Gondolkodom tehát írok

Miért dacolsz a széllel kisvirág?
Miért nem hajolsz engedelmesen?
Nem félsz, hogy tövestől kiránt?
Pedig simogatna ám, selymesen.

Add át magad, táncolj kis konok,
Pördülj hagy vezessen, s dalolj!
Színes vidáman szálló virágporok.
Ugye érzed, ahogy óvón átkarol?

Kacér mosolyod öntenék szirmaid,
Apró fuvallat titkon csókot lopna,
De Te minduntalan óvód titkaid,
Mintha ez minden mást bepótolna!

Titkon mikor elalszik a szél lesed,
Várod Öt, mikor jön újra s hívogat.
Szíved dallamát elnyomja eszed,
S védelmül szórsz Reá szitkokat!

Miért dacolsz a széllel kisvirág?
Nem érzed fuvallata mily meleg?
Lecsendesedve ringat ha sírni lát,
És halkan a füledbe súgja: Szeret!

Szikár, kietlen puszták vándora,
Kinek nincs otthona, csak sátora,
Kire nem mosolyog mátkája,
Várja, hogy testét a halál átjárja!

Egy kövön mozdulattalanul,
A portól, széltől alázatot tanul,
Ha szomjúság gyötri nyeli nyálát,
Már rég feladta minden vágyát.

Napok óta étlen szomjan,
Több élet van egy szoborban,
Bőre koszos, szeme csukva,
Lehet, már a túlontúl van.

Másnap reggel vele szembe,
A kopár föld felrepedve,
Onnan kibújt egy kecses virág,
Számára a vándor a tarka világ.

Vele ébred, vele fekszik,
Hideg szélben ölében melegszik,
Ha forróság van, Ő hűti árnyékkal,
Gondoskodó szerető szándékkal.

Az évek fává nevelték a virágot,
A vándort, kit évekig imádott,
Fájón elragadta tőle a múlt,
Ágai alakját ölelik, mivel érte nyúl.

De minden évben elérkezik az óra,
Mikor napvilágot látva lelt a jóra,
Virágba borult koronával ünnepli,
S mellé kedvesét virágruhába ülteti…

Gyere velem sétálni,
Kipp-kopp, kipp-kopp,
Kedvem lenne még látni,
S meglátni sok titkot.

Kezemben kezed lágy,
Kipp-kopp, kipp-kopp,
Testem reszket, vágy,
Érzi szád csókot, mint lop.

Fellegek felett s alatt,
Kipp-kopp, kipp-kopp,
Érző-vérző szív szaladt,
Feléd, mondd: mit mond?

Szaladsz, ragadsz magaddal,
Kipp-kopp, kipp-kopp,
Cicázom e sziámi ˝vaddal˝,
Elbűvölt, így most nincs: stop!

Merre szem ellát csak ugar,
Elboronált gaz világ,
Vacogva lépünk, cudar,
Úton-útfélen nyíló hibák…

Rámtekint egy bogáncs,
Ne hervadj, ne felejts,
Talpam saras s mohás,
Tekintetem utat keres…

Magamba roskadok,
Magam vagyok magom,
Itt elülök, s ott vagyok,
Magamat otthagyom.

Kikelek magamból,
Kikel a kikelet?
Szeretek haragból,
De haraggal ki szeret?

Gyökér, majd eresztem,
Az új hajtást levágom,
Oltom, keresztezem,
Hisz oltvány a családom!