Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
A Hídon
Kiida• 2010. március 23. 12:42
Jelenet
Rachel a hídon állt. Karjait melle köré fonta, mintha önmagát akarná átölelni. A hideg téli szél belekapott a kabátjába, és megpróbálta elsodorni a sálát. A lány keményen megvetette a lábát, s nem hagyta, hogy taszítson rajta. Úgy festett, mint akinek valami mély bánata van, és önmagát akarná vígasztalni azzal, hogy ott áll, magányosan, és a folyó felkorbácsolt fordait kémleli. A hullámzó víz visszatürközte a hajók lámpáit és a parti fényeket. Mintha sok ezer szentjánosbogár úszkált volna a felszín alatt. Rachel haját összeborzolta és arcába fújra a hideg szél, ám ő csak állt, rendületlenül, akár egy szobor. A híd védőn magasodott fölé.
Felemelte a fejét, s hagyta, hogy a jeges szél végigkarmolja arcának puha bőrét.
Bárcsak itt lennél...
Itt vagyok, Rachel... fordulj meg.
A nő remegve oldalra fordította a fejét, s meglátta a férfit. A fagy ellenére csupán egy inget és egy farmert viselt. Ruháit nem szaggatta a szél, haja finoman oldalra fésülve, mint amikor Rachel utoljára látta...
- Tom...?
A hangja vékony volt, s valószínűtlenül remegett. A szél magával ragadta, s elsodorta messzire, hogy ő sem hallotta már. Szavai szinte azonnal eltűntek a semmibe, amint kimondta őket.
- Te vagy?
Én vagyok, persze hogy én vagyok... jaj, bébi, hogy nézel ki? Gyere ide...
A nő odatámolygott hozzá, s a karjaiba vetette magát, miközben egy hang a fejében egyre csak azt üvöltötte kétségbeesetten, hogy ez nem valóság, ez nem lehet valóság, eztnem szabad elhinni...
Átölelte a férfit, és akkor egyszer, egyetlen megfoghatatlan pillanatra úgy érezte, hogy mindez valóban megtörténik, és Tom valóban visszatért... és abban az egyetlen pillanatban a valóság egy rejtett kapuján át lelke utat talált az őrülethez.
Azután térdre rogyott a sárban, a levegőt ölelve, maga mellé képzelve halott szerelmét.
2007 tavasza