Kicsilány írni kezd...

Lassan telt a vasárnap délelőtt, Miklós folyton a templomtorony óráját leste, mennyi idő van még a délutáni találkáig. Fél háromkor úgy döntött, inkább kint várakozik, mint a szobájában. Hóna alá csapott egy nagy plédet, végigsétált a főutcán, a fa alatt kényelmesen leheveredett, és figyelte az utat. Már messziről észrevette a lányt, ahogy közeledett felé a réten át, mindkét karján egy–egy kosárral. Betartotta a szavát, nem késett el, amikor a templomtorony harangja elütötte a hármat, megállt előtte.

– Hm, látom, plédet legalább hozott.

– Igen, üljön le nyugodtan.

Zsuska leült, elrendezte a szoknyáját, és várakozón a férfira nézett.

– Enni szeretne előbb, vagy olvassak?

– Maga hogy szeretné?

– Hm, nekem mindegy. Nemrég ebédeltünk, nem vagyok éhes.

– Én sem vagyok éhes. Akkor előbb olvasson.

– Rendben.

Zsuzska maga elé tette a két kosarat és mosolyogva azt kérdezte:

– Melyiket szeretné?

Miklós csodálkozva nézett rá.

– Azt hittem, előbb olvasni fog, aztán eszünk.

– Így van, de a könyvek a kosarakban vannak. Abból fogok felolvasni, amelyiket választja.

– Előbb mondja meg, mi van a kosarakban. Majd utána eldöntöm.

– Azt nem lehet. Előbb válasszon!

– Mégis hogy válasszak, ha nem tudom, mi van bennük?

Zsuska szemében huncut fény csillant.

– Ejnye no, hát milyen férfi maga? Még választani sem tud? Itt van két kosár. Egyikben is, másikban is van étel és egy könyv. Azt fogjuk enni, és azt fogom olvasni, amit maga választ.

Miklós végre megértette, hova akar kilyukadni a lány. Elgondolkodva nézte a két kosarat, és tanácstalanul megvakarta a füle tövét. Az egyik kosár pirosra volt festve, fodros, kék színű szalaggal volt körbecicomázva a szája, és egy kis arany csengettyűt kötöttek a fülére. Vidáman csilingelt, ahogy Zsuska arrébb rakta. A másik, egyszerű, barna színű vesszőkosár volt. Csak egy keskeny fehér szalag díszítette az oldalát, amire levendulavirágokat és apró rózsákat hímeztek. Miklós tanakodott magában egy darabig, tetszett neki a piros kosár, de arra is kíváncsi volt, mi lehet a barnában. Fürkészte a lány arcát, de nem tudott róla leolvasni semmit. Végül rábökött az egyikre.

– Azt választom.

– Biztos benne?

– Igen.

– Hát, maga tudja...

folyt.köv.

Miklós kézen fogta Zsuzskát, és odavezette a nagy diófa alá, ami elég közel volt, hogy hallják az ablakok résein kiszűrődő zenét, és elég távol, hogy az éj sötétje elrejtse őket a kíváncsi tekintetek elől. Zsuzska zavartan ácsorgott, nem tudta mit tegyen.

– Táncolt már valaha, szép kisasszony?

– Hát, csak a nővéremmel... de mindig nekem kellett férfinak lennem... hogy ő gyakorolhasson...

– No, most nem kell annak lennie. Itt én vagyok a férfi. Jöjjön egy kicsit közelebb, és tegye a kezét a vállamra.

Zsuzska úgy tett, ahogy Miklós mondta.

– Jól van. Én most megfogom a derekát, és lépegetni fogunk a zene ütemére. Kettőt jobbra, kettőt balra.

Elindultak egyszerre, de Zsuzska pont fordítva csinálta, mint kellett volna, és rálépett Miklós lábára.

– Jaj, Istenem, sajnálom... olyan ügyetlen vagyok... nagyon sajnálom...

– Semmi baj. Nem ügyetlen maga, csak tapasztalatlan. Én meg rosszul mondtam. Ha én jobbra lépek, akkor maga balra. Ha én balra lépek, akkor maga jobbra.

Újrakezdték, és másodjára már sokkal jobban ment.

– Látja, megy ez, ha odafigyelünk egymásra, és eleget gyakoroljuk a lépéseket – bólogatott Miklós.

Táncoltak egyet, aztán még egyet, és még egyet. Ahogy telt az idő, egyre bátrabbak lettek, Miklós meg is pörgette néhányszor Zsuzskát, akiből apránként elillant a feszültség, és nevetve forgott a férfi körül.

Az emberek lassan elkezdtek hazafelé szállingózni, de ők még ott táncoltak a nagy diófa alatt. Amikor elhallgatott a zene, Zsuzska megijedt.

– Ó, Istenkém! Haza kell érnem a szüleim előtt! Köszönöm a táncot! – és már szaladt volna a kerítéskapu felé, de Miklós elkapta a karját.

– Csak ne olyan sietősen. Későre jár, ne mászkáljon egyedül az utcán.

– Nem számít, nem lakom messze.

– Nem úgy van az. Majd én hazakísérem. Na jöjjön!

Megfogta Zsuzska karját, a magáéba fűzte, úgy sétáltak a lelkészlak felé, és Miklós igencsak meg volt elégedve magával.

– Látja, így van ez. Ha a megfelelő férfit választja, aki jól vezeti magát, bizalommal követheti a táncban is, az életben is.

Zsuzska nem szólt semmit, csak lépkedett tovább mellette, de magában nagyon is egyetértett a dologgal. Sajnos csak pár percig tartott ez az elégedettség, hamar odaértek a lelkészlakhoz.

– Itt volnánk, ebben a házban lakom.

– Nagyon takaros. Látszik, hogy szépen rendben tartják.

– Akkor én megyek, köszönöm a táncot.

Keze már a kilincsen volt, de Miklós kérdése megállította:

– Mondja csak, szép kisasszony, mit csinál holnap délután?

– Hm, még nem tudom. Talán olvasni fogok.

– Az jó lesz. No, akkor holnap három órára jöjjön a falu végén álló nagy hársfa alá a könyvével, aztán felolvashat nekem belőle, ha akar. Szeretem a szép történeteket. És hogy ne éhezzünk egész délután, hozhat valami harapnivalót is a kosarában.

Zsuzska meglepetten végigmérte Miklóst.

– Én vigyem a könyvet és az elemózsiát is? Hát maga mit hoz?

– A jó társaságot. Hogy ne unatkozzon. – Pajkosan rákacsintott a lányra. – Három órára legyen ott! És ne késsen! Én a pontos lányokat szeretem. – Megérintette a kalapja szélét, és elindult visszafelé a főutcán.

Zsuzska bosszúsan nézett utána.

– Ott leszek! – kiáltotta, majd amikor Miklós megfordult, mosolyogva hozzátette: – Maga meg jó alaposan fürödjön meg, mert én a tiszta legényeket szeretem.

Büszkén feltartotta a fejét, biccentett egyet a nyomaték kedvéért, majd sarkon fordult, csípőjét billegetve végigsétált a veranda előtt, és belépett a házba. Miklós jót kuncogott magában, ahogy tovább sétált, és kíváncsian várta a másnapi találkát.

folyt.köv.

Zsuzska hátrafordult, és meglepetten nézett az ismeretlen fiatalemberre.

– Hozzám beszél?

– Ki máshoz? Nincs itt senki, csak maga meg én.

Közelebb lépett a lányhoz, levette a kalapját, és udvariasan bemutatkozott:

– Boros Miklós vagyok.

Zsuzska zavartan nézte a feléje nyújtott kezet. Nem tudta, megfoghatja–e vagy sem ott a sötétben.

– Ne féljen tőlem, nem harapok – kacsintott rá Miklós.

Zsuzska nagy levegőt vett, és óvatosan kezet rázott az idegen legénnyel.

– Újvári Zsuzsanna vagyok.

– Tudom.

– Honnan?

– Hát... megkérdeztem a kocsmárost, ki az a szép kisasszony, aki egész este csak ül a szoknyáján, és olyan szúrós szemmel néz körbe, hogy a legbátrabb legénynek is inába száll a bátorsága, ha táncba akarja vinni.

– Nem is néztem úgy...

– Pedig én úgy láttam.

Zsuzska kihívóan felemelte a fejét.

– Aztán most mégis itt van. Már nem vagyok olyan ijesztő?

– Nem mondtam én egy szóval sem, hogy maga ijesztő, csak azt, hogy szúrós a nézése. De ezen könnyű változtatni.

– Igazán? – csodálkozott Zsuzska. – És mégis hogyan?

– Mondhatnám, hogy ki kellene tenni egy kicsit a napra, hogy felengedjen az a fagyos viselkedése, de most éjszaka van, más módszer kell.

Hirtelen elkapta a derekánál fogva, és egy kicsit közelebb húzta magához a lányt.

– Na látja? Máris pirosabb az orcája, nem olyan sápadtka, mint odabent volt.

– Engedjen el! Nem hallja?! Mindjárt sikítok!

– Arra semmi szükség, nem bántanám én magát.

– Akkor mit akar tőlem?

– Csak egy táncot.

– Egy táncot?

– Igen. Na jöjjön, menjünk vissza a bálba.

Miklós megfogta Zsuzska kezét, és finoman húzta maga után, de a lány megmakacsolta magát, nem mozdult egy tappodtat sem.

– Én... nem szeretnék visszamenni.

– Aztán miért nem?

– Mindenki engem bámulna...

– Hagy bámuljanak. Azért van a szemük.

– Igen, de én... nem tudok táncolni... – suttogta alig hallhatóan.

Miklós odalépett elé, finoman felemelte az állát, és kedvesen rámosolygott.

– Ne aggódjon, majd én megtanítom.

folyt.köv.

Miklós gyakorlott mozdulatokkal húzta végig a fenőkövet a kasza élén. A fém penge néha szikrát vetett, ahogy egyre fényesebb lett. Amikor úgy gondolta, elég lesz, az ujjbegyével leellenőrizte az élességet. Jónak találta, a követ beletette a tokjába, a kaszát meg felakasztotta a falra, a többi szerszám mellé. Elégedetten nézett körbe a műhelyében. Minden elő volt készítve a tavaszi munkákhoz, már csak jó idő kellett, hogy vetni lehessen, aztán elég eső, hogy nyáron és ősszel legyen mit learatni. Isten segedelmével lesz ez is, az is. Finoman végigsimította a munkaasztal tetejét, amit sok évvel ezelőtt faragott egy kidőlt tölgyfából, letörölt egy kis izzadságot a homlokáról, kinyújtóztatta a derekát, aztán kilépett az udvarra.

A szikrázó napsütés egy pillanatra elvakította. Hunyorgott egy kicsit, amíg a szeme megszokta a fényt. Ez már a negyvenhatodik tavasza volt, amit megélt, de színváltós kék szemei olyan élesek voltak, mint legénykorában. Szőkésbarna hajába itt-ott ősz hajszálak vegyültek, dús bajusza is deresedett már az orra alatt, de nem bánta az idő múlását. Nem ő volt a legmagasabb férfi a tanyavilágban, de nem is a sor végén kullogott. Jól tartotta magát, ha bement a közeli faluba, még megfordultak utána a fehérnépek, egyik-másik kacéran mosolygott rá, de nem törődött velük. Jó asszonyt adott neki az Úristen, meg is becsülte egész életében, és nem koslatott más nők után. Végigsimított a bajuszán, és elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az a régi, őszi este, amikor először beszéltek egymással.

Újvári Zsuzsanna szemrevaló lány volt, nyugodt természetű, nem az a mászkálós fajta. Sokszor hívták a barátnői, hogy tartson velük a bálokba, de ő inkább otthon maradt. Szerette a nyugodt estéket, ha belefeledkezhetett egy jó könyv olvasásába, vagy kézimunkázással tölthette a szabadidejét. Hímzett terítőkkel és képekkel tette csinosabbá a főutcán álló parókia kicsiny szobáit. Még karonülő volt, amikor lelkész édesapját ide helyezte az egyházközség, nem emlékezett más életre, csak a falubelire. A nővére mesélt néha arról, milyen volt a tanyasi életük, de ezek a történetek egyre halványodtak, ahogy telt idő.

Azon az őszön, amikor betöltötte a húsz esztendőt, már a szülei is noszogatták, ideje kimozdulnia otthonról, mert a legényemberek nem fognak csak úgy bekopogtatni az ajtaján, azért tennie is kellene valamit. Elhatározta magában, hogy ad egy esélyt az életnek. Felvette a legszebb ruháját, befonta hosszú, világosbarna haját, piros szalagot kötött a végére, és családja társaságában elment a szüreti bálba. Meg is lepődtek a falubeli legények, hogy ott látják, de nem volt bátorságuk táncba vinni. Zsuzska csak ült csendesen a szülei asztalánál, nézte a táncoló párokat, és azon gondolkodott: mégis mit keres ő itt? Peregtek az órák, fáradtak a zenészek, szünetet tartottak, hogy megegyék a vacsorájukat. A vendégek jókedvűen beszélgettek, iddogáltak, egyre jobb hangulatú lett az este, csak a kisebbik lelkészlány ült szótlanul, nem beszélgetett senkivel. Miután Lakatos Gazsi lenyelte az utolsó falat marhapörköltet, kenyérrel jó alaposan kitörölte a tányérját, hogy egy csepp szaft sem maradt benne, intett a bandájának, hogy ideje újra kézbe venni a hangszereket. Lassú csárdást játszottak, hogy összesimulhassanak a párok. Zsuzskát nem kérte fel senki, ezért úgy döntött, nem árulja tovább a petrezselymet, inkább hazamegy. Elköszönt a szüleitől, vállára kanyarította a beliner kendőjét, kilépett a csípős éjszakába, és megállt az udvar közepén. Rosszallóan felnézett a csillagos égboltra, és perlekedett egy sort a Jóistennel, amiért cserben hagyta. Hiszen ő megtette a magáét, idejött ma este, akkor az Úr miért nem vette ki a részét a dologból? Miért nem küldött neki egy jóravaló férfit, aki táncba vitte volna? Nagyot sóhajtott, és magában zsörtölődve elindult a kapu felé, de egy ismeretlen hang megállította:

– Hová ilyen sietősen, szép kisasszony?

folyt.köv.

Nemrég volt egy éve és kilenc hónapja, hogy regisztráltam az oldalon. Azóta megismerkedtem virtuálisan és személyesen kedves, a verseket, az életet szerető, értő emberekkel. Sok biztatást és támogatást kaptam a tagtársaimtól. Ezen az oldalon találkoztam a Szerelmemmel. Nekem ezt jelenti a Poet.hu.
Egy 15 éves ifjú hölgy hat napja regisztrált az oldalon. Tegnap jelent meg az első verse. A véletlen, vagy a balsors úgy intézte, hogy egy hetek óta markolat nélküli pengeként kommentelő tagtárs látómezejébe került. Egy ifjú hölgy, aki keresi az útját, a válaszokat, az élet értelmét, rövid szóváltás után ma törölte az oldalát. Nem olvashatjuk a verseit, nem ismerhetjük meg a gondolatait, nem láthatjuk a fejlődését, és ő sem fog olvasni minket. Nem tudta megtapasztalni, milyen érzés az, ha egy támogató közösséghez tartozhat, melynek tagjai jótanácsokkal, építő jellegű kritikával segítik, mint a fecskepár a repülni tanuló fiókát. „Szar a versed.” Neki ezt jelenti a Poet.hu.