Lélekdarabok titkos életekből
Hajnal
Jelenet
Hajnal
A hajnali fényben a fiú előrehajol. Nincs mellette senki, de nem is kell most, hogy legyen. Szép ez a pillanat, és örül, hogy csak az övé, egyedül neki lett teremtve. Talán szeretné, ha lenne ott valaki, akit csókolhat, átölelhet, de így sincs egyedül. Most már vele van a lelke, nem jár más utakon. Félrefordítja a fejét, és hagyja, hogy a hajnali fény végigkússzon rajta, s kaján játékossággal kirajzolja bőrén az apró ráncokat. A hideg Fény éltet, a szoba pedig biztonságos meleg. Emlékszik egy régi reggelre, s most hirtelen nagyon magányos lesz. Valamit elveszített, amit semmi nem fog pótolni, hazudhat erről bármit is magának. Ám bárhova is vezette el az az emlékfoszlány, most épp olyan boldognak érzi magát, mint azon a reggelen.
Csak teljesebbnek.
______________________
Erőszak
Jelenet
,,A pinceajtó tárva-nyitva állt.
Aztán elkezdődtek a sikítások."
/Stephen King: Borzalmak városa/
Egyetlen erős lökés,és Beverly a kocsi oldalának tántorodott. Lába bokáig süllyedt a jéghideg latyakban.
A feje megtelt hangokkal, mind bíztatni próbálta, lökni minél távolabb az autótól.
Megfordult, és a két férfira meredt. Legalább kétszer akkorák voltak, mint ő.
Ő pedig kétszer kisebb . . .
És törékeny. És tizenöt éves. És ezeknek a férfiaknak biztos erős kezük van, hogy belemarkoljanak a hajába, és biztosan kőkemény farkuk, amivel fáj, ha belé hatolnak.
Kevésbé fáj,ha nem állsz ellent.
Körülnézett.
Nincs kiút.
Ne állj ellent.
Nekitámaszkodott a kocsi ajtajának, mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett. Lehelete hördülő ködfelhő a levegőben. Halálra rémült.
(Csak sétálna erre valaki . . . )
Nem jött senki. Egy rettegő lány két férfi közt. Ha jönne valaki, se tenne semmit . . . a zsaruk se tennének. Kicsinek érezte magát, és a hangok egyre csak sikoltoztak. Már nem csak a fejében, de a teste összes kis részében. Megbénították. A mellkasa minden lélegzésnél mintha szét akarna szakadni. A keze tehetetlenül kapaszkodott az ablakszegélybe.
- Befelé, bébi, nem hallottad? - mordult rá a magasabbik.
Pedig olyan kedvesnek tűntek. Elsőre mindenki olyan kedvesnek tűnik . . . aztán, ha nem ismered fel az első pillanatban a gonosz csápjukat . . . Csápjaik vannak, gonosz csápjaik, amikkel kinyúlnak és megmarkolnak és széttépik az egészséges lelkeket és elrabolják, amit nem kapsz vissza és életed végéig sebet vésnek beléd.Megjelölnek a beteg lelkek jelével. . .
- Befelé, ha mondom! - újabb ütés. Megtántorodás. Egy óvatlan lépés fölveri a latyakot.
Valaki megragadja.
Kevésbé fáj, ha nem állsz ellent . . .
- Itt akarod,kis ribanc?
Egy kéz a vállába markol. Megfordítja. erőszakos kutakodás az övcsatja után, rántás. Fájdalom a hasában, amint letépik róla az övet. Valaki a fenekére vág.
Ne állj ellent . . .
A hangok sikoltozása felerősödik.
Keménységet érez a fenekénél, a nadrágján át is.
( NE!!, sikolt fel egyszerre minden hang. )
- Vedd le rólam a mocskos kezedet!!
Üvöltés szakad ki a torkából. A düh ordít, nem is ő. A hang nem az övé.
Rúgás hátrafelé. Hátul feljajdulás. Kapálózás. Rémület.
Megint föléje kerülnek, az egyik már kinyitotta az ajtót, a másik pedig próbálja betuszkolni. Odapillant, látja,hogy a gatyája a bokája körül, ezért lép az olyan nehezen, miközben próbálja őt sakkban tartani.
Félig az autóban. Meleg. Benzinbűz.
A hangok felsikoltanak. Elillan a rémület. Megint düh. Rúgások. Ő rúg. De kit? Szinte fel sem fogja. Nekiesik a rázárulni készülő kocsiajtónak.
( Ha az ajtó bezárul, minden átfordul. )
Kétségbeesik. Küzd. Megint a rémület. Az izmai engednek, a kocsiajtó csapódna, de nekiütközik a kilógó lábának. Felüvölt. Kint káromkodás, valaki megmarkolja a fájdalomtól érzéketlenre zsibbadt végtagot, s akkorát taszít rajta, hogy ő az ülés alatt találja magát a szemközti ajtó tövében.
Mintha felriadna, de az öntudatlanságból csak másik rémülettel fagyasztott állapotba lép át.
( Ha az ajtó bezárul, a harcnak vége. )
Felocsúdik. Nekiesik az ajtónak, mielőtt az bezáródna, teljes súlyával visszalöki. Már nem is ő küzd, hanem a benne lakó ösztön.
Kint szitkozódás.
Újra megpróbálják bezárni. Ha bezárják, mindennek vége. Csak métely marad és az erőszak.
Újra szólnak a sikoltások. Minden erejével nekiugrik az ajtónak, az kivágódik, ő pedig kizuhan a latyakba. Csattanás. Repül a latyak. Hideg érzés. Egy pillanatnyi kijózanodás.
Feltérdel. Valaki maga alá gyűri, nem kap tőle levegőt. Ami az arca elé kerül, belé harap. Valami puha. Vér serken. Sikoltás. Életében először hall férfit sikoltani. Lelöki magáról. A súly enged. A tüdeje kitágul, mohón nyeli a levegőt.
Feltápászkodik, az egyik lábába, amire rávágták az ajtót, belenyilall a fájdalom. A lábujjától indul el, s a gerincéig szalad. Felüvölt.
Valaki megragadja a hajánál fogva és nekilöki a kocsi oldalának, de olyan erővel, hogy beleszédül. Összerogy. A sikoltások megszólalnak. Feláll. Futni kezd. Egy kéz utána nyúl, megragadja a ruháját, ő kitépi magát a szorításból. A nadrágja öv nélkül lassan csúszik lefelé futás közben. A lába lüktet, villámlik a fájdalom. De kit érdekel.
Kiáltások. Valaki újból leribancozta.
Lélekszakadva rohan. A latyak csattog a lába alatt. De a sikoltások nem akarnak abba maradni. Nem ereszti az ajtó. Képtelen megállni. Csak futni akar. Még mindig öntudatlan.
Addig kell futnia,amíg el nem hallgatnak a sikoltások.
Lassan elfogy az út.
_____________________________
2009. VIII. 9. hajnal
Fotográfia (2)
Jelenet
,,Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a függöny. Nem a szél. A lebbenés."
Marianne meztelen testén borzongás futott végig. Kilépett az ágyból,és gyorsan magára kapta Johan ott felejtett ingét. Fehér volt,halvány kockákkal,és szinte térdig ért neki. Kócos,félhosszú barna haját szokásos,hanyag mozdulatával hátrasöpörte az arcából.
A nagyszobában megtorpant és megnézte magát a tükörben. A hálószoba ajtó nyitva maradt, s a háttérben a békésen alvó Johan szuszogott, körvonalai belemosódtak a tükörbe. A nő megszemlélte szeme alatt a karikákat - napok óta való nem alvás és megfeszített munka bűnjelei - felsóhajtott, és rámosolygott tükörképére. A képmása halvány, álmos mosollyal köszönt vissza.
Leült az asztalhoz és kirázott egy cigarettát a dobozból. Csak forgatta az ujjai között,de nem gyújtott rá. Nem szokott. Furcsa érzés csapta meg hirtelen. A bőrét végtelenül puhának érzékelte, és a körülötte lévő tárgyak érintése is sokkal finomabb volt.
Hirtelen ötlettel felkapta az asztalon heverő profi fényképezőgépet, s visszasettenkedett a hálószobába. Az öreg parketta alig hallhatóan nyikordult meg könnyű léptei alatt. Halk nyávogást hallott, s a macska a ő meztelen bokájához dörgölőzve kisurrant a szobából. Marianne elmosolyodott, és szórakozásból lekapta, amint az asztal tetejére ugrik. Vaku nélkül csak egy sötét folt látszott belőle az elfüggönyözött nappaliban.
Halkan behúzta maga mögött a háló ajtaját,és az ablakhoz lépett. A hajnali fény már elárasztotta odakint az utcát és a kopár házfalakat. A függöny résében utat talált magának a szobába is. Világos volt, de hideg, mint a kinti szél. Végigcsordult az ágyon, s az alvó férfi arcán. A nő még mindig kifelé fordulva, töprengve nézte őt az ablaküveg tükröződésében. Johan arca valószínűtlenül sápadtnak tetszett a kinti tájra vetülve,de Marianne tudta,hogy belül tele van élettel.
Szórakozottan felemelte a kamerát, és készített néhány képet Johan arcáról az üvegen. Egy másik Johanról, akit a kinti tél falfehérre fagyasztott. Azután megfordult, és csinált még párat a meleg szobában csendesen alvó, békés Johanról. Ahogy az objektíven át figyelte őt, a szája önkéntelenül is mosolyra húzódott. A fehér fény beleütközött a vállába, végigcsordult Johan ingén, azután kis tócsába gyűlt Marianne lába előtt a padlón.
Letette a gépet, és visszabújt mellé az ágyba. Azonnal megérezte Johan testének szeretkezések utáni, vad szagát. Elgondolkodva figyelte a férfi kisimult, nyugodt arcát.
Johan valószínűtlenül fiatalnak tűnt.
Ő maga is.
Talán csak egy álom ez az egész . . . ha felkel, ugyanazt a Johant találja majd maga mellett, aki borostás és morcos az álmosságtól.
_________________________________
2009.III.26. este, Balázsnak