Paradicsomi töltetek

Szemed a külvilág képeit közvetíti befelé - de a lelked varázshatalma a képet átfesti és átdramatizálja.
Magadban már csak a saját félelmeiden, reményeiden, vonzalmaidon és utálatodon átszűrt " valóságot " éled meg.
Amikor velem beszélsz, belépek a lelkedbe ( te pedig az enyémbe ), és a saját varázsvilágunkban azonnal újrateremtjük egymást önmagunkban.
Ha kilépne belőlem az, akinek látlak, talán meg sem ismernéd magadat.

Müller Péter

Vagyunk a rózsaág, nem kis fű, gyér moha,
Amit kívánunk, az csak díszelgő csoda.
Vagyunk virágbokor az égi kert ölén,
Vagyunk az isteni találkozás bora.
Mi nem patak vagyunk, hanem dagályos ár,
És felhők sem, hanem a hold tűzhomloka.
És nem betűk vagyunk, de írónád hegye -
Kard, zászló - nem hadak kisrangú harcosa.
Minket beteggé tett egy pillantás nyila
S egy hajfürt úgy befont, mint más eddig soha.

Két táncos még nem egy pár.
Kell egy harmadik is : a zene.
A muzsika teszi őket táncospárrá.
Amíg nem szól, csak álldogálnak külön és sután.
Egy férfi és egy nő még nem pár.
Egy házaspár és sok gyerek még nem egy család.
És sok ember együtt még nem közösség.
És sok zenész nem zenekar.
És a sokmilliós tömeg még nem nép.
Kell még valami láthatatlan, ami összeköti őket.
Amit a láthatatlan Lélek nem tart össze, az a láthatóban szétesik.

" Nem az számít, ki mit gondol - rólad...
Az számít, ki szeret - téged.
Nem az a fontos, aki arcával mosolyog csak Rád,
Az a fontos, aki lelkével teszi.
Nem az számít, aki mindent tud rólad,
Az számít, aki szíved ismeri.
Nem az a fontos, aki szemével néz téged,
Csak az, aki szívével lát.
Ne törődj azzal, aki csak kapni akar tőled,
Azzal foglalkozz, aki adni is akar.
Nem az a fontos, aki a hiányt nézi benned,
Csak az, aki kincseidet látja.
Ne azzal foglalkozz, aki saját képére akar formálni...
...csak azzal aki a sajátodra. "

Csitáry-Hock Tamás

A kősziklákat mindig irigyeletem,
kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
állják a villámot, ha rájok sújt,
s a harmat csöppjét, ha fejükre hull.

Számukra soha nincs " talán ", se "hátha "
mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
mint zord, erős és önhitt férfiak,
és hófúvásos, sivatag-nagy télben
fejükön csipkés jégből a sisak.

A kősziklákat mindig irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
de szívem bánja, mit kimond a szám,
ajkamon éles az ige, mint a kard
de belül egy hang kérdez: igazán?

A lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
s nem hajigálni kő helyett kenyeret,
s lenni kőszirt, mely int és fenyeget,
kőszikla, mit meg nem ingat semmi.

Kőszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni.