd államok elfoglalása.
A lassú elfoglalás már elkezdődött korábban, az Ùj Selyemút folyamattal. Kína célja az volt, hogy a gazdasági problémákkal küszködő államok – például Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, stb., de más irányokban is – a nekik nyújtott, látszólag kedvező hitelek felvételével mélyen eladósodjanak Kìnával szemben. Eközben egyre több kínai települjön ezekbe az országok, vásároljanak fel gyárakat, médiákat, amit érdemes, és mindezen folyamatok által ezek az országok Kínával szemben totális függőségbe kerüljenek.
Harmadik Lépcső 2035 – 2055-ig.
Európa elfoglalása.
Sayragulnak a lélegzete is elállt, tehát a terror nem csak az ő népe ellen szól?
Mikor alig hívén, amit lát, felnézett a papírról, a kínai tiszt kaján vigyorral tekintett rá: Mitől félsz? Nem örülsz Kínának?
Ez volt az a „tananyag”, amivel át kellett mosni a foglyok agyát.

S a valóság? A foglyok mindennapjai? A foglyok mindennapjait a fogvatartóik azon törekvése jellemezte, hogy minél előbb kiirtsák az emberekből az embert. A fiatal lányokat az őrők rendszeresen megerőszakolták, miután állandóan kamerákkal figyelték őket, ha mosdáshoz (havonta egyszer lehetett a foglyoknak zuhanyozni) valamelyik levetkőzött, azon csámcsogtak. De mindez még nem volt elég, néha az erőszakot nyilvánosan követték el, úgy, hogy a többi fogoly lássa, mert azt akarták figyelni, hogy felvillan-e valakinek az arcán részvét, netán segítene-e a szerencsétlennek.
Egy ilyen alkalomnál összegyűjtöttek egy nagy teremben vagy száz foglyot, és körbeállították őket. Azután a körbe belépett egy fekete maszkos pribék, és behívott a kör közepébe egy kiválasztott fiatal lányt. A lánynak először el kellett mondania a „vétkét”, amiért odakerült: mikor még az iskolába járt az egyik muszlim ünnep alkalmával gratuláló sms-t küldött a barátnőjének. (A jobb megértés kedvéért: ezt körülbelül úgy kell elképzelni, mintha azért büntetnének itt Európában valakit, mert az ismerősének Boldog Karácsonyt kíván.) Ezután a lánynak le kellett feküdnie, és előbb a feketemaszkos, majd még több kínai megerőszakolta. „Segítség!, Segítsetek nekem!” Hiába kiabált a szerencsétlen. Az őrök élőben is, és a kamerákon is a körbeállított foglyok arcát figyelték. Amikor az egyik férfi már nem bírt uralkodni magán, és felkiáltott: „Miért kínozzátok így őt? Nincs szívetek? Nincsenek lányaitok?”, akkor az őrők rögtön kivezették onnan, és utána „A sorsa ismeretlen”.

Vadállat

Ártatlanokra
Üvölt, gyengéket kínoz,
Parancs nélkül is
Ver, ez a vadállat, ki
Már régóta nem ember.

Sayragult 2018 márciusában váratlanul kiengedték a táborból, de mind hamarosan kiderült, csak azért, hogy ő maga számolja fel a munkahelyét – természetesen úgy, hogy senkinek sem mondhatott semmit a valóságról, csak azt, hogy „továbbképzésen volt”.
Szerencséjére időben megértette, hogy vissza akarják vinni, ezúttal fogolyként. „Jobb menekülés közben meghalni, mint fogolyként”, ekkor már csak ez a gondolat éltette, és a rendelkezésére álló rövid idő alatt a szökés módján gondolkodott. Végül az indította indulásra, mikor egy régi kazah ismerősétől megtudta, hogy elkészült a lista a „begyűjtendőkről” a rendőrségen, és ezen a listán az ő neve is rajta van.

Azonkívül, hogy sok pénzbe került, még sok szerencsére is szüksége volt, hogy át tudott jutni a kínai – kazah határon.
Nagy öröm volt a viszontlátás a férjével és a gyermekeivel, akik nemcsak őróla nem tudtak semmit, de arról sem, hogy ilyen táborok vannak Kínában. De az örömük csak rövid ideig tartott. A kazah vezetés kínai vezérlés alatt állt, a Kínából átszökő menekülteket visszatoloncolták Kínába, a biztos halálba.
Sayragulnak, mint menekültnek bújkálnia kellett. Előbb – a gyermekei védelmében – próbált másutt lakni (egy körülbelül egy hónapos kórházi kezelés után, ami egy kicsit talpra állította), de később kiderült, hogy hiába: a kazah állambiztonság a férjét és a gyerekeit is állandó megfigyelés alatt tartotta, és molesztálta. (Hogy az ilyesmi mennyire nem kellemes tud lenni, azt talán csak azok értik, akik átéltek hasonlót.)
Sayragult elfogták, a kazahok is megverték és megkínozták, és fogságban tartották. A peréig, amelyikben ki akarták mondani a jogerős kiutasítást. Az első pernél megjelent egy kínai tolmács, tekintettel arra, hogy Sayragul kínai állampolgár volt. Sayragul hangosan tiltakozott, amit a bírák, a jogászok és a szép számú jelenlevő mind megértett: „Én Kelet-Turkesztánban született kazah anyanyelvű vagyok! Nem kell a kínai tolmács! Magam akarom kazahul elmondani, ami történt velem!”
Beszélt a táborokról, a fogságról, az emberek kínzásáról – és olyan megdöbbentő újdonság volt ott mindenkinek ez, hogy a bíró nem tudott mást tenni, elnapolta a tárgyalást.
Ezt az első tárgyalást végül még kettő követte több hónapos szünettel. Egyrészt forrongott az utca népe – „miért hagyjuk, hogy a rokonainkat gyilkolják Kínában?” – másrészt Sayragul sorsa nemzetközileg ismertté vált. Fontossá mindaz, amit a táborokról elmondott.
De az ő élete és a családja élete nem lett könnyebb,sőt. A kazah vezetés nem akart menedékjogot adni neki, ki akarták szolgáltatni a kínaiaknak. A családja lakását az állambiztonságiak bármikor „meglephették”, a gyerekeket megfélemlítették, a szobákat feltúrták. A kazah vezetés Kotau-t csinált a kínaiak előtt. (A Kotau: régi kínai szokás, hasravágódás a császár előtt.)
Világossá vált, hogy nem maradhatnak Kazahsztánban.
2019 junius 3án politikai menedékjogot kaptak Svédországban. Három nappal azelőtt tudták meg, hogy utazniuk kellett.

A megérkezés és az első hetek Svédországban – a felszabadulás érzése. A „megmenekültünk” érzése. Lám, élnek még emberek is ezen a Földön.
Sayragulnak a feladat: figyelmeztetni a veszélyre, figyelmeztetni mindazon által, amit ő átélt, amire akaratlanul tanú lett. Így született az ő elbeszélése alapján Alexandra Cavelius tollából a Koronatanú című könyv.

Örök küzdés az élet
Sayragulnak

Az élet küzdés,
Hogyan tehetjük mégis
Széppé, békéssé,
Nem feledve és sosem
Feladva, mi emberség.

 

 

REPORT THIS AD