Kicsilány írni kezd...
A megtalált bátorság 5. rész
Az éjszaka békésen telt, a katona pihenését nem zavarták meg zaklatott álomképek. Reggel felébredt, megmosdott, megborotválkozott, tette a dolgát, ahogy mindig. A nap eseménytelenül zajlott, beszélgetett a társaival, várták a parancsot, hogy mikor indulnak a következő csatába. A tündérről, a forrásról és a próbatételről azonban mélyen hallgatott. A szíve mélyén érezte, hogy nem beszélhet róla. Ha beszélne, akkor hiába állja ki a próbát, nem gyógyulna meg. Az esti őrségváltás után elhagyta a tábort, és elindult az erdő felé.
Hamar odaért az ösvény bejáratához, és nyugodtan sétált a fák között. Körülötte minden csendes volt, néha egy halk nesz, ágreccsenés, béka kuruttyolás, tücsök ciripelés hallatszott, az éjszaka hangjai. Néhány lépés után megállt a forrás partján.– Ez nem is volt olyan nehéz, és elég gyorsan ideértem. Most iszok a forrás vizéből, aztán még hat nap, és meg is gyógyultam. Jól van, menni fog ez. Menni fog! – így biztatta magát.
A templom harangja elütötte az éjfélt. Nagyot sóhajtott, lehajolt a víz fölé, hogy igyon egy kortyot, amikor hirtelen ismeretlen hangok suttogását hallotta. Nagyon megijedt, felegyenesedett, körbenézett, de nem látott senkit a sötétben. Arra gondolt, biztos csak képzelődött. Újra lehajolt a víz fölé, és megint hallotta a hangokat. Először nem értette, mit mondanak, de ahogy erősödött a hangjuk, megértette. Bárcsak ne értette volna! Nagyon bántó szavakat suttogtak neki:
– Gyáva vagy... Haszontalan vagy... Cserben hagytad a bajtársaidat... Mindig csak elmenekülsz... Kinek kellenél így... Nem vagy jó semmire... Nem vagy jó semmire... Nem vagy jó semmire…
Először megdöbbent. Újra felegyenesedett, csendben figyelt, de senkit nem látott a közelben.
– Biztos csak a képzeletem játszik velem – suttogta maga elé. Azzal megint lehajolt, de amint inni próbált a vízből, a hangok újra rákezdtek kegyetlen suttogásukra. És ez így ment jó darabig. Nem látott senkit, de amint inni próbált, a hangok is megjelentek.
A katona kétségbe esett. A szíve olyan szaporán vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A homlokán gyöngyözött az izzadtság, a légzése felgyorsult, a látása eltompult, úgy érezte, mindjárt elájul. A fülére tapasztotta a kezét, hogy ne hallja a hangokat, és torkaszakadtából üvölteni kezdett:
– Nem vagyok gyáva! Nem vagyok gyáva! Én jó ember vagyok! Mindig segítek a bajban, csak megsebesültem, és azóta félek! De meg fogok gyógyulni! Meg fogok gyógyulni! Újra bátor leszek! A forrás vize segít nekem! A forrás vize segít nekem! Minden rendben lesz! Minden rendben lesz!
Kis szünetet tartott, mert égett a tüdeje a kiabálástól, aztán így folytatta:
– Ezek csak az én félelmeim. Nincs itt senki, csak én. A hangok csak a fejemben léteznek. Az eszem gonosz játéka ez, nem a valóság. Nincs itt senki, csak én. A hangok nem léteznek.
Leengedte a karját és kinyitotta a szemét. Várt pár pillanatig, de nem hallott semmit. Odahajolt a víz fölé, óvatosan belemerítette a kezét, megint várt egy kicsit, de nem hallott semmit. Aztán ivott egy kortyot. A hűsítő forrásvíz lecsúszott a torkán, és kellemes érzés árasztotta el a testét. A szíve egyenletesen vert, a légzése is lelassult, és szokatlan nyugalom szállta meg.
– Köszönöm! – mondta alig hallhatóan. – Köszönöm szépen.
Nagyon sóhajtott, és elindult a tábor felé. A lábain mintha óriási betontömbök lettek volna, olyan lassan lépkedett, de a szívébe beköltözött a remény. Még hat nap, és meggyógyul. Még hat korty a forrás vizéből, és meggyógyul.
A megtalált bátorság 4. rész
Nagyon lassan telt el a három nap. Mivel nem harcoltak, így a katona csak téblábolt a táborban. Kitisztította a fegyvereit, pedig nem is használta őket. Lecsutakolta a lovát, pedig nem is lovagolt rajta. Kifényesítette a bakancsát, pedig nem is sározta össze a csatában. Nem beszélgetett senkivel, elmerült a gondolataiban. Ha evett, nem érezte az étel ízét. Ha ivott, nem érezte, hogy oltaná a szomját. Egyfolytában a tündér járt az eszében, és az, hogy vajon segít-e neki. Csak várt és várt és várt. Aztán a harmadik napon felkelt, és nagyon jó kedve volt.
– Ma végre megtudom, segít-e a tündér – mondta bizakodva. – Biztosan segíteni fog, a tündérek jószívűek.Aztán elkomorodott. És mi van akkor, ha nem? Ha ez nem egy kedves, hanem egy gonosz tündér? És ha a bolondját járatja vele? Ha mégsem segít? Csak mondta, hogy menjen ma vissza a forráshoz, és nem is lesz ott? Vagy nem csinál semmit, csak kineveti, amiért olyan hiszékeny volt?
Így gondolkodott egész nap. Hol elhitte, hogy segít neki a tündér, hol nem. Az idő ólomlábakon járt, nem találta a helyét. Amikor leszállt az éj, elindult az erdő felé. Nagyon ideges volt, nem tudta, mi fog történni. Már ismerte az ösvényt, így hamar odaért a forráshoz. Leült a partjára, és várta az éjfélt. Az utolsó harangkongás után nagy fényesség lett a tisztáson, és megjelent a tündér.
– Jó estét, katona.
– Jó estét, tündér. – Nagyot sóhajtott. Most eldől a sorsa. Vagy meggyógyul vagy örökre így marad.
– Miért vagy olyan ideges? – kérdezte a tündér mosolyogva.
– Nem vagyok ideges. Vagyis igen... az vagyok.
– Mégis miért?
– Mert nem tudom, hogyan döntöttél, segítesz-e nekem vagy sem. Egész nap ezen gondolkodtam.
– És mire jutottál? – A tündér még mindig mosolyogva nézte a katonát.
– Semmire – felelte szomorúan. – Hiába gondolkodtam rajta egész nap, nem jutottam semmire. Ez a te döntésed, én nem tudom befolyásolni. Ha úgy döntesz, hogy segítesz nekem, akkor nagyon boldog leszek. Ha úgy döntesz, hogy nem segítesz nekem, akkor nagyon szomorú leszek. De bárhogy döntesz, én elfogadom.
A tündér nem felelt, csak nézte átható tekintetével. A katona úgy érezte, mintha belelátna a bensőjébe, egészen a szíve mélyére.
– Úgy döntöttem, hogy segítek neked.
– Nagyon köszönöm, nagyon köszönöm, én…
– Még nem fejeztem be! Segítek neked, mert úgy érzem, megérdemled, de ennek ára van.
– Persze, persze, kérj, amit csak akarsz, bármit megteszek, bármit megadok neked, csak segíts nekem, kérlek!
– Én nem kérek tőled semmit.
A katona nagyon megdöbbent.
– Nem kérsz tőlem semmit cserébe? Hát az hogy lehet?
– Én nem kérek tőled semmit – mondta újra a tündér –, de ahhoz, hogy visszanyerd a bátorságod, ki kell állnod egy próbát.
A katona meglepődött. Próbát? Azt hitte, csak iszik a forrásból és kész, visszanyeri tőle a bátorságát.
– Milyen próbát? – kérdezte óvatosan.
– Holnap éjszaka gyere el ide az erdőbe a forráshoz. Ha a falu templomának harangja elütötte az éjfélt, akkor ihatsz egy kortyot a vízből. De nem többet, csak egyetlen kortyot. Aztán menj vissza a táborba. Összesen hét éjszaka kell ezt megtenned. Jól vigyázz, mind a hét éjszaka, pontban éjfélkor kell innod és csak egy kortyot, különben nem nyered vissza a bátorságod.
A katona csodálkozva nézett a tündérre. Ennyi az egész? Hét éjszaka idesétál, iszik egy korty vizet, és már meg is gyógyult? Ez sokkal könnyebb próba, mint gondolta.
– Jól van, így fogok tenni. És köszönöm szépen, hogy segítesz nekem. Akkor holnap éjfélkor találkozunk.
– Én nem leszek itt.
A katona nagyon elcsodálkozott. Milyen különös tündér ez?
– Hogyhogy? Azt hittem, itt leszel és nézed, hogy tényleg csak egyetlen kortyot iszok-e a vízből.
– Arra nem lesz szükség.
– Nem lesz rá szükség? Miért nem?
– Azért, mert megbízom benned. És ne felejtsd el, én tündér vagyok. Tudni fogom, ha megszeged a szabályokat, akkor is, ha nem vagyok itt és nem látlak.
– Én becsületes ember vagyok. Meg akarok gyógyulni. Mindent úgy teszek majd, ahogy mondtad.
A tündér most nem mosolygott. Átható tekintetével a katona arcát fürkészte. Nagyon komoly volt, amikor megszólalt:
– Az élet sokszor választás elé állítja az embereket. Van könnyebb út és van nehezebb út, de sokszor bebizonyosodik, hogy a könnyebbnek hitt út a nehezebb. Mindig van választási lehetőség, te döntesz, hogy merre indulsz, melyik úton, ezért jól gondold meg, mit választasz. Van olyan út, amiről nem lehet letérni, és van olyan út, amin nem lehet visszafordulni. A döntés a tiéd.
A katona csak nézte a tündért. Bármit megadott volna érte, hogy visszanyerje a bátorságát. Ha ehhez az kell, hogy kiálljon egy próbát, akkor megteszi.
– Vállalom! – bólintott határozottan.
– Rendben. Kitartás, és sok sikert! – mondta a tündér, és már ott sem volt.
A katona elgondolkodva indult vissza a táboruk felé. Hét nap, hét korty. Ez a próbatétel. Nem lesz nehéz, biztosan meg tudja csinálni, és aztán újra bátor lesz.
A megtalált bátorság 3. rész
A katona bement a sátrukba, lefeküdt az ágyára, de sokáig nem tudott elaludni, csak álmatlanul forgolódott és a hallottakon gondolkodott. Vajon a forrás vizétől meggyógyulna? Létezik-e egyáltalán a forrás? És a tündér? Olyan hihetetlen volt ez az egész. Egy kis víztől mégis hogyan gyógyulhatna meg? Már pirkadt, mire elnyomta az álom, de nem volt benne köszönet. Egy rusnya, fogatlan, gonosz tündér kergette az erdőben, és azt kiabálta utána: Nem adok a vízből, nem adok a vízből, nem adok a vízből!
Reggel fáradtan ébredt, karikás volt a szeme, nem volt étvágya, csak téblábolt egész nap a táborban, nem találta a helyét. Mire leszállt az éj, eldöntötte magában, egy élete egy halála, ő utánajár ennek a dolognak. Ha létezik a tündér és a forrás, lehet, hogy meggyógyulna tőle. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy. Meg kell próbálnia. Meg kell próbálnia!Miután este átadta az őrséget, eltette a fegyvereit, vett egy nagy levegőt, és elindult arrafelé, amerre mondta neki a társa. Hamar odaért az erdőhöz, és megtalálta az ösvény bejáratát. Óvatosan lépkedett a fák között, mert csak az orráig látott. Minden zajra, ág reccsenésre összerezzent. Már éppen feladta volna, amikor valami megcsillant a távolban. Elindult arrafelé, és megpillantotta a forrást, de nem volt ott se tündér, se senki. Leült a partjára, csak nézte a vizet, és az jutott eszébe, milyen bolond volt, hogy idejött. Az a két katona most biztos rajta nevet, miközben gurítják le a pálinkát a torkukon. Ahogy ezen gondolkodott, megkondult a távolban a nagytemplom harangja. Meg is lepődött, milyen tisztán odahallatszott a hangja. Tizenkettőt ütött, tehát pont éjfél volt.
Várt egy darabig, de nem látott senkit. Arra gondolt, biztos becsapták a bajtársai. Úgy döntött, nem vár tovább, de mielőtt visszaindul, még iszik a forrás vizéből, mert nagyon megszomjazott útközben. Elővette a kulacsát, hogy belemerítse a vízbe. Abban a pillanatban, ahogy a keze a vízhez ért, hirtelen vakító fényességet látott, és megjelent egy női alak a víz felett. Nagyon megijedt, majdnem elszaladt, de valahogy csak összeszedte a bátorságát. A tündér mosolygott rá – szép, fiatal nő volt, hosszú hajú, csillogó szemű, nem olyan rusnya, mint az álmában – és azt kérdezte tőle:
– Mitől félsz katona?
– Én? Nem félek semmitől. A leghíresebb vitéz vagyok a seregben.
A tündér tovább mosolygott rá és így felelt:
– Ne hazudj nekem, hiszen látom rajtad, hogy remegsz, mint a nyárfalevél. Megkérdezem még egyszer: mitől félsz?
A katona nagyon elszégyellte magát, lehajtotta a fejét, úgy válaszolt:
– Mindentől.
– Ugyan miért?
– Megsebesültem az egyik nagy csatában. A szívem mellé fúródott a golyó, majdnem belehaltam. Kivették ugyan, de hét nap hét éjjel lázasan feküdtem, mindenki azt hitte, meg fogok halni. Aztán a hetedik napon felébredtem, és semmi bajom nem volt. Legalábbis azt hittem. De nem így történt, mert a csatákban félni kezdtem. Féltem, hogy újra eltalálnak, megsebesülök vagy meghalok. Én, aki addig mindig az első sorban küzdöttem, most szégyenszemre a társaim mögé bújtam.
– És miből gondolod, hogy én segíthetek neked?
– Az egyik bajtársam mesélte, hogy lakik itt az erdőben egy csodatévő tündér. Ő őrzi a bátorság forrását. Aki abból iszik, soha többé nem fog félni semmitől sem.
A tündér egy ideig szótlanul nézte a katonát, majd elmosolyodott és azt kérdezte:
– Mond csak, miért kellene neked segítsek? Ha újra bátor lennél, mennél a csatákba és sok embert megölnél. Ha te gyáva maradsz, azok az emberek életben maradnak, mert nem tudod megölni őket.
A katona nagyon meglepődött azon, amit a tündér mondott. Sokáig gondolkodott, majd így felelt:
– Ha újra bátor lennék, nem kellene a társaim mögé bújnom, akiket ezzel a viselkedéssel veszélybe sodrok. Szeretnék segíteni nekik, de most csak a terhükre vagyok.
A tündér egy darabig nem válaszolt, csak nézte a katonát.
– Rendben van. Gyere vissza három nap múlva, pontban éjfélkor itt várj rám. Akkor megmondom, segítek-e neked.
A tündér amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt. A katona csak állt ott a sötétben tanácstalanul. Most mit tegyen? Igyon? Ne igyon? A tündér azt mondta, három nap. Azon már nem fog múlni. Nehéz szívvel, de elindult a tábor felé. Három nap. Három nap múlva kiderül, segít-e neki a tündér. Három nap múlva kiderül, hogy meggyógyul-e, megtalálja-e újra a bátorságát.
A megtalált bátorság 2. rész
A katona csodálatos felépülésének híre hamar elterjedt a táborban. Korábban senki nem adott volna egy lyukas garast sem az életéért, de most mindenki nagyon örült, hogy visszatért közéjük. Ahogy jobban érezte magát, újból az első sorban harcolt, ahogy mindig. Tette, amit kellett, de érezte, valahogy nem olyan, mint régen. Amikor célra tartott, gyöngyözött a homlokán az izzadtság, megremegett a keze, és elvétette a lövést. Heves szívdobogása volt, de nem az izgalomtól, hanem a félelemtől. A társai nem tudták mire vélni, mi történt vele. Ő, akire mindig számítani lehetett, most hátramaradt, elbújt mögéjük a harcban.
Teltek a napok, csata csatát követett, és csak nem akart elmúlni belőle ez az érzés. Mintha belekapaszkodott volna tíz körömmel a hátába, jó szorosan, és nem eresztette. Amerre ment, cipelte magával a félelmet. Zavarta nagyon, de nem tudott ellene semmit sem tenni, teljesen tanácstalan volt. A bajtársain észrevette, hogy tudják róla, esténként látta a tábortűz mellett a tekintetükben. Hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött, és látta, ahogy ujjal mutogatnak rá. Az egyik este épp őrségből jött visszafelé a sátrukhoz, amikor meghallotta, ahogy két társa beszélget, eléggé kapatos hangon. Behúzódott az árnyékba, onnan hallgatta, mit beszélnek.
– Én mondom, komám, nincs ez így jól. Csak úgy elbújik mögénk, miközben mi az életünket kockáztatjuk?
– Ne beszélj így róla! Nem az ő hibája. Megsebesült, oszt így járt. Majd elmúlik. Korábban hányszor megmentette a te életedet is? Vagy tán már el is felejtetted, hogyha ő nincs, most nem szlopálnád itt a pálinkámat, hanem alulról szagolnád az ibolyát?
Csak egy hangos morgás és böffentés volt erre a válasz. Cigarettára gyújtottak, sokáig hallgattak, majd az alacsonyabbik egyszer csak megszólalt:
– El kellene küldeni az erdei tündérhez, aki a bátorság forrását őrzi. Ott inna a vízből, és egyből meggyógyulna.
– Ne beszélj ostobaságokat, hallod-e. Ha létezne az a forrás, az ellenség már rég kiitta volna az utolsó cseppig.
– De bizony létezik, ha mondom.
A magasabbik, a pálinkaszagú, nagyot szippantott a cigarettájából, jó mélyre leszívta a füstöt, félrefordította a fejét, és sunyi tekintetével méregette.
– Tán láttad te magad? A tündért is, meg a forrást is?
– Én magam nem láttam, de biztosan tudom, hogy létezik. Ismerek egy embert a városban. Ő mesélte nekem, hogy az egyik földijének van egy komája, akinek a szomszédjában lakik a keresztapja, na annak a középső fiának van egy cimborája, az ivott abból a forrásból, és soha többé semmitől se félt.
– No hiszen, előbb kel fel a nap a seggemből, minthogy én elhiggyem neked ezt a marhaságot. Még hogy tündér.
Azzal botladozva továbbállt, nem foglalkozott a társával. A katona, aki eddig a sötétből hallgatta a történetet, most odalépett hozzá. Izzadtság, pálinka és dohányfüst szagának keveréke csavarta az orrát, de nem tétovázott.
– Figyelj csak, bajtárs! Úgy hallottam, te tudnál nekem segíteni.
A másik meglepődött, hogy egy árny csak úgy elé lépett. Hunyorgott a sötétben, mert hirtelen nem ismerte fel, ki az. Amikor meglátta, hogy a beteg katona az, kissé elszégyellte magát.
– Hallottad, amit az előbb beszéltünk?
– Igen. Onnan tudom, hogy te segíthetnél rajtam.
– Én nem, de az erdei tündér igen.
– És hol találom azt a tündért? Te ismered azt a helyet? Kérlek, mutasd meg nekem!
Emez kicsit tétovázott, de némi hallgatás után csak kibökte:
– Hát... Én nem ismerem, vagyis nem tudom, pontosan hol van... de úgy hallottam... Várjunk csak, merre is... – Megvakarta a füle tövét, böffentett kettőt, szívott egyet a cigarettájából, aztán így folytatta: – Mész egyenesen a királyi úton, amíg el nem éred a tölgyeserdőt. Ott a fák között van egy ösvény, amit alig lehet észrevenni. Azon elindulsz befelé, egészen addig, ahol a legsötétebb az erdő és a legtöbb fenevad lakik. Ott fakad a forrás. A tündér ott ül éjszaka a partján, és őrzi a vizet, nehogy bárki igyon belőle.
A megtalált bátorság 1. rész
Egyszer régen, nagyon régen, amikor az öregapám – aki olyan öreg, mint a vén diófa az udvarunkban – kisfiú volt, élt a falujukban egy öreg katona. Nagy bajuszú, nagy szakállú, mosolygós szemű ember. Senkitől és semmitől nem félt, mindenkivel kedves volt, és ha igazán, szívből nevetett, azt a falu mind a négy sarkában hallani lehetett. Ő mesélte ezt a történetet öregapámnak, én pedig tőle hallottam.
Ez az öreg katona nem volt ám mindig öreg. Legénykorában a király seregében szolgált, és nem volt nála derekabb, bátrabb vitéz kerek e világon. Tudták a feljebbvalói, hogy rá mindig lehet számítani a csatában. A bajtársai szerették, mert sose hagyott hátra senkit, a legnagyobb veszélyből is kimentette a sebesülteket.
Egyszer, a nagy háborúban, amikor a környező királyságok mind akartak egy jó nagy darabot szeretett hazánk földjéből, ez a bátor katona ismét az első vonalban harcolt. Nem volt olyan félelmetes küldetés, amit ne vállalt volna el. Nem volt olyan veszélyes bevetés, amiben ne vett volna részt. Egy titkos akcióban, amiről csak egy maroknyi ember tudott, súlyos sebesülést kapott. Egy orvlövész a szívére célzott, de szerencséjére vagy az őrangyalának köszönhetően a golyó lecsúszott a keresztről, amit mindig a nyakában hordott. Még a nagyapjától kapta, sok-sok évvel ezelőtt, amikor először ment háborúba. Az idős bácsi indulása előtt elvitte a keresztet a templomba, ott megáldatta a plébánossal, úgy adta oda neki.– Kisunokám – mondta a nagyapja –, az élet nehéz. Háborúban különösen. Sok nehézséggel kell majd szembenézned. Félelemmel, fájdalommal, betegséggel. Mindig lesznek olyanok, akik elárulnak, de mindig lesznek olyanok is, akik segítenek. Találkozni fogsz a kétségbeeséssel, de találkozni fogsz a reménnyel is. Ugyanazon az úton jár a gyűlölet és a szeretet is, de te döntöd el, az útnak melyik oldalán sétálsz. Én már öreg ember vagyok, sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam az életben. Én is voltam háborúban, így tudom, mivel jár. Most nem lehetek melletted, hogy megvédjelek, de minden nap gondolok rád és imádkozom érted, hogy épségben hazatérj. Ez a kereszt megóv téged minden bajtól és szerencsétlenségtől. Amíg a szíved és a lelked tisztaságát, becsületességét megőrzöd, és helyén van az eszed, addig nem lehet baj. A Jóisten vigyázzon rád, áldása kísérje utadat, és soha ne veszítsd el a hited!
Sokáig megvédte a kereszt, soha nem sebesült meg a csatákban, de azon a végzetes éjszakán a lecsúszott golyó mélyen a testébe fúródott, majd megállt a szíve mellett. A társai visszavitték a táborba, ahol megoperálták, de sok vért vesztett, az orvosok nem bíztak benne, hogy megéri a másnap reggelt. Az élete egy hajszálon függött. Hét nap hét éjszaka lázasan feküdt az ágyában, hánykolódott, forgolódott, rémálmai és nagy fájdalmai voltak. Hol félrebeszélt, hol imádkozott, hol a nagyapját szólongatta. Aztán a hetedik napon kinyitotta a szemét, felült az ágyában, enni, inni kért, nem is látszott rajta, hogy nemrég még a halállal keringőzött láztól gyötört testtel.