Beismerés

KlonkaIldiko•  2014. október 15. 21:18

Bárcsak...

 

…. Bárcsak írhatnák még egyett,még egy utolsót,bárcsak neveden szólíthatnálak….

Bárcsak… ezzel ébredem s fekszem nap mint nap. Nem mondtam még el mindent, nem, nem adtam ki a mérgem. Igen, a mérgem! Dühös vagyok rád mert így itthagytál, dühös vagyok magamra mert hagytam, hogy íly közel kerülj hozzám. Dühös vagyok mert nem eröltettem jobban, mert nem fogtalak kézen, és nem mentem veled.

Pedig ígértem, hogy csak kútba nem ugrok utánnad, de ott állok a peremén és kötelet dobok neked. És most? Most hogyan lépjek tovább? Hogyan éljem ezt át? Mit kellene tennem, hogy lelkem megpihenjen? Hogy valód elengedjem?

Eggyik pillanatban még minden rendben,s úgy érzed nem jöhet semmi sem ami kedved, örömöd szeghetné. A másikban meg már minden oda van, riaddtan kapsz a fejedhez, “ hogy, nem! Ez nem történhet meg vele!” azután csak mész szinte fejetlenül, teszed a dolgod, mert hiszed, hogy jó lesz, hogy ezt is megoldjátok, nehezen de legyűritek, s ha hosszú idő múlva is,de a végén majd jót nevettek. Hát ezúttal nem. Nem így történt! Ezútal alul maradtunk, pedig nagyon akartunk! Küzdöttél s mi támaszod voltunk…

Így volt megírva? Vagy a sors fintora? Ezzel bemutatva, erejét fityogtatva, hogy nem vagyunk más csupán gyenge, törékeny, gyarló, könnyen elmúló népség?

Nem vagyunk Istenek, csupán mihaszna népek, eltelve magunktól, buta, anyagias, kishitű világunkban mint egy maréknyi tócsában topogunk, mindennek hidvén magunkat, pedig nem vagyunk mi senki… Vagy mégis? Sokszor magunknak senki, másnak viszont minden… akár egy tégla az életében, ahogyan te voltál az enyémben.

Igen, egy téglája voltál te is a világomnak, életem nagy falának oszlopos része…

S mikor elmultál kicsuszott alólam a talaj, össze omlott falam egésze.

Fáj minden porcikám, nincs már ép test, s benne ép lélek…

Felégettél mindent magad után, s hiányodtól lassan én is elégek….

Dühít, fojtogat a szándék, hogy már 5 hónapja s én még mindig a telefonomért nyúlok, felhívnálak, rád üzennék. Miért nem tudom elfogadni, vagy akár csak felfogni, hogy nem vagy többé.