Lelkem bűvös viharai

Kiss.Szabolcs•  2021. május 3. 19:30  •  olvasva: 48

A holdfény simogató varázsára végül rebegve csukódtak le pilláim, miközben testem ellazulva feküdt a tisztáson. Mint lassan lehulló pihe, álmom úgy mélyült el az éjszakában. Lassú lélegzetvételeim ütemére egyre mélyebbre süllyedtem a koromfekete világban. Sokáig szuszogtam így teljes nyugalomban, aztán kezdődött újra a szokásos álom.

Egy fiatal, jajveszékelő nő alakja jelent meg álmomban, aki azt kiáltozta:

-Mi lesz így szegénykémmel? Semmink sem maradt!

A nő a mocsaras vízhez futott, majd a partról nekilendülve a vízbe vetette magát. Azonnal alámerült, de a keze még kibukkant a vízből, mintha segítségért nyújtaná. De nem volt segítség, így keze is lassan alámerült.

Az álom így szertefoszlott, visszasüllyedtem a fekete éjszaka leple alá, majd csak a felkelő nap első sugarai ébresztettek, s felülve a tisztáson sokáig merengtem a rejtélyes visszatérő álom titokzatos emlékfoszlányain.

De indulnom kellett, hiszen tudtam, különleges nap a mai. Fekete bőrkötéses könyvemet a hónom alá csaptam, és elindultam a mocsárhoz, ahol különleges búcsú várt rám.

Aztán ahogy ott álltam a mocsár szélén, kezemben a könyvvel, melyet a természet iskolája adott nekem, két dolog hasította ketté érzéseimet.

Egyrészt tudtam, hogy ez az iskola, ami szám szerint a tizenharmadik, most véget ért. Tanítóm, a természet minden titkát felfedte előttem. Mint a nyíló virág a méh számára, szabaddá tette virágporát, hogy beporozhassam az életet magát, s a tapasztalatot, mint mézet begyűjtsem, mely a következő generációkat táplálja majd.

Másrészt tudtam, hogy most kezdődik számomra a nagybetűs élet. Az élet igazsága, melyet szolgáltatnom kell. Mert az igazság maga az élet és az élet az igazság kellene, hogy legyen. Mind ezért tanulunk, hogy az legyen.

- Mindent tudsz, amit tudnod kell - mondta a hang, mikor hónom alá szorítva könyvemet utoljára visszanéztem az iskolába.

- De még el sem kezdődött - válaszoltam félénken – a tudásom még ebben a könyvben van és nem az életből köszön vissza rám. Olyan garabonciás szeretnék lenni, aki ura az igazságnak, rendje a természetnek.

- Tudhattad, hogy nem lesz könnyű - felelte a hang. Ezt választottad. Hogy ura légy a természetnek, birtokosa a tudásnak, osztója az igazságnak.

- Nem én választottam - mondtam. Foggal születtem, emiatt már gyermekkoromban kiközösítettek a faluban. Boszorkánynak hittek, pedig csak kiválasztottja vagyok az igazságnak, tudósa a természet minden titkának. Erre születtem. Ezért költöztem az erdőbe. Végig jártam a tizenhárom iskolát, elsajátítottama tizenhárom tudást.

A hangok megtanítottak mindenre, amire szükségem lehet. De felejteni nem tudtam. Azokat a dolgokat, amiben részem volt. Hogy különc lányként kezeltek. Sosem hagyták, hogy beilleszkedjek. Azt mesélték, születésem után papot hívtak, hogy levegye rólam a rontást. Néhány tejfog miatt, amikkel megszülettem. Pedig a tejfog igazi kincs, őssejteket tartalmaz, mely újraépíti szervezetünk bizonyos részeit, ha a sors úgy hozza.

Azóta sokat tanultam a természet erőiről. Az élővilágban is harc folyik mindenért. Az élettérért, az élelemért. A gyengék elbuknak. Új élet sarjad belőlük. Ezért számomra igazságosabb, mint az emberek világa. Mindennek értelme van. Az örök körforgásnak. A megújuló életnek. De az emberek inkább csak kínozzák egymást. Értelmetlenül.

Tudtam, hogy lassan el kell indulnom utamra. Az iskola épp a mocsár szélén fejeződött be, de maga az iskola a természet volt. Az egész erdő, a hegyek, a barlangok, a tópart, a patak, egyszóval minden. A tanító hangok mindenütt jelen voltak. Tanulmányaimról könyvet írtam, melyet mindig magamnál fogok tartani. Az emberek azt gondolnák a könyvről, hogy a boszorkányság maga. Pedig csak tiszta tudománnyal van tele, megmagyarázva az univerzum minden összefüggését.

Megszomjaztam. A mocsárba egy kis patak torkollott, melynek vize ihatónak bizonyult. Vágtam egy nádszálat, meghagyva benne egy levél csomópontot, alatta és felette pár centiméternyi csővel. Ezen keresztül szívtam a patak vizét, a nád csomópontja kiszűrte a vízből a szennyeződéseket. Így indultam el a falu felé a reggeli verőfényes napsütésben.

A falu felé a mocsártól a patak mentén vezetett az út. A patak nádasokból és apró tiszta vízfelületekből állt. A gazdag vízi világ tükrözte lelkem gazdag világát. A vízben úszó szivárványos öklék csillogása szemem csillogása volt, boldog táncukat csak egy-egy nagyobb testű sügér, mint borús gondolat zavarta meg. Gondolataim a vízfelszínre hajló nádleveleken meg-megálló szitakötők voltak, melyek boldogan röppentek tovább a lágy reggeli szellővel. A vízparton gyökeret verő szomorúfűz fák gyermekkoromként tükröződtek vissza a felszínről és ahogy megálltam, gyökereik lelkem tiszta vízpartjába vágytak, melynek sima víztükrét csak alig fodrozta néhány kósza szellő gondolat.

Közben gondolataim kicsit borúsabbra váltottak, hiszen a faluban nem kedveltek engem. De azért gyors léptekkel átkeltem a patak felett átívelő kis hídon, melynek poros országútja a messzi távolból egyenesen a faluba vezetett. Épp megláttam a templom tornyát, amikor rettenetes dolog történt.

A templom tornyából előtörő veszedelmes kutyák harangzúgás formájában felém rontottak. A legkisebb kutya volt a legveszélyesebb. Vékony hangjával a fülembe mart és egészen az agyamig hatolt. Garabonciásként ugyanis nem tűrhettem a harangok hangját. Feltépte sebeimet és azonnal éreztem, hogy vérzek belül. Legbelül, a lelkem mélyén. Az apró vércseppek a lelkem tiszta tóvizébe hullottak, elszínezve azt. Ezután szemem is vérbe borult. Könnyeim vércseppként gurultak végig az arcomon, én pedig sűrűn törölgetve azokat futottam vissza a mocsár felé a patak partján. Az ég elborult, a patakban nem látszottak már a halak a zavaros vízben. A nádirigók riadtan sípoltak. Gondolataim vadul rohantak, másodpercenként egy tucatnyi rossz emlék vágtatott végig agyamon.

A mocsárhoz visszaérve derékig gázoltam a sártól megfeketedett vízbe, hogy menedéket leljek. Rá kellett döbbennem, hogy csak este mehetek vissza a faluba.

Miután elmúlt a vész, és kimásztam a mocsárból, meg kellett tisztítanom magam. A patak tökéletesen megfelelt erre a célra. Megnéztem a tükörképem tiszta vizében, hát, kicsit látszik már rajtam, hogy az erdőben élek. Hajam tincsekbe volt összetapadva, ruhámat mindenképpen át kellett mosnom. Nem is akadályozott ebben semmi, utána a ruhával együtt megszárítkoztam a déli napsütésben. Ennem is kellet már valamit, ezért kerestem néhány ehető gombát és egy kis parázson megsütöttem. Húst nem ettem, mióta az erdőben élek, megelégszem a növényekkel. Alaposan le is fogytam az iskola alatt.

Az utolsó esti harangszó után elindultam vissza a faluba. A lemenő nap már aranyhidat fektetett a mocsár vizesebb felületére. A napból érkező bátorító energiák átsétáltak az aranyhídon és tekintetem mohón szívta magába őket. Rám fért.

A faluba az esti félhomállyal együtt érkeztem meg. Végig mentem a főúton, majd lekanyarodtam abba a kisutcába, ahová igyekeztem. A kíváncsi tekintetek elől köpenyembe zárkóztam. A ház, ahová igyekeztem, módos gazdáé volt. Díszes, faragott kapu fogadott, a ház fala tündöklő fehérre volt meszelve, a tapasztás hibátlan volt. Ahogy megálltam a kapuban, a ház őrzője, egy pulikutya vad ugatásba kezdett. Tudtam, hogy nem kell szólongatnom a gazdát, a kutya csaholására úgyis kijön.

Először azonban a gazdasszony jelent meg a tornácon, de meglátva engem visszafordult a házba. Majd kisvártatva megjelent a pocakos gazda is. Lassan sétált ki a kapuhoz.

Illedelmesen köszöntöttem, de az adjonisten nem talált fogadjistenre.

- Mit akarsz? - kérdezte kelletlenül.

- Csak meg szeretném kérdezni, lenne-e egy bögre tej számomra a háznál - feleltem.

- Hogy jut ilyesmi eszedbe? – tette fel az újabb kérdést - nincs tej a háznál.

- Tudom, hogy van - válaszoltam higgadtan. Csak egy bögrével szeretnék kérni.

- Virág, te vagy az? - ismerte fel a bennem lakozó lelket - hogy nézel ki? És hogy képzeled ezt, hogy ilyesmivel beállítasz ide?

- Hagyd már, tudod, hogy beteg ez a lány - jelent meg a tornácon a gazdasszony.

Dühömben a gazdára förmedtem:

- Majd adnál, de akkor már késő lesz! - feleltem, majd néhány lépést hátráltam, ahogy a gazda mérgesen közeledett felém.

- Megállj, te átkozott boszorkány! - kiáltotta utánam. - Rád küldöm az igazságszolgáltatást, mindig tudtam, hogy az ördöggel cimborálsz!

Futásnak eredtem. Az utca közepéről visszafordulva láttam, hogy a gazda követ engem. Ezért tovább futottam, de nem voltam túl jó formában. Hogy szabaduljak tőle, a mocsár felé futottam. Volt ott valami, amitől féltek a falusiak.

Ahová az engem kergető gazdát vezetni akartam, az a mocsári lidércfény. A lidércfény természeti jelenség, de a falusiak félnek tőle. A mocsárban képződő gázelegy, ami jelentős metánt tartalmaz, képes az öngyulladásra, ami sejtelmes fényjelenséget okoz a mocsár felett. Számításom bejött, üldözőm visszafordult a mocsártól.

Az éjszakát a mocsár mellett töltöttem. Lélekben felkészültem rá, hogy holnap délelőtt jégesővel árasztom el a falut. Értek a jégesőhöz. Az éjszaka során felgyülemlett esőfelhőkből származó csapadékot kell feláramlások segítségével a légkör magasabb, extrém hideg rétegébe feljuttatnom, ami ott jéggé fagy, majd lehull a falura. Hogy előkészítsem a terepet, elővettem fekete bőrkötéses könyvemet és fellapoztam a viharok fejezeténél. Suttogva ismételgettem a varázsigéket a könyvből.

Reggelre így már alaposan beborult az ég a falu felett. A sötét fellegekkel nyugat felől támadtam. A nyugati látóhatár elsötétült, fellegváruk az ég tetejéig emelkedett. Gondolataim kirajzolódtak a cikázó villámok által. Hangjuk morajló mennydörgésként érte el a falut.

Amikor elérkezettnek láttam az időt, lefeküdtem a földre, koncentráltam, kis idő múlva éreztem, hogy lebegek a föld felett. Egyre magasabbra emelkedtem. Egészen a beborult egekig. A felhőkben lévő csapadék velem együtt emelkedett. Hideg volt ott fenn. Éreztem, ahogy körülöttem minden nedvesség eljegesedett. Aztán egy idő után hullani kezdett. Lejjebb ereszkedtem a hulló jéggel együtt. Látni akartam. Egy bögre tejet kértem tegnap, nem kaptam, hát ez a jutalmuk.

Még hullott. Sikító magasságban lebegtem a falu felett. A jég könyörtelenül elvert mindent. A tetőket, a kertet, az elárasztott utcákat. Nem volt már épségben maradt nyíló virág, csak letört faágak és beszakadt tetők.

A falu domboldalba épült, így a patakká duzzadt jeges folyamok kíméletlenül hömpölyögtek végig a portákon eltörölve lábnyomaimat, melyeket tegnap este hagytam ott. Könnycseppjeim mindent elárasztanak. Szememből indulva elmosták bánatomat és szétterítették a falun, sírja más őket helyettem. Ilyen a jeges könnycsepp természete. Bánat a forrásuk, mely valahol tiszta tó a lelkem mélyén, abból fakad. De bánat lesz ott is, ahol lehullanak. Hívhatjátok ezt bosszúnak is, de én csak nyíló virágnak hívom. Merthogy Virág a nevem. Virág, a garabonciás.

Ahogy a jég alábbhagyott, megtisztult lelkem a szemeimen keresztül nézett le az elárasztott falura. Még mindig lebegtem. Ahogy könnyeim visszahúzódtak, úgy jelentek meg az emberek az udvarokon, utcákon. Megpróbálták megnyitni a víz útját, hogy végig tudjon futni a házak mellett, mert már azok alapját nyaldosta, mint Bodri kutya gazdája csizmáját, mikor az hazaér a szántóról.

Lassan elcsendesedett minden. Gondolataim elröpültek messze a hegyekig, onnan visszhangzottak vissza, megtöltve a teret és időt, majd aláhullottak a mélybe. A jeges vízfolyam eljuttatta őket a föld apró mélyedéseibe, hogy ott gyökeret verjenek, majd apró virágok formájában bimbózzanak, a felhők közül előbújó napsugár pedig a virágokban gyönyörködve olvasson gondolataimban. Úgy éreztem, eggyé váltam a természettel.

Aztán éreztem, hogy elsötétül minden. Képtelen voltam megmozdulni. Csak lebegtem a sötétségben. Amikor ismét észleltem a külvilágot, hangokat hallottam magam körül.

- Ő az, Virág az. Tegnap este nálunk járt. Doktor úr, mit lát, van még remény?

- Lélegzik. Életben van. De alaposan lefogyott. Mikor tűnt el a faluból?

- Egy pár hete már nem láttuk. Pedig okos lány volt az iskolában. Csak árva volt szegény. A falusiak nevelték fel. Az utóbbi időben változott meg. Mintha mindenki üldözte volna, úgy viselkedett. Mit gondol doktor úr, mi lehet vele?

- Be kell vinni az intézetbe, mert ellátásra szorul. Valószínűleg hallucinál, hogy kifeküdt ide az esőbe az erdő szélén.

- Imádkozni fogunk érte.

Hallván ezen mondatokat, valami mélyen megmozdult bennem. Valami, ami a fáradtság és a kétségbeesés ötvözete, ami vihart kavar lelkem mélyén. Úgy éreztem, felkavarodott lelkem kilép a testemből, lassan pár méteres magasságba emelkedik és borúsan felméri a helyzetet. De a helyzetem kétségbeejtő volt. Fáradt testem a földön feküdt a jégesőtől elcsépelt tájon, zaklatóim pedig vészes közelségből szemléltek. Utolsó gondolatom egy halk sikoly volt, ami útnak indult az időben és a térben, végigszáguldott a mocsár felett, kiszabadult az erdőből, elrepült a hegyekig, majd a jéghideg sziklafalakról visszaverődve visszhangzott, számlálva a kétségbeesés másodperceit.

De a kétségbeesés felébresztett. Egy villámgyors mozdulattal felpattantam és futásnak eredtem, de nem láttam, hová futok. Egy fa tapintását éreztem magam előtt, ami elállta az utamat. Mivel egyesültem a természettel, a fa érintése erőt és ötletet adott. Az öreg tölgy maga az élő történelem. Az évgyűrűkben rengeteg energia halmozódik fel. Az öreg tölgy maga az erdő és az erdő maga a tölgy. Én az erdő része vagyok és az erdő az én részem. Én magam vagyok a tölgy.

Macskaügyességgel kapaszkodtam hát fel az ágakon. Fel, egészen a magasban lévő ágakig. Itt egy kis időre nyugalmat leltem. Ez a kis idő éppen elegendő volt számomra, hogy kitaláljam, mit is kell tennem. A fa kapu egy másik világba, egy olyan világba, amit nem mindig nyitunk meg. Nem nyitjuk meg, mert veszedelmes lények lakják, amiket nem mindig érdemes világunkra szabadítani. De most úgy éreztem, szükségem van rá. A kapu megnyitásához transzba kellett esnem, ami jelen helyzetben nem volt egyszerű feladat. Ezért tarisznyámból előhúztam hatlyukú pásztorfurulyámat, és játékba kezdtem a hangszeren, egy lassú, monoton népdalt fújtam. Ütemenként váltogattam a furulya mélyebb és magasabb oktávja között, amitől a hangszer különös hangzást hallatott. Ilyen hangzást csak ezek a népi hangszerek tudnak, mintha erre a célra készültek volna. A hallott hangzástól transzba estem, testem ellazult, a táj ködbe borult. Elővettem fekete bőrkötéses könyvemet és fellapoztam, halkan suttogtam a varázsigéket. Hamarosan vérvörös fellegek gyűltek a fa felett, melyek lassan a fa ágai közé ereszkedtek. Szélvihart hozott magával a felleg, és még valami mást is. Egy nálamnál kétszer nagyobb sárkány ereszkedett le mellém, dacolva a szélviharral, szárnyait vadul csapdosva közelített. Amolyan pont kedvemre való sárkány volt. Önbizalmam megerősödött, éreztem, megmenekülök. Egy gyors mozdulattal a sárkány hátára ugrottam.

A sárkány nem tétovázott, határozottan emelkedett velem, vérvörös fellegbe burkolódzva. Így indultunk el dél felé, utunkat óriási szélvihar kísérte. Az erdő fái vadul hajladozva integettek, én pedig ezzel búcsút intettem a falunak. Tudtam, hogy nem maradhatok már itt sokáig. Kétségbeesésem azonban most kalandvágyba csapott át. Óriási sebességgel repült velem a sárkány. Vérvörös fellegünk végig söpört a mocsár felett, sík vidék terült el alattunk. Amikor ereszkedni kezdünk, egy lassan hömpölygő, kanyargós folyó holtágakkal tarkított mocsaras vidéke tűnt fel. A sárkány végül egy mocsár mellett, az erő sűrűjében ért földet velem. Érzéseim elterültek a végtelen sík tájon, ahogy a sárkány eltűnt a messzeségben, vörösre festve az égalját.

Ahogy a keserűség is jól megfér a bánattal, úgy lettem jó barátságba új helyemmel a mocsár mellett, valahol a végtelenbe kanyargó Tisza egy holtágánál. Amolyan jófajta folyami mocsár volt, finom homokkal meg élővilággal. Meg is mártóztam délután a mocsárban, tincsekbe tapadt hajam alaposan bekentem a finom iszappal. A falut is megjártam még a déli harangszó előtt, akadt is kedves teremtés a falu szélén, aki felbatyuzott ezzel is, azzal is. Meg is csodáltam mosolyomat a ragyogó fényes szemében. Az ártéri erdőben pedig csorba agyagedényt találtam, gondolom a vízzel kelt útra valamikor, amikor a Tisza kilépett a medréből.

Mivel akadt itt gomba is, hozzávaló is, kedvem is, semmi sem akadályozott meg abban, hogy egy kis erdei tábortűzön gombapörköltet készítsek a naplemente közben. Miközben a hagymát odatettem az agyagedénybe üvegesedni, a gombán tűnődtem. Se nem növény a drága, se nem állat, de legalább finom. Szénszükségletüket szerves anyagokból nyerik, miközben energiaszükségletüket kémiai anyagokkal oldják meg. Amolyan élővilági különcök. Pont úgy, mint én. Nem érzem magam sem embernek, sem állatnak. Egyszerűen csak része vagyok a természetnek.

A telihold felragyogó fényénél egy kis mondókát mondogattam, miközben a gombát kavargattam:

- Jöjj telihold, erőd ragyogjon, fényed az ételben erőmmé dagadjon. Nem törhet meg varázs, sem a pirkadat, miénk az éj most mutasd alakodat!

Ám itt hirtelen megállt a faág a kezemben, amivel a gombát kavartam. Nem néztem hátra, de észrevettem, hogy valaki figyel engem az erdőből és lassan közeledik. Állatok is jöttek vele, lovak. Nem messze tőlem megállt. Az érzéseim felkavarodtak, de nem úgy, mint máskor. Nem éreztem csapdában magam. Szívverésem felgyorsult, a dobbanások felhangosodtak, és egyenletesen elnyelte hangjukat az ártéri erdő. Az illető fiatal férfi volt. Hogy szándékairól megbizonyosodjak, belenéztem a gondolataiba. Nem sok mindenre gondolt. Fáradt volt és éhes. Félt valamitől, tőlem is, de volt benne valami végtelen elszántság. Hogy kicsit lazítsak a helyzeten, engedtem, hogy lássa a gondolataimat. Kellemes dolgokra gondoltam, hogy finom a gombapörkölt, mindjárt kész, de lányos zavaromban belepirultam. Aztán végre megtörte a csendet, miközben egymás felé fordultunk:

- Láttam, amit láttam és hallottam, amit hallottam - mondta. Ugye tudod, hogy az ilyen boszorkánykodásért felakasztanak ebben az országban?

- Ugye te is tudod - válaszoltam - hogy az ilyen lótolvajlásért felakasztanak ebben az országban?

- Honnan veszed, hogy lopottak a lovak? - jött zavarba.

- Onnan, hogy késő este van, a mocsaras erdő közepén állunk, a lovaknak rég az istállóban a helyük, a magadfajta szegénylegénynek meg a szálláson.

- És azt megkérdezhetem, hogy mit keres egy ilyen fiatal lány késő este a mocsárban nyakig sarasan, egy tűz felett varázsigéket mormolva?

- Megkérdezheted. Gombapörköltet csinálok - válaszoltam - Éhes vagy?

- Hát nem is tudom. Azt legalább elárulod, miért kented be sárral a tincseidet? Csimbókokban lóg tőle a hajad.

- Mert a mocsár az élővilág része, és én is. Én és a mocsár egyek vagyunk.

- Végül is szép vagy így is és büdös. Úgy értem mocsárszagú. Illetve mocsár illatú. Attól vagy szép - mondta zavartan udvarolva.

- Elhallgass a száddal! Elég, ha a szemed beszél. Ülj le enni - parancsoltam rá.

- Van nálam a gombához madárlátta kenyér - mondta szerényen.

Evés közben a gondolatait olvastam:

"Na, ezért szültél anyám a világra, hogy betyár legyen belőlem. Huszonnégy botot szabatott ki rám a földesúr, mert nem csillogtak azok a lovak elég fényesen és csorba esett őméltósága becsületén a vasárnapi meneten. Hát majd csillognak azok másnak a vásárban kicsit távolabb innét. Majd olyannak, aki meg is érdemli őket."

Így már letisztult a kép a fiúval kapcsolatban. Pont azt csinálja, amit én. A szegény ember becsületének képviselője és megleckézteti, aki nem tiszteli azt.

Lelkünk így szorosan összefonódott a vacsora után, mely kötelékből csak visszatérő józanságunk szakított ki bennünket, s a mélyről jövő parancsszó, hogy menni kell.

Amikor elbúcsúztunk, azt gondolta:

"Csak el ne árulj engem."

- Te se engem! - feleltem rá hangosan.

- Tudod, betyárbecsület! – kiáltott még vissza a sötétből.

Eltűnt, én pedig gondolataimba mélyedve néztem a tábortűz izzó parázsmaradékát a félhomályban.

Csak hogy ne teljék az idő hiába, nem sokáig voltam nyugalomban, miután a fiú magamra hagyott. Vetettem még uszadékfát a tűzre, hogy megvilágítsa magányomat, jobban lássa szemem belső békémet. Néhány óra múlva, éjféltájt, különös hangokra lettem figyelmes. Időnként ütemes dobolás és férfihangok kiáltozása verte fel az erdő csöndjét. Arra gondoltam, talán az elkötött lovakat keresik, de nem erre utaltak a hangok, melyek mintha keleti irányból érkeztek volna. Ahogy próbáltam kihallani a hang forrását a térből, rá kellett döbbennem, hogy a hang nem annyira a térből érkezik, hanem az időből, mégpedig a múltból.

Ahogy követni próbáltam a hangokat a múltba, visszafordítva az idő kerekét, csak két évtizednyit sikerült visszamennem, de a hangok alig lettek hangosabbak, ráadásul beleütköztem szomorú gyermekkorom soha el nem múló emlékeibe, amik azon nyomban visszafordítottak.

Valami mást kellett kitalálnom. De szerencsére, mint mindig, most is nálam volt varázskönyvem, amit a tizenhárom iskola felejthetetlen évei alatt készítettem. A kiáltó hangok és a dob hangzása egyértelműen azonosította számomra, hogy egy táltos próbál kapcsolatba lépni velem a távoli múltból. A táltosok valaha jóval nagyobb tiszteletnek örvendettek a magyarság körében, mint manapság a magam fajta garabonciás. Egy táltos maga volt az orvoslás, a gyógynövények ismerője, a legfőbb tanácsadó. Ők is azok a fajta emberek, akik hallják a mások számára nem hallható hangokat, melyek a természet ősi mélységéből fakadnak, és fellobbantják az elme tüzét, mint amikor a patkolókovács szítja a tüzet a fújtatóval.

De vajon mit akarhatott tőlem ez a titokzatos valaki? Az ilyen hívásokat csak igen indokolt esetben használták a táltosok. A túlvilág erőit akarják ezzel megidézni, hogy az segítségükre legyen. Hasonlóan hozzám, amikor szorult helyzetemben a sárkányt megidéztem. Mivel még csak nemrég fejeztem be az iskolát, alig tudatosult bennem, hogy immár én is a túlvilág része vagyok, legalábbis részben.

A fellobbanó tűz varázslatos táncra hívott, ahogy lábaim engedelmeskedtek a múltból érkező dobszónak, a manapság rég elfelejtett ütemek szavára olyan táncba kezdtem, ami feledtetett velem mindent, miközben megrészegültem a varázstól. Teljes sebességgel pörögtem a tűz körül, ami közben fokozatosan átalakult. Már nem az én apró, uszadékfával táplált tüzecském volt, hanem hatalmas, égbecsapó lángokkal égő máglya. Elhomályosult szemem előtt árnyak jelentek meg, akik velem együtt a tűz körül táncoltak. Mind egy ütemre mozogtunk, egyek voltunk és éreztem a tűznek azt belső melegét, amit nem maga a láng sugároz, hanem olyan érzés volt, mint ha a tűz a lelkem mélyén égne. Egyfajta belső máglyahalál, ami új életet szül. Sokáig tartott még a tánc, miközben egyre több árny csatlakozott hozzánk. Az árnyak pedig fokozatosan körvonalazódottak. A tűz fényénél megcsillant arcuk élettel telt meg. Volt köztük idős nő, szakállak férfi, sokféle ember. Jómagam igen fiatalnak éreztem magam köztük. Ruházatuk alapján azt gondoltam, különféle történelmi korokból érkeztek. Volt köztük régies, egészen ősi, de egyikük ruházata számomra teljesen ismeretlen volt, sosem láttam még ehhez hasonlót.

Egy idő után észrevettem magát a dobost is. Idős, szakállas férfi volt, főként állatszőrökből álló ruhát viselt, fején díszes nemez süveg. A kezében tartott dobot egyre lassabb ütemben ütötte, majd végül harsány kiáltással és egy végső dobütéssel befejezte a tűz körüli táncot, miután is csönd lett.

A szakállas férfi végül közelebb lépett a tűzhöz és jól látható helyre ált. Kezében a dobbal és a dobverővel karját a magasba emelve jelezte, hogy szólni készül. Végül megszólalt.

- Testvéreim! Kiket a tűztánc megidézett a túlvilág messzi pontjairól, kik megjelentetek távoli térből és időből! Köszönöm nektek, és a tűz szellemének, hogy itt vagytok. De miért is vagyunk itt? Mert helyzetünk súlyos, mi több, kétségbeejtő. De talán van remény. Birtokosai vagyunk a tudásnak, részei vagyunk a természetnek. Erőnk óriási, ha megfelelően használjuk. Ezért vagyunk most itt. Nomád népünk keletről nyugatra vándorol üldözőink elől. Ugyanis ellenségeink, mióta átkeltek a folyón, folyamatos támadásokkal nehezítik életünket. Harcosaink messzi nyugati földön csatáznak, nem számíthatunk hát rájuk. Magunknak kell szembenézni a problémával.

Elhallgatott egy időre, homlokán ráncok sokasága jelezte a helyzet súlyosságát. Kisvártatva folytatta mondanivalóját.

- Késő éjszaka van, a vihar előtti csend pillanatait éljük. Testvéreink, kik főként nők, idősek és gyerekek, már a jurták nyugalmában alusznak. Jurtáink itt vannak a síkon, szabad préda vagyunk az ellenség haragjának. Mint mondtam, harcosaink nincsenek itthon, ezért a természet erejével fogunk harcolni. Mi magunk leszünk a természet. Mi magunk leszünk a mindent elsöprő szélvihar. Mi magunk leszünk a mindent elverő jégeső. A viharok vihara leszünk. De mindannyiótokra szükség van.

Egymásra néztünk. Éppenséggel nem állt tőlem távol az ilyesmi. Mivel a többiek arcán is beleegyező mosolyt láttam, így én is bólintottam, hogy részemről nem akadály.

A szakállas táltos folytatta:

- Időnk véges. Nem maradhattok sokáig világunkban. Távoli otthonotok, a messzi tér és idő visszavisz titeket, amint elmúlik a tűz varázsa. Elmondom hát, mit kell tennünk. Az ellenségeink tőlünk északkeletre táboroznak, hozzánk hasonló, nomád népség ez, könnyű sátraikkal, lovaikkal vonulnak. A célunk az, hogy megtörjük erejüket, legalább egy kis időre, amíg népünk holnap tovább vándorol nyugat felé. Óriási jégesőt kell odavinnünk, de olyan forgószél kíséretében, ami megbontja sátraikat, elszabadítja lovaikat. Mindezt most, az éj lepte alatt kell véghez vinnünk.

Próbáltam rájönni, mely történelmi korba csöppentem. A táltos ruházata alapján, valamint a helyszín, a jurták, a folyótól nyugatra elterülő síkság, és a tény, hogy az itt lévő magyarság seregei nyugaton harcolnak, arra a következtetésre juttatott, hogy még jóval a honfoglalás előtt vagyunk.

Néhány szóban megbeszéltük egymás között a teendőket, mivel nem sok időnk volt a cselekvésre. A varázskönyvek fellapozása után mindannyian a tűz köré feküdtünk. Fejünk a tűz felé nézett, kezünk összekulcsolódott. Erősen koncentráltunk, miközben testünk lebegni kezdett a tűz körül, melynek lángjai egyre magasabban csaptak az éji égbolt felé. A csillagos nyugati látóhatár koromfeketévé vált, miközben óriási viharfelhő tornyosult az ég közepe felé a sötét éjszakában. Lebegő testünk forgásba kezdett a tűz körül, s velünk együtt a levegő is. Felettünk forgószél kerekedett, mely szépen lassan magába szippantotta a közben már az égboltig tornyosult, nyugatról keletre haladó viharfelhőt. A felhő áthaladt népünk tábora felett, s egyre vadabb forgásban közelített az ellenség felé, keleti irányban.

Nem volt menekvésük. A forgó viharfelhő a táboruk fölé ért, lejjebb ereszkedett, majd megnyíltak az égi folyamok csatornái. Alattuk mindenfelé villámok cikáztak, melyek kíméletlenül csaptak le a sík vidék kiálló pontjaira. A forgó fellegből pedig megindult a jégeső. A forgószél megtépázta sátraikat, lovaik elszabadultak, a jég mindent összetört. Az özönvízszerű eső, ami a jéggel együtt a viharfelhőből aláhullott, elárasztotta az ellenség táborát, nem kis riadalmat okozva. Lebegés közben kirajzolódott gondolataimban a pánik, amit a vihar okozott. Láttam a menekülő emberek gondolatait, rémképeit. Így lesz az üldözőkből üldözött, ahogy jómagam is egyszerre vagyok űzött vad és az igazság szolgáltatója.

Egy óra múlva a vihar elcsendesedett, mi pedig leereszkedtünk a tűz köré. Nem volt azonban sok időnk. A tűz, mely megidézett minket, már meggyengült, a tér és idő pedig kezdett visszaszippantani minket a saját világunkba. Ahogy az engem elnyelő tüzet figyeltem, egyik garabonciás társam, egy idős nő közelebb lépett hozzám, kezét a vállamra tette és suttogni kezdett hozzám.

- Érezlek. Súlyos feladatot rótt rád a sors. De nem vagy egyedül. Itt van e síp, ha az idő eljön, fújd meg, és én melletted leszek nehéz pillanataidban.

Ebben a pillanatban azonban a tűz magába szippantott, és ott találtam magam az ártéri erdőben, a pislákoló tábortüzem mellett. Csodálkozva néztem a kezemben lévő sípot és még nem értettem, mi történt velem.

Tábortüzem parazsánál reggelig elmélkedtem újonnan szerzett tapasztalataimon. Utazásom a messzi múltban virágot ültetett gondolataimba, melyek most magról pattanva hajtottak, keresve a megvilágosodás fényét, melyben szirmaikat kibonthatják. Arra gondoltam, talán jobb lett volna, ha ott maradok, felöltve messzi korok harcos jellemét, együtt vonultam volna népemmel, mit sem sejtve a távoli történelem elkövetkezendő megpróbáltatásairól. Azonban harcos jellememre itt is szükség volt, jelenkorom megnyomorító szegénységgel és pökhendi gazdagsággal megáldott útvesztőiben. Nem hagyott nyugodni a síp sem, melyet oly titokzatos módon kaptam, s mely olyan érzéseket keltett bennem, hogy fiatal tapasztalatlanságom talán nagyobb veszélybe sodort, mint gondoltam.

A reggel beköszöntével azonban napi teendőim elterelték gondolataimat. Vízért kellett menjek a falu szélétől nem messze talált gémeskúthoz. Agyagedényemet a hónom alá csapva ballagtam el a kútig, kissé kábultan, elfeledkezve gondjaimról. A kutat felhúzott állapotban találtam, így le kellett engednem a kút mélyére a vízért.

Ahogy aztán felfele húztam, igen nehéznek találtam. Mintha nehéz sorsomat húztam volna fel a kút mélyéről. A kút ágas szerkezete hangosan nyikorgott a súly alatt. Végül kiemeltem a vízzel teli vödröt, és a kút kávájára tettem. Belenéztem a felmert vízbe, ami kékeszölden csillogott, pont mint ahogy a szemem szokott csillogni bársonyos reggeleken. A víz fölé hajoltam, megnéztem szemem a tükröződő víz felszínen. A víz lassan nyugodott meg, hullámzása alábbhagyott. Így már tisztán láttam a szemem tükörképét. Az én szemem volt. De ahogy a tükörképre meredtem, észrevettem, hogy az arcom most furcsa. Gondoltam, a víz eltorzítja kissé. De így is hogy hasonlít rám! De mégsem az én arcom volt, csak hozzám hasonlatos. Nem tudtam levenni tekintetemet a tükörképről, teljesen megmerevedtem. Valami meleg érzés öntött el, de nem tudtam mihez kötni, sosem éreztem még ehhez hasonlót, de mintha valami régi vágyam teljesülne. Ahogy csodálkozásra nyitott szájjal bámultam a tükörképet, észrevettem, hogy a kép elmosolyodik, pedig én nem mosolyogtam. Majd a tükörkép szólásra nyitotta száját.

-Kedvesem! – szólalt meg a tükörkép. Drága kicsikém!

Felismertem a hangját. A fiatal nő volt az álmomból. Most már az arca is ismerős lett. De álmomban sosem vettem észre, hogy a nő ennyire hasonít rám.

-Életem! – szólalt meg ismét. Eljött a mi időnk. Tudom, mindig azt mondták neked, hogy árva vagy, a falu szívében találtak csecsemő korodban.

-Így van – válaszoltam. - És hogy foggal születtem.

-Kedvesem, bizonyára semmi sem történik ok nélkül. Amikor megszülettél, apáddal nem gondoltuk, hogy ilyen nehéz sorsod lesz.

- Tessék? Az apámmal? Akkor te vagy az anyám!

Teljesen megmerevedtem a hír hallatán. Nem tudtam megmozdulni. Csak hallgattam anyám szavait a víztükörből. Elmondta, hogy annak idején, születésem előtt szerényen, de biztonságban éltek. A gazda, akihez tejért küldött a garabonciás ösztön, akkoriban a közelünkben lakott. Kezdetben jól megvolt egymással a két család, de a kapcsolat egyre borúsabbá vált, mert apám dolgos természete szúrta a gazda szemét és egyre gyarapodó gazdaságunkat a kapzsi gazda nem nézte jó szemmel. Először anyámnak írt fenyegető üzenetet, mert nem akart szemtől szembe konfliktusba kerülni apámmal. De világossá tette, hogy a pusztulásukat akarja. A születésem éjszakáján tűz ütött ki nádfedeles házunkban, porig égett. Apám elsőként minket mentett ki a tűzből, de később az értékek kimentése közben rászakadt az égő mennyezet, így a tűzben veszítettük el. Semmink sem maradt. Anyám a tűz vöröslő fényénél a gazdát látta vigyorogni a sötétből, így nem volt kérdéses, ki okozta a tüzet. Végképp nem volt esélyünk ellene. Utolsó erőfeszítésével engem, az újszülöttet elvitt a falu szívébe, és jól látható helyen hagyott. Ő maga pedig a mocsár felé futott, hogy a gazdát elcsalja a faluból.

A többit már magam is kitaláltam volna, ám ekkor egy csizma lendült át a szemem előtt és lerúgta a vödröt a kút kávájáról. Felpillantottam, egy fegyveres katona volt. Társa néhány méterrel arrébb várakozott, mellette a gazdával, aki kezében tartotta a tarisznyámat és a varázskönyvemet. Így nem sok esélyem maradt az önvédelemre.

-Megvagy, te átkozott boszorkány! – kiáltotta a gazda. – Vége az ármánykodásnak!

A varázskönyvem nélkül nem sokat tudtam tenni, de eszembe jutott a nyakamon függő síp, amit idős garabonciás társam adott. Szabad kezemmel a számhoz emeltem és megfújtam. Süvöltő hangot adott ki, ami utat tört magának a térben és időben, a madárvilág nyomban elhallgatott. Azonban ezen kívül semmi sem történt. Kezeimet hátul megkötözték és maguk előtt tolva taszigáltak az ösvényen. Az ösvény végén az országútnál egy szekér várakozott két lóval. Feltettek a szekérre, és elindultunk azon az úton, amiről már akkor tudtam, a tömlöcbe vezet.

Nem sok jóban bízhattam. A magamfajta szerzeteket gyakran boszorkánynak titulálták, és bizony ezért halálbüntetés is járhatott. Ráadásul megszerezték bőrkötéses varázskönyvemet, ami telis-tele volt tudományos feljegyzésekkel és varázsigékkel. Ezt egyértelmű terhelő bizonyítéknak fogják tekinteni. Tovább súlyosbítja a helyzetet a gazda maga, aki valószínűleg tudja, kinek a lánya vagyok, már csak ezért követelni fogja a halálbüntetést, hogy végleg kiirtsa még írmagját is családunknak.

A legközelebbi nagyobb városba vittek, aholis tömlöcbe zártak. Sötét, lassan telő napok következtek, melyet ablak nélküli zárkámban töltöttem. A hozzám intézett kérdésekre nem válaszoltam, még akkor sem, amikor nyílt a tömlöc ajtó, és egy ismerős hang szólalt meg mögöttem.

A doktor volt, akit annak idején a gazda felesége utánam küldött a mocsárhoz.

-Hölgyem, egy jó és egy rossz hírt hoztam önnek – kezdett bele mondanivalójába.

A jó hír az volt, hogy vannak páran, akik mellém álltak megpróbáltatásaimban. Az egyikük ő maga, a doktor volt. Ő azzal érvelt, hogy a tudományok embere, nem hisz a varázslatokban, és különösen nem hisz a boszorkányüldözésben. Ezen kívül orvosi magyarázatot vél látni az én ügyem mögött.

-Kedvesem, ugye azt a bőrkötéses könyvet maga írta – folytatta orvosi érvelését – Felismerték a gyöngybetűs kézírását a faluban. Nos, igen érdekes dolgokat fogalmazott meg, melyek részben tudományos alapokon nyugszanak. Én ezen nem is csodálkozom, hisz jó tanuló volt az iskolában, akár saját kútfőből is írhatta. Hanem kérdeznék én valamit magától. Ugye ennek a könyvnek a szövegét külső hangforrásból származó hangok diktálták?

Itt egy pillanatra megállt bennem az ütő, hiszen igen lett volna a válaszom. De nem válaszoltam. Továbbra is némán bámultam a falat.

-Tehát nem válaszol nekem. Pedig ez a tény igen fontos orvosi megállapítást támasztana alá, mely akár megmentheti a halálbüntetéstől. Mert hát a rossz hírem ez lett volna, hogy halálbüntetést akarnak kiszabni önre. De ne szaladjuk ennyire előre. Többen is maga mellett állunk. Például a gazda felesége, ahol tejért járt. De ő csak titokban segít, ugyanis a gazda volt az, aki maga után küldte a katonákat. A gazda halálbüntetést követel, már az egész környéket maga ellen hangolta. Sajnos elérte, hogy az emberek féljenek magától. Hiába érvelek én amellett, hogy ön egyszerűen beteg, mert szerintem az, a tényállás azt mutatja, hogy ön az erdőben lakik egyedül, ráadásul a mocsaras részen, haja, arca és ruházata mocsárral van bekenve, és egy titokzatos, mágiával teleírt könyvet hurcol magával, amit ráadásul a saját kezével írt. A falu plébánosa is óvatosan ön mellett van, legalábbis ördögűzést javasolt halálbüntetés helyett. Nos, hölgyem, utoljára kérem, szólaljon meg a saját érdekében, és engedje meg, hogy segítsünk magának. Az állandó hallgatása ön ellen beszél.

Nem válaszoltam továbbra sem. Némán néztem a tömlöc falát. Legszívesebben csak egy dolgot mondtam volna, hogy a mocsárba vágyom. Mondtam volna el a gazda gonosz tettét? Mivel bizonyítottam volna? A gémeskúttal? Nem. Én a természet része vagyok, nem kérek az embereknek sem a sajnálatából, sem a segítségéből. Engem a természet tett azzá, ami vagyok. A természet végtelenül bölcs, igazsága minden emberi igazságszolgáltatás felett áll.

Így hát hagytam, hogy a bíró kimondja rám a halálos ítéletet. Egyetlen szóval sem feleltem a kérdésekre. Nem védekeztem. Az utolsó szót anyámhoz szóltam még a gémeskútnál, másnak én nem tartozom felelettel. Az ítélet alapján holnap reggel felakasztanak a városka főterén.

Nem volt bennem félelem. A garabonciás élet alaposan megváltoztatott. Ismerni a természet felsőbbrendűségét hatalmas dolgot jelentett számomra. Amikor tudod, hogy a gonosz emberi világon túl létezik egy ősidők óta fennálló természeti hatalom, akkor nem szorulsz az emberi szánalomra.

Amikor reggel a városka főterére kísértek az akasztáshoz, észrevettem, hogy jókora tömeg gyűlt már össze a téren. Bizonyára nem minden nap látnak boszorkányt, legalábbis ezt gondolhatták, amennyire én az embereket ismerem. Belenézhettem volna a gondolatukba, de nem voltam rá kíváncsi. De észrevettem valami mást is. Nem sütött a nap. Felnéztem az égre, ekkor vettem észre, hogy borult az ég ma reggel, a felkelő nap sugarai nemigen hatoltak át a sötét felhőkön. Ahogy hátamban a felfegyverzett katonákkal keresztülvágtam a téren, mocsártól összetapadt hajamat már ide-oda lóbázta a feltámadó szél. A tömeg halk morajlásba kezdett jöttemre, majd felhangzott egy ismerős hang kiáltása.

- Boszorkány! -kiáltott az ismerős hang többször egymás után. Odanéztem, a gazda volt, aki egy szoborra mászott fel a téren, hogy kiáltását jobban érvényesítse a tömegben. Erőfeszítése nem volt hiábavaló, a tömegből sokan ismételgették utána.

Amikor hátul megkötözött kézzel a bitófához értünk, már hatalmas viharfelhő magasodott a városka felett. A távolból óriási mennydörgések hangját hallottam, ahogy a viharfelhőből a cikázó villámok a város kiálló pontjaira lecsaptak. Tőlem nem mesze néhány fős cifra ruhába öltözött személy állt, akik közül az egyikük szólni próbált. Vagy a kivégzést akarta vezényelni, vagy beszédet akart mondani. Azonban nem jutott szóhoz, mert a vihar ekkor már elérte a teret is. Eleredt az eső, a hajamról lefolyó sarat már a számban éreztem.

Már-már úgy tűnt, nem lehet megtartani a kivégzést a vihar miatt, ekkor azonban a gazda, aki a szobor tetejére mászott, vad üvöltésbe kezdett torkaszakadtából:

-Kivégezni! Most!

A tömeg hangosan helyeselt, ezért úgy tűnt, kivégzésem folyamata felgyorsult.

Ekkor azonban egy óriási fénycsík indult a fölöttünk tornyosuló viharfelhőből, és mint villám, egyenesen a magaslaton álló gazdába csapott, aki azon nyomban holtan hullott alá. Az fülsüketítő mennydörgés, a villanás és a légnyomás, mely a villám becsapódását kísérte, sokakat a földre taszított. Eluralkodott a káosz. Az emberek menekültek a térről. Ekkor az eső jégesőbe csapott át, mely óriási darabokban hullott alá a magasból, az engem eltaláló darabok nekem is fájdalmat okoztak. Mindenki menekülőre fogta a dolgot. A vízfüggönyben látni sem lehetett, az üvöltő szélben pedig állni is alig bírtam.

Ekkor valaki megfogott hátulról, és arcom előtt egy hatalmas kés pengéjét pillantottam meg. Egy pillanatra úgy éreztem, végem. Meglepetésemre azonban a kés a hátam mögé került és vadul dolgozott a hátul megkötött kezem kötelein. Egyszer csak éreztem, hogy kezeim szabaddá váltak. Majd egy hangot hallottam a fülemben a zűrzavarban.

- Csinálsz nekem gombapörköltet, te lány?

A lótolvaj fiú volt. Sosem örültem még élő embernek ennyire. Végsőkig elgyengült testem új erőre kapott, ahogy a fiú húzni kezdett el a térről az eszméletlen felhőszakadásban. Befutottunk egy kisutcába, ahol lova ki volt kötve. Az állat igen megvadult a viharban, de a fiú átölelte a nyakát, amitől az állat kissé lenyugodott. Felült a ló hátára, engem is felhúzott maga elé ültetve.

Vágtatni kezdünk a városon keresztül, hogy minél messzebb kerüljünk a tértől és a katonáktól. Megfáradt lelkem most szabad madárként röpült a vágtázó ló mellett, mintha cinkosul rám kacsintott volna az a madár, ami különös érzéseket keltett bennem. Azt éreztem, én is ember vagyok.

Nemsokára kiértünk a városból és a fák között haladtunk egy erdős részen. Várt ránk valami, amit Igaz Természetnek hívnak. A szívem mélyén pedig egy érzés várt rám, amit úgy hívnak, szerelem.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Perzsi.2021. május 4. 12:48

@Kiss.Szabolcs: Teljesen igazad van, a mocsár élővilága csodálatos. Óvni kell, hogy utódaink is láthassák majd.

Kiss.Szabolcs2021. május 4. 12:39

@Perzsi.: Igen, kicsit sötét hangulatú lett. De egyébként a mocsár jó dolog. Én egy mocsár mellett nőttem fel, nagyon szép tud lenni. Az élővilág szempontjából is nagyon fontos lenne, hogy legyenek mocsaraink. Amíg nem szabályozták a Tiszát, rengeteg volt, élt is a természet, ahogy kell. Most minden sivár.

Perzsi.2021. május 4. 12:31

Ez a mocsár kissé nyomasztó. Az élet szép is tud lenni, nagyon is szép, de mindig beárnyékolja az, amit te is leírtál: Hogy mindig, minden élőlénynek harcolnia kell. Létfenntartásért, szeretetért, stb. Talán nem is létezik feltétel nélküli szeretet...

Denjud2021. május 3. 21:36

@Kiss.Szabolcs:
Köszönöm.
Neked is. 😊

(Első figyelőd vagyok.)
Tetszett a novellád.
Eggyütt tudtam vele élni.

Kiss.Szabolcs2021. május 3. 21:31

@Denjud: Legyen szép napod holnap! :-)

Denjud2021. május 3. 21:28

🌞😊

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom