Klasszikusok átiratai

Már egy hete csak magára 
gondolok már-már erektálva,
miközben kosárlabdával hasában,
ül gép előtt férfiakat szelektálva.

Én mindig őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt húsát másra,
engedjen engem sovány nyílásra.

Menjen, csak eddzen némán,
ne szidjon, figyeljen énrám!
Arányos alkata kéjesen suhanna,
ilyen nő kell mindegyik ujjamra!

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriási minden nő.
Csüng le a tarja a pacalhasvidéken,
kövér mosolyuktól újul a migrénem.

Az vagy nekem mint szolgának a domina,

S tűágy a megfáradt fakírnak;

Élénkítesz mint a reggeli omnia,

Nevetek mikor mások már sírnak.

Csupa kéj forróság tüze kell még.

Néha félek könnyíted terhemet;

Csak tegyed meg, keményen szeretném,

Nem szeretnék ennél szebb halálnemet.

Korbácsod varázsa csordultig betölt,

S egy sújtásáért is sorvadok;

Csak szólj ha a vágy újra elönt,

Feszes szerkómban máris ott vagyok.

    Mókuskerék ezt imádom így nagyon,

    Ha kedvesebb lennél, kösz azt kihagyom.

Monokróm...

Tüzes a lüktető homlokom

s nem apad foka,

tétován de menne

a fog ahhh!

Mázsákat nyelve

sziszegve

kieresztve

fújás,

nincs múlás.

Helyzetem nem szerencsés,

ma nem leszek lencsés.

Gondokkal telve,

igen nehezen nyelve.

A hülye helye!

Sóvár kezemmel bele-

megyek.

Mért böktem oda?

A fájdalom foka...

A megoldáshoz ki bátor,

de oly rettentő lenne már hallom.

Ahogy a fúró alatt nyeklik a dalom:

S ava fovog kivivhuvull,

ava süvütivikévérő avarcava kiviruvul.

Még nyílnak a mócsingok a kertben,
még zölddel az ebéd a tányéromon,
De mondd írták-e Neked valaha szebben,
hogy gyere és ugrálj az ágyékomon?
Hajnali órákban folyik a nyálad,
oly szépen alszol így velem az ágyon,
Nem zavar az sem hogy ki van a hájad,
öröm tölt el ha reggel a csipádat látom.

Hangoddal sipítva majd megsüketítesz,
szemem is kinyomva ujjongasz.
Imádlak mikor így megüdvözítesz,
szeretem azt is, hogy ez elborzaszt!
Vágom a fát a retkes sufniban,
ne csak a szerelemnek fűtsön a görcse!
Remélem meghúzhatlak majd sunyiban,
és létrejön kapcsolatunk gyümölcse.

Múlik az idő, de Te nem leszel szebb,
ráncossá aszalódsz lógó mellel.
Nézz rám én is szikkadt csonttá érek,
de még mindig szeretlek: fel a fejjel!
S ha a lumbágó övezte köszvényes utunk
majd a legvégére ér is angyalom,
Egy dolog van, amit mindketten tudunk,
utána a mennyekben pihensz az ajkamon.

Adott Edward ki kilcsi ruhákban járva,

Montgomery a vár úra, hogy ne legyen tahó,

De Eduárd képzett skizofrén,

Egymásra néz a sok vitéz,

Piromán hajlamú Edward így szól,

Erre az udvarból alant férfiú lép elő,

„Fegyver csörög, megállj bolond,

Te vágtad volna le népünk ezreit,

Eduárd szeme vérbe már, keze inte