Kicsilány írni kezd...

Miklós az egész délutánt azzal töltötte, hogy átnézte a ház körül és a földeken használt szerszámait, hátha akad olyan, amit mégis eladhatna, de nem talált semmit. Aznap este nem beszélgetett a Jóistennel, úgy érezte, cserben hagyta az Úr. Szótlanul megette a vacsoráját, és lefeküdt aludni. Sokáig forgolódott a dunyha alatt, de nem jött álom a szemére, inkább kiült a konyhába. Kis idő múlva halkan nyílt a szoba ajtaja, és Zsuska is kijött utána.

– Nem tudsz aludni?

– Nem.

– Jutottál valamire?

– Sajnos nem. Megnéztem mindent, de nem találtam semmit, amit el tudnánk adni.

Az asszony gyengéden megsimogatta az arcát és leült mellé.

– Én igen.

– A malacot és a tyúkokat nem adhatjuk el. Akkor mit eszünk a télen?

– Nem a jószágra gondoltam.

Miklós meglepődött, el sem tudta képzelni, mit talált ki a felesége. Zsuska nagyot sóhajtott, lehúzta az ujjáról a karikagyűrűjét, és odatette a férje elé az asztalra.

– Ezt eladhatjuk. Biztos kapunk érte annyit, amennyi elég a gyógyszerre, és lenne belőle egy kis tartalékunk is.

– Szó sem lehet róla! Biztos van más megoldás.

– Nincsen. Ezzel megmenthetjük a lányunkat.

– De...

– Semmi de. Azt hiszed, nyugodt szívvel tudnám tovább hordani, ha kicsi Zsuska...

– Ki ne mondd! – tette az ujját az asszony ajkaira. – Az nem történhet meg! Nem hagyom! Nem engedem!

Miklós megfogta Zsuska kezét, és finoman végigsimított a világos csíkon.

– Húsz éve vagy a feleségem, és még sosem vetted le...

– Dehogynem – nevetett Zsuska.

– Igazán? És mégis mikor?

– Kenyérsütéskor. Nem szeretem, ha dagasztás közben alá megy vagy ráragad a tészta.

A kemenceajtó kémlelőnyílásán át a pislákoló tűz fénye halványan megvilágította a sötét konyhát. Miklós elgondolkodva nézte az ajtót, és a mellé állított fahasábokat, amik oda voltak készítve a másnapi főzéshez. Határozottan bólintott, kézbe vette a karikagyűrűt, és felhúzta Zsuska ujjára.

– Miért húztad vissza? – kérdezte az asszony csodálkozva.

– Azért, mert már tudom, hogyan fogok pénzt szerezni a gyógyszerre.

folyt.köv.

Másnap reggelre kiderült, nem az lesz Miklós legnagyobb gondja, hogy mit meséljen estére a gyereknek. Kicsi Zsuska bágyadtan feküdt az ágyában, hiába keltegette az anyja, nem akart felkelni. Haja csapzottan tapadt a homlokára, szemei láztól csillogtak, a betegség élénk piros rózsákat rajzolt az orcájára, és nehezen vette a levegőt. A reggelijét sem ette meg, pedig tejbegrízt főzött neki Zsuska, amit nagyon szeretett. Egy kis meleg teát sikerült belediktálni, semmi mást.

A fiúk tanácstalanul figyelték az apjukat, ahogy fel-alá járkált a konyhában.

– Most mit csináljunk, édesapám? – kérdezte Marci.

– Menjetek, fejjétek meg a tehenet, aztán etessétek meg a malacot és a csirkéket.

A fiúk határozottan bólintottak, és mentek a dolgukra. Kis idő múlva Zsuska is kijött a szobából, és remegő kézzel tette le a teásbögrét az asztalra.

– Nagyon beteg. Én nem tudom meggyógyítani.

Könnybe lábadt a szeme, szorosan átölelte Miklóst, aki finoman simogatta a hátát.

– Jól van, jól van, semmi baj, elmegyek orvosért.

Fejébe csapta a kalapját, felvette a kabátját, és gyorsan bement a közeli faluba. Szerencsére otthon találta a doktor urat, aki befogatott a kocsijába, úgy mentek vissza a Boros tanyára. A kútnál megmosta a kezét, aztán alaposan megvizsgálta a kis beteget. Megnézte a torkát, meghallgatta a tüdejét, és megmérte a lázát. Mikor végzett, gondterhelten csóválta a fejét.

– Menjünk ki a konyhába, ott beszéljünk.

Zsuska és Miklós idegesen követték az idős férfit.

– Doktor úr, mondja, mi baja a kislányomnak? – kérdezte Miklós.

– Csúnyán megfázott, és a gyulladás kezd ráhúzódni a tüdejére.

Zsuska ijedtében felsikoltott, majd szája elé kapta a kezét, nehogy a gyerek meghallja a szobában.

– Van rá gyógyszer?

– Van, a patikus el tudja készíteni maguknak, de minél előbb be kell adni a kicsinek, nehogy vizenyős legyen a tüdeje.

– Értem, köszönöm szépen, doktor úr. Mivel tartozom?

Az orvos megmondta az árat, Miklós kifizette, aztán kikísérte a férfit. Amikor visszament a konyhába, Zsuska az asztalnál ült, és az üres pénzes dobozt bámulta.

– Miből fogjuk kifizetni az orvosságot?

– Majd megoldom valahogy.

– Megoldod? És mégis hogyan? Nincs több tartalékunk, és terményünk sem, amit eladhatnánk.

Miklós odalépett hozzá, és átölelte a vállát.

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Kitalálok valamit, és a Jóisten megsegít minket.

folyt köv.

Lassan teltek a napok a Boros tanyán. A tavasz egyre nagyobb teret követelt magának a határban. Hosszabbak lettek a nappalok, rövidebbek az éjszakák, nyíltak a virágok, fakadtak a rügyek, és nem csak a madarak csicsergése jelezte, hogy éled a természet, hanem a tehenek bőgése is. Sarjadt a fű, érezték az illatát, megunták a tavalyi szénát és az egyhelyben ácsorgást, vágytak már a friss legelőre.

Miklós is készült a fiaival a nagy tavaszi munkákra. A fákat már megmetszették, a talajt előkészítették, kezdőthetett a tavaszi vetés. Szépen alakult az életük, csak kicsi Zsuzska köhögése nem akart elmúlni.

Egyik reggel, amikor a kislány kiment megetetni a csirkéket, Miklós megállt Zsuska mellett a konyhában.

– Nem tetszik nekem ez a gyerek. Még mindig köhög.

– Nem tudom, mi lehet a baj. Hiába adom neki a hársfateát és a mézet, nem használ.

– Láza van?

– Nincs, hála Istennek, és jól érzi magát, szaladgál egész nap, elvégzi a dolgát, csak ez a köhögés, ez nem akar múlni.

A beszélgetés után Miklós gondterhelten tett-vett egész nap, furcsa nyugtalanság kerülgette a szíve tájékát. Szótlanul végezte a dolgát, csendben ette az ételét. Zsuska meg is kérdezte tőle vacsora után, amikor elpakolta az edényeket:

– Mi baj van? Egész nap szavadat se hallom.

– Olyan rossz előérzetem van... Nem tudom megmagyarázni.

– Kicsi Zsuska miatt?

– Igen.

Mintha meghallotta volna, hogy róla beszélnek, a kislány hirtelen odaperdült eléjük fehér hálóingben.

– Meddig kell még várjak az esti mesére?

– Bújsz be de rögtön az ágyba, te gyerek! – szólt rá az anyja. – Csak úgy mezítláb mászkálsz a kövön?! Azt a mindenedet, te lány! Így is köhögsz.

Kicsi Zsuska bosszúsan nézett rá, majd dacosan Miklós felé fordult:

– Ma édesapám meséljen nekem!

– Én? Anyádnak jobban megy az ilyesmi.

– Tudom – mondta mosolyogva, miközben odabújt az apjához –, de ma azt szeretném, hogy maga meséljen.

Miklós tanácstalanul megvakarta a füle tövét. Mégis mit meséljen ennek a gyereknek? Nem ő volt a szavak embere, az asszonynak volt jó a beszélőkéje, de kicsi Zsuska olyan ácsingózva nézett rá, hogy nem tudott neki ellenállni.

– Na, jól van, de most irány az ágy! Csak akkor mesélek, ha lefeküdtél.

– Éljen, éljen! – tapsikolt örömében a kislány, szaladt a nagyszobába, beugrott az ágyába, bebújt a dunyha alá, és kíváncsian várta a mesét.

Miklós leült az ágya szélére, zavartan megköszörülte a torkát, és belekezdett a történetbe:

– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény kemencekészítő legény. Olyan szegény volt, hogy csak egy nadrág, egy ing, egy pár csizma volt minden vagyona, meg a ládája, amiben a szerszámait tartotta. Sokfelé járt az országban, sok faluban megfordult, sok emberrel találkozott. Készítette a kemencéket, egyszerű búbosat a szegény embereknek, mázas csempéből cifra cserépkályhát a gazdagoknak, és olyan is akadt, akinek csak meg kellett javítania a kemencéjét. Hosszú vándorútján egy kicsike faluba tévedt. Dolgos, becsületes emberek laktak ott, akik jól tartották. Egyik este, amikor elment a szüreti bálba, találkozott egy tündérrel.

– Egy igazi tündérrel? – csodálkozott kicsi Zsuska.

– Úgy bizony.

– És honnan tudta, hogy tündér?

– Nem tudta, csak érezte. Ez a tündér olyan szép volt, amilyet a legény még életében nem látott.

– Szebb volt a tündér, mint édesanyám?

– Nem, pont olyan szép volt mint ő. A legény összeszedte minden bátorságát, és felkérte táncolni. Igen ám, de a tündér azt mondta neki, hogy nem tud.

– De hát a tündérek mind tudnak táncolni.

– Na, ez olyan volt, hogy nem tudott.

– És aztán mi történt?

– A legény megtanította, és egész este táncoltak. Hajnalban, amikor elhallgattak a zenészek, a tündér el akart tűnni, de a legény megállította, és másnapra találkát kért tőle. El is ment a tündér, finomakat ettek, jót beszélgettek, és estére a legény már tudta, senki más nem lehet a felesége, csak ő.

– Ugyan már, édesapám, a tündéreket a királyfik szokták feleségül venni, nem a szegénylegények.

Miklós mosolyogva nézte méltatlankodó lányát.

– Pedig így történt, eldöntötte magában, hogy megkéri a tündér kezét, és meg is tette.

– És a tündér hozzáment? – csodálkozott kicsi Zsuska.

– Hát, a legény előbb leszolgálta a három évet a katonaságnál, aztán egy évig keményen dolgozott, hogy elkezdhessék a közös életet.

– A tündér olyan sokat várt a legényre?

– Bizony, négy évet.

– Hm, akkor biztos nagyon szerette – mondta elgondolkodva a kislány. – Aztán mi történt?

– Amikor a legénynek elég pénze lett, összeházasodtak, és nagy lakodalmat csaptak. Építettek maguknak egy szép kis tanyát, ahol lakhattak, gyerekeik születtek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

– Ez jó kis mese volt, édesapám – ásított egy nagyot kicsi Zsuska –, majd holnap is maga meséljen nekem.

– Jól van – egyezett bele Miklós, és alaposan betakarta a kislányt, aki rögtön el is aludt.

Miután becsukta maga mögött a szoba ajtaját, kiállt egy kicsit az udvarra, hogy beszélgessen a Jóistennel. Amikor végzett, tanácstalanul törte a fejét, hogy mégis milyen mesét találjon ki másnapra kicsi Zsuskának?

folyt.köv.

Miklós mosolyogva nézte a két nyurga fiatalembert. Lassan lépkedtek a dűlőúton a tanya felé, mert nehéz terhet cipeltek a hátukon. Miklós, az idősebbik fia, szakasztott az ő fajtája volt. Az öccsében volt az apjából is, az anyjából is.

– Hát ti merre jártatok?

– Csak itt a kiserdőben. Reggel benéztem a fáskamrába, láttam, hogy kevés a tűzifánk. Mondtam Marcinak, hogy menjünk, és hozzunk annyit, amennyit csak elbírunk.

– Jól van, nagyon derék. Ha lepakoltatok, menjünk be a házba. Anyátok már szólt, hogy mindjárt kész a vacsora.

– Jól van, édesapám.

– A lovat megnéztétek? Rendben van a patkója?

– Az egyik egy kicsit lötyögött, de kicseréltük, nem lesz vele gond.

Miután elrendezték a fát, a kútnál alaposan megmosakodtak mind a hárman, és beléptek a konyhába, ahol igencsak finom illatok fogadták őket.

– Hm, mit főzött, édesanyám? – kíváncsiskodott Marci, és már lesett volna a konyharuha alá, hogy mi van a tálban, de Zsuska rácsapott a kezére.

– Mész onnan de rögtön!

– Csak egy kis kóstolót.

– Semmi kóstoló! Előbb levest kell enni! Terítsetek meg, aztán ehetünk.

A fiúk elrendezték a tányérokat és az evőeszközöket, majd asztalhoz ültek.

– Kicsi Zsuska hol van? – kérdezte Miklós.

– A kemencesutban. Most vacsoráznak a babái.

– Megyek, szólok neki.

Miklós halkan kinyitotta a szobaajtót, belesett a kemence mögé, ahol a kislánya annyira belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vette.

– Ezt most mind szépen megeszitek, hogy nagyra nőjetek. Ej, te Borcsa, nem szabad! Előbb a levest kell megenni!

– Csak egy kis kóstolót, az íze kedvéért – mondta kissé cincogósabb hangon.

– Nem, nem! Csak szépen sorjában. Ha megetted a levest, akkor jöhet a sütemény.

– Nyam, nyam, nagyon finom lett, édesanyám.

– Örülök, hogy ízlik. Megettétek a bablevest?

– Igen, megettük mindet!

– Jól van, akkor jöhet a tepertős pogácsa.

– Jut nekem is abból a pogácsából? – kérdezte Miklós.

– Édesapám! – kiáltott kicsi Zsuska, és már szaladt is végig a kemencepadkán az apja karjaiba.

– Hopp, most megvan az én kis szőke, kék szemű angyalkám. Menjünk vacsorázni!

– Jó, de ne tegyen le, csak az asztalnál.

Miklós úgy ahogy volt, ölben vitte ki a gyereket a konyhába.

– De nagy csomagja van, Boros uram! – nevetett Zsuska, amikor meglátta őket.

– Itt találtam az ágy alatt, gondoltam megtartom. Valamire csak jó lesz.

Kicsi Zsuska kuncogott, majd hirtelen köhögni kezdett. Nem tartott sokáig, ahogy jött, úgy el is múlt. Miklós letette a gyereket, a család körbeülte a terített asztalt, megfogták egymás kezét, elmondták az asztali áldást, aztán jóízűen megették a bablevest és a tepertős pogácsát.

Vacsora után a fiúk elmosogattak, Zsuska jó alaposan megmosdatta a kislányt, hálóinget adott rá, aztán ágyba parancsolta. A fiúk is lefeküdtek a konyhából nyíló kisszobában. Miklós kiment az udvarra, körbenézte a jószágot, hogy minden rendben van–e, aztán visszament a konyhába, bezárta az ajtót, és tett pár hasábot a kemencében lobogó tűzre. Miután ők is lefeküdtek aludni, Zsuska odabújt Miklóshoz, és halkan azt kérdezte:

– Min gondolkodtál olyan nagyon vacsora előtt?

– Csak eszembe jutott a piros kosarad.

– A piros kosaram? Minek töröd a fejed ilyen régi dolgokon?

– Nem töröm én a fejem, csak kíváncsi vagyok, mi volt benne.

– Nem mondom meg. Nincs itt az ideje.

– Ej, a nemjóját! Mégis mikor jön el az ideje? Már huszonnégy év eltelt azóta.

– Remélem, sohanapján.

Miklós csodálkozva nézett az asszonyra. A szoba másik végében kicsi Zsuska forgolódott egy darabig a kiságyban, köhögött kicsit, aztán békésen aludt.

– Nem tetszik nekem ez a gyerek – mondta Miklós. – Mióta köhög?

– Reggel köhögött egy kicsit, meg most este. Tegnap elkapta a délutáni zápor, amikor a tyúkólból behozta a tojásokat. Egyem a kis szívét, annyira vigyázott, nehogy elejtse őket, nem mert átszaladni az udvaron, és bőrig ázott, mire beért a konyhába. Egyből levetkőztettem, jól megtörölgettem, de úgy látszik, mégis meghűlt egy kicsit. Majd holnap főzök neki hársfateát, attól meggyógyul.

– Remélem, igazad lesz – mondta Miklós kissé aggodalmas hangon, majd közelebb húzta magához az asszonyt. – Úgy hallom, elaludt...

– Igen, én is úgy hallom...

Az ágy halkan reccsent egyet, Zsuska kuncogott, ahogy Miklós bajusza végig csiklandozta a nyakát, aztán magukra húzta a dunyhát...

folyt.köv.

Zsuska kivette a könyvet a kosárból és olvasni kezdett:

Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtől, és megszűnjön nyomtalanul, mint a kihűlt fazék párája. Lehetséges–e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bőségben él, és mosolyog rá az élet mindennemű örömeivel, lehetséges–e, mondom, hogy ne legyen egy felső elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek.

– Ez melyik könyvből van?

– Mikszáth Kálmán: Különös házasság.

– Nocsak... Maga ilyeneket olvas?

– Miért? Mit kellene olvasnom? – kérdezte Zsuzska kissé paprikásan.

– No, le ne nyeljen keresztben, mert kérdezni mertem – nevetett Miklós. – Ezt a könyvét nem ismerem.

– Melyiket ismeri?

– A jó palócokat. Na, folytassa a történetet! Hátha én is kedvet kapok a házasságra – kacsintott Zsuskára.

A lány fülig pirult, de folytatta a mesélést.

Amikor már jócskán benne voltak a délutánban, az elemózsia is előkerült a kosárból. Volt ott mindenféle finomság. Frissen sült kenyér, füstölt sonka, füstölt kolbász, paprika, paradicsom, vöröshagyma és almáslepény. Miután jól befalatoztak, finom bodzaszörppel öblítették le a kései ebédet, vagy korai vacsorát, ahogy vesszük. Az öt órai harangszó már a főutcán találta őket. Kart karba öltve sétáltak egymás mellett. Miklós vitte az egyik kosarat, Zsuska a másikat.

– Csalafinta egy leányka maga, hallja–e.

– Úgy gondolja?

– Úgy. De árulja el, mi van ebben a kosárban? Igencsak könnyű...

– Nem mondom meg.

– Miért nem?

– Mert nincs itt az ideje.

Amikor odaértek a lelkészlak elé, még beszélgettek egy kicsit, majd Zsuska így búcsúzott el a férfitól:

– Látja, így van ez. Ha a megfelelő nőt választja, akkor nem lesz gondja az életben sem az ételre, sem a társaságra.

Miklós elgondolkodva nézett végig a tanya udvarán. Nem gondolta volna huszonnégy évvel ezelőtt, hogy milyen jó vásárt csinál azzal az egyszerű, barna színű vesszőkosárral.

– Ha befejezted az ábrándozást, mosd meg a kezed és gyere be! Mindjárt kész a vacsora.

Zsuska mosolyogva állt a konyhaajtóban. Barna hajába itt–ott már ősz tincsek vegyültek, a három gyerek után az alakja sem olyan volt, mint lánykorában, de a huncutság, amit Miklós annyira szeretett, nem tűnt el barna szeméből.

– Megyek már, csak van még egy kis dolgom.

Átvágott az udvaron, és belépett a fáskamrába. Csípősek voltak még a reggelek, és igencsak megfogyatkozott már a tűzrevaló. Na, majd holnap elszalajtja a fiúkat a közeli kiserdőbe egy kis tűzifáért.

Ahogy kilépett az ajtón és dudorászva sétált a tanya felé, hirtelen megállította egy távoli kiáltás:

– Édesapám!

folyt.köv.