Próza/vers

Pihenőidő

Most inkább iszok, nem verselek
néha kell a szünet, a tökéletes sorok
után is van élet, de az üres, ha előtte
elmondtam már megint mindent, mindent ?
frázisok játszanak ismét, hogy ők az
ácsok és a kőművesek falat húznak repedt téglából,
a tető majd csak meglesz valahogy, aztán az egész
összedől, a kártyavárt fújja a szél, a huzat nem szereti
a fülemet, vagy fordítva, ezért félreállok, a szemem még jó
hiszen, hiszem, hogy látok, ó igen, az a vak hit, ha van
még valamit kitalálok, utána ? , az a reménytelen helyzet
áll fönn, hogy mindig lesz valahogy, majd csak elfirkálok
a tisztán hagyott helyekre néhány nagyon bölcs meglátást,
ja, a látásról is beszéltünk, szóval őt is hagyjuk ki most,
elfáradt szegény a hosszú évek alatt vívott csatában, mikor az
értelem föl nem fogható nyomait kutattuk együtt, de jó is volt,
korok előtt ,századelőn, lengett az ajtó, és a laza zsanér táncba
hívta őt, majd jöttem én, újra, mint a hős, ki megfáradt,
de törve nem, a falat is átütöttem kemény fejemmel.