Kicsilány írni kezd...

Szeretem a történelmi témájú könyveket. Nem a száraz, tényeket, évszámokat felsoroló műveket, hanem azokat, amik az emberi sorsokon keresztül mutatják be az adott korban zajló mindennapi életet és a fontos történelmi eseményeket. Hogyan történt/történhetett a valóságban az, amit a későbbi korok nemzedékei csak a történelemkönyvekből ismerhetnek.

Amit most olvasok, az is ilyen. A Vichy kormányzat által irányított déli zónában játszódó történet bepillantást ad a "szerencsés" franciák életébe. Ők azok, akik nagyjából megúszták a háborút, "csak" német bábállamban kellett élniük. Kémek, besúgók, partizánok, ellenállók, hétköznapi emberek élete zajlik a kisvárosban, amennyire a körülmények engedik.

Ha a II. világháború idején játszódó könyvet olvasok, mindig eszembe jut, vajon mi miatt döntenek úgy az emberek, ahogy? Miért lesz valaki besúgó, és miért lesz valaki ellenálló? Emberek mindketten, csak más döntést hoztak. A könyvem egyik szereplője, egy fiatal francia férfi nemrég meghalt a történetben. Agyonverte egy "túlbuzgó" SS tag, akinek a feladata az volt, hogy információt szedjen ki belőle, de Antoine hallgatott, nem árulta el a társait. Később megszökött fogvatartóitól, de újra elkapták, és azt sajnos már nem élte túl. Az egyik oldalon óriási tragédia a szülőknek és a barátoknak, amiért elveszítették az egyszülött fiút, a jóbarátot és bajtársat, a másik oldalon "bosszantó hiba", hiszen nem tudtak kiverni belőle semmi használható információt.

Jó pár évvel ezelőtt, mikor megnyitott a Terror Háza Múzeum, elmentem megnézni egy kedves barátnőmmel. Látványos kiállítás, bár eléggé a kommunista rémtettek felé billen a mérleg nyelve, pedig a nyilasokat sem kellett félteni, ha kegyetlenségről volt szó. Megdöbbentő és megrázó volt végigmenni a termeken. Legalábbis nekem. Sok mindenről tudtam, amit ott bemutattak, de mikor látja az ember a videókat, amiken túlélők beszélnek, nézi a kiállított tárgyakat, amiket a Gulágon használtak, az szívbe markoló. Miután lementünk a pincébe, és néztük a cellákat, az emberek fotóit, akik ott raboskodtak, felismertem korábban olvasott könyvem egyik szereplőjét, Sztehlo Gábor lelkészt (Charles Fenyvesi: Amikor az angyalok túljártak a világ eszén). Ott álltam a cellájában, ahol valamikor ő is raboskodott, és még kézzelfoghatóbb lett maga az ember, akiről olvastam.

Miután kijöttünk a cellákból, sétáltunk a folyosón, és észrevettem egy ajtót a falban. Ki lehetett nyitni, és be lehetett lépni a mögötte lévő mélyedésbe. Ahogy felnéztem, olyasmi volt, mint egy lichthof, csak sötétebb. Becsuktam az ajtót, és ott álltam egy ideig a szűkös helyen. Azt a mélyedést ugyanis arra használták, hogy megtörjék a foglyok ellenállását. Leülni nem lehetett benne, csak állni, ameddig bírta az ember lába. Emlékszem, csak álltam ott, és képtelen voltam felfogni, hogy ilyen megtörténhetett. Két kérdés kavargott bennem. Hogy képes valaki ott állni órák hosszat? Hogy képes valaki oda bezárni egy másik embert? Erre a mai napig nem kaptam választ. Ahogy azt sem fogom soha megérteni, hogy képes valaki megkínozni embertársait? Hogy képes valaki egy testileg-lelkileg összetört embert újra és újra megütni, megrúgni, válogatott módszerekkel kínozni?

Abban a korban voltak Sztehlo Gáborok, Salkaházi Sárák és névtelen emberek, akik segítettek. És voltak Vajna Gáborok, Péter Gáborok és névtelen emberek, akik nem segítettek. A kérdés csak az, miért lesz valaki az egyik vagy a másik csoport tagja?

 

 

2020. szeptember

Rémhírek a tv-ben.

Ez egy halálos vírus.

Ez egy nem létező vírus.

Csak az idősekre veszélyes.

Mindenkire veszélyes.

Kell maszk.

Nem kell maszk.

Néha mosolyogsz alatta.

Próbálod szűrni az infót.

Próbálod kizárni a külvilágot.

Műtősnő barátnőd átképezve, áthelyezve.

Tartani benne a lelket.

Beöltözött mentős a Galbácsban.

Védőruhás idegenek a szomszéd utcán.

Egy beteg ügyfél.

Egy beteg szomszéd.

Immunrendszer erősítés zöldséggel, gyümölccsel, mézzel, gyógynövénykivonattal.

Vírusölés lilahagymával és pálinkával.

Egyre jobb kenyeret sütsz.

Egy szippantásnyi élet.

Még érzed a levendula illatát.

Nyugtatod a családod.

Nyugtatod a barátaidat.

Téged ki nyugtat meg?

Honnan lesz erőd újra és újra?

Az írás segít.

A kötés segít.

Ha Koreába utazol, az segít.

Aztán elfogy az erő.

Szomorúság ellen bordó és piros harisnyanadrág.

Este magányosan letekert kilométerek.

Sötét az ablak.

Levelek a fákon és a fák alatt, nem az email fiókodban.

Nincs válasz és nincs vélemény.

Akkor miért írjál?

Kevés a beszéd, sok a hallgatás.

Vajon kislány lett, vagy kisfiú?

Zárva az ajtó és a szív.

Túl vastag fal mögött él.

Túl sok terhet cipel egyedül.

Reméled, hogy nem beteg és jobban érzi magát.

Egyszer felsegít a földről, máskor kérlelhetetlenül félrelök.

Álmodban útkereszteződésben álltál.

Az ész vagy a szív tanácsát követed?

Menni kell tovább.

Hit és bizalom.

"Hagyjad az Úrra a te utadat és bízzál benne, mert ő munkálkodik."

2020. november 20.

Van valami varázslatos a tanyasi napfelkeltékben. Ahogy a végtelen alföldi puszta felett lassan egyre feljebb kúszik a nap az égen, ezerféle színre festve a felhőket. Minden nap tiszta lap, még nem tudjuk, mi fog történni, de minden hajnalban ott van a lehetőség. Ahogy Miss Stacey mondta az Anna című sorozatban: A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba.

      Szombaton lemaradtam róla, mert már csiklandozta az orromat az első napsugár, mire felébredtem. Ahogy besütött az ablakon, aranysárgára festette a régi csempekályhát, a kis szoba falait és a napomat. Nem keltem fel, csak feküdtem az ágyamban, és figyeltem ezt a pár percnyi csodát, amíg tartott a fényfestés. Picit sajnáltam, hogy az igazi napfelkeltéről lemaradtam, de így is csodaszép ajándékot kaptam a természettől kora reggel.
     Vasárnap ügyesebb voltam, korábban ébredtem. Kinéztem az ablakomon és láttam, hogy félhomály van, még nem kezdődött el az előadás. Füleltem kicsit, a barátnőim békésen aludtak a szomszédos nagy szobában, nem akartam őket zavarni. Halkan kibújtam a dunyha alól, fogtam a papucsomat, és lábujjhegyen kisurrantam az ajtón. Mosolyogva végignéztem a csendes udvaron, amit tegnap még jókedvű nevetés töltött meg. Az ebédre készített haluska finom illata is tovaszállt a fák lombja felett. A fürdődézsában kihűlt a víz, nem pancsolt benne senki sem. A baromfiudvar felől hallatszó halk neszezés jelezte, nem csak én vagyok talpon e korai órán, hanem az aprójószág is. Miközben elsétáltam a kertkapuig, gyönyörködtem a virágokban és a szépen gondozott veteményeskertben. Ott álltam pizsamában és papucsban, kissé kócosan, csendben nézelődtem, de úgy éreztem, valahogy nem az igazi. Valami hiányzik.
     Péntek este Marcsitól, mindig szívélyes házigazdánktól réges-régi, hófehér pamut hálóingeket kaptunk, hogy azokban aludjunk. Vagyis bubukáljunk, ahogy ő fogalmazott. Szépséges darabok, a nyakrésznél finom mintájú hímzéssel. Felvettük őket, bohóckodtunk, nevettünk, fotózkodtunk a lányokkal, de végül nem aludtunk bennük. Régi idők tanúi – ki tudja, ki viselte őket –, vigyázni kell rájuk. Halkan beosontam a házba, levettem a pizsamámat, belebújtam a hálóingembe, kötényt kötöttem, fogtam a fényképezőgépemet és visszamentem a kapuhoz.
     A város zaja még nem hallatszott el odáig, autó alig járt az elkerülő úton, a szomszéd tanyákon is aludtak még, zavartalan nyugalom volt mindenfelé. Szívtam magamba a látványt, ahogy lassan ébredezett a határ. Miközben álltam a kapuban, egyszer csak felbukkant egy nyuszi. Meg se moccantam, nehogy elijesszem váratlan vendégemet. Nem vett észre, megállt egy kicsit, fülelt, majd kényelmesen elugrabugrált előttem. Később megpillantottam a távolban egy másikat is. Félúton találkoztak, kergetőztek egy jót, aztán mindkettő ment a dolgára. Nézelődtem, fotóztam párat, és azt éreztem, mekkora boldogság ez, nem is lehetne fokozni. Az élet persze bebizonyította, hogy lehet. A szomszéd tarlón hirtelen felbukkant egy csodaszép őzbak. Kecsesen lépdelt a szombat délután learatott búzatáblán, élelem után kutatva, senki által nem zavarva. Szokásos reggeli sétája lehetett, amit volt szerencsém látni. Közben megjött Jóska, a tanyagondnok ellátni az állatokat, és igencsak meglepődött, hogy ilyen korán a kapuban talált. Talán azt gondolta, a városi lányok a déli harangszóra ébrednek, nem a pacsirta énekére. Neki is elkezdődött a nap, én meg folytattam az enyémet. Felkerekedtem és sétáltam egy jót a környéken.
     A családom anyai ága nem olyan messze lakott innen sok-sok évtizeddel ezelőtt. Az akkori élet már csak a történetekben él tovább, a régi tanyák gazdát cseréltek, a szereplők közül ki közelebbre, ki messzebbre került ősei földjétől, vagy a szívünkben él tovább. Ha kijövünk a barátnőimmel Kisrétbe, mindig úgy érzem, mintha hazatértem volna. Sose fogom elfelejteni az első alkalmat, mikor megláttam a házat és a kertet. Minden ismeretlen volt, mégis ismerősnek tűnt, a szívem mélyén. Mintha már jártam volna itt korábban. Mintha ide tartoznék. A környék hangulata egyből magával ragadott, és úgy éreztem, tudnék ilyen helyen élni. Közel a város, járhatóak a földutak, van utcai világítás és közművesítés. Annyi kényelem, amennyi kell, és annyi nyugalom, amennyi kisimítja az ember idegrendszerét. Éppen a szomszédos tarlón lépegettem, mikor eszembe jutott, az évszázadok során vajon hány tót asszony járt már előttem ezeken a földeken, keményen dolgozva a megélhetésükért? Boldogok voltak? Vagy csak elviselték, amit rájuk mért a sors? Élték azt az életet, ami jutott nekik, ahogy a szüleiktől, nagyszüleiktől látták, tanulták? Dédimamám nem sokkal az első világháború után eltemette dédipapámat, nehéz körülmények között egyedül maradt hat gyerekkel. A családja, ahogy tudta, segítette, sokat dolgozott, de nem panaszkodott. Mennyivel másabb az ő élete, mint az enyém... Csúsztattam a talpam, mert a tarlón úgy kell lépni – igaz, volt rajtam papucs, nem mezítláb mentem –, a múlton töprengtem és őseim lábnyomában jártam. Azon a hajnalon egy voltam közülük. Egy majdnem tót asszony.
     Mikor befejeztem ezt a múltidézős sétát, visszamentem a házba és megkértem Ancsika barátnőmet, hogy fotózzon le a kapuban. Szerettem volna megőrizni ennek a csodálatos hajnalnak az emlékét fényképen is, nem csak a szívemben. Délután, elutazás előtt mondtam Marcsinak, ha a szomszédok azt mesélnék, hogy napfelkeltekor fehér hálóinges, világoskék kötényes kísértetet láttak a környéken bóklászni, nyugtassa meg őket. Csak egy városi lány sétált egy jót a tarlón és a múltban.

(2020. áprilisában írtam, egy feledhetetlen 2019-es júliusi hétvégéről)