Rejtett csodák

Ködbe burkolózott ma reggel a város. Derekasan küzdött a hőmérő higanyszála, de alig tudta feltornászni magát 0° fölé. Legalábbis a mi utcánkban. Mondjuk ez nem mérvadó, mert az erdő mellett mindig pár fokkal hűvösebb van, mint bent a városban. Ez nyáron nagyon jó, télen nem annyira, a fűtés miatt, de nem panaszkodom. Én is elővettem a télikabátomat, mert az őszi-tavaszi átmeneti kabátot már kevésnek éreztem. Sapkát, kesztyűt húztam, csizmát még nem, és elindultam dolgozni. Próbálkozott a napocska, hogy megmutassa magát, de a ködfátyol szívósabbnak bizonyult, nem adta meg magát, így furcsán derengő napsütésben tekertem az irodánk felé.

A kishíd előtti zöld területen apró csodát láttam. Szorgos pókok szőtték be hálójukkal a fűszálak tetejét, amit eddig nem lehetett látni. De ma igen. A pára lecsapódott a fonalakra, a kukucskáló napsugarak megcsillantak a sok száz apró gömbön, az egész úgy nézett ki, mint egy csillogó gyöngyszőnyeg. Csodaszép látvány volt. Ahogy tekertem tovább, a híd korlátjánál hasonló szépség fogadott. Az acél elemek közötti részt szőtték be gondos póklábak. Mintha kiterítették volna száradni a gyöngyszőnyeget. A pókfonalak eddig is ott voltak, de ha nincs ez a ködös-párás reggel, sose látom meg ezeket a rejtett csodákat. A repülő rovarok érdekképviselete biztos nem osztaná lelkesedésem, hiszen rájuk nézve ezek mégiscsak halálos csapdák, de nekem nagyon tetszett a látvány. És a köd is eloszlott délelőtt.

2019. november